Shock!

A '90-es évek végének black metal aranykorán belül is külön csemegét képvisel a norvég Borknagar korai korszaka, mely ontotta magából a vita felett álló klasszikusokat. Egy zseniális gitáros és elképesztő képességek birtokában lévő énekes társai alkottak itt sorozatban valami tökéletesen időtlent, kikezdhetetlent, mely ráadásul a tágabb értelemben vett metalos közönség érdeklődésére is okkal számíthatott. Személyes kötődésemen kívül a lemez megjelenésének tizenötödik évfordulója szolgáltat rá apropót, hogy ezúttal a diszkográfia talán legkevesebbet emlegetett, elfeledett gyöngyszemét, a The Archaic Course albumot vesézzük ki ebben a rovatban.

A black metal szupergroupból az évek során folk/prog metal intézménnyé átalakult Borknagar pályája furcsa, de határozott ívet ír le. A The Archaic Course album ennek az ívnek is az inflexiós pontján, az átalakulás talán legdrámaibb időszakában helyezhető el. A korai éra legendás torka, Kristoffer „Garm" Rygg ekkorra gyakorlatilag feladta hadállásait a black metalban: a La Masquerade Infernale albummal markáns irányváltást bemutató Arcturusba ugyan még visszatért, a Borknagart azonban végleg sorsára hagyta. A baráti kapocs azonban ezzel nem szakadt meg, így Garm közbenjárása is szerepet játszott abban, hogy az Arcturusnál már egyszer végrehajtott manőverrel a doomer Lamented Soulsból addig csak a beavatottak előtt ismert Simen „ICS Vortex" Hestnæs lépjen elő a frontra.

Az énekesváltás valóban meghatározó, de korántsem megrázó erejű momentum volt a zenekar pályafutásában. Az elit gárdát alapító, vezető és a dalokért addig lényegében egyszemélyben felelős Øystein Garnes Brun gitáros meglehetősen egyértelmű zenei elképzelésekkel rendelkezett a hogyan-továbbról. Ha e tárgyban bármi kétség is felmerült volna, Garm is bizonyára jobban meggondolja távozását a máris beteljesült ígéretként számon tartott formációból. Nem a véletlen sodort egy újabb gitárost sem a fedélzetre, Jens Fredrik Ryland személyében, akire a koncertképes megszólalás miatt elengedhetetlenül szükség volt – márpedig Simen érkezésével az utolsó akadály is elhárult az elől, hogy a Borknagar végre színpadra léphessen. Érdekesség, hogy bár 2003 - 2007 között formálisan szüneteltette tagságát a csapatban, Jens a zenekar valamennyi eddigi koncertjén jelen volt, Øystein mellett egyedüliként a mindenkori tagságból.

A The Archaic Course nem hozott földrengető változásokat elődjéhez, a The Olden Domainhez képest, mely sokunk számára az atmoszférikus feketefém alapvetése. E helyen még csupán az arányok átrendeződéséről számolhatunk be, hogy azután majd a Quintessence tegye végképp zárójelbe a múltat. Bár Simen és Jens érkezésével lehetőségeik valamelyest kiszélesedtek, itt alapvetően továbbra is a megelőző albumot rögzítő hangszeres felállás hallható, akik sikerrel magukévá tették a zenekarvezető átformált megközelítését. Éppen ezért itt jobbára azt hallhatjuk, hogyan próbálnak alapvetően black metal beállítottságú zenészek progresszív metalt játszani, megtartva a banda már kiforrott örökségét. Az elsőként eldöntendő kérdés mindenképpen az volt, hogy Øystein kimagaslói dalszerzői tehetsége mellé a lényegében tapasztalatlan Simen dallamait állítva kompatibilis lesz-e az ötvözet a megcélzott régióban?

Legkésőbb az említett, második Arcturus album, és különösen annak The Chaos Path nótája óta tudhattuk, hogy nevezett vokális képességei adottak a feladathoz, amely itt azonban lényegesen többet követelt tőle, mint korábban bármikor. A Garm távozásával keletkezett hatalmas űrt Simen/Vortex mégis tökéletesen töltötte be, gyakorlatilag az első megszólalásától kezdve elnémítva a mégannyira szkeptikus ellentábort. Elődje mágikus baritonjához képest a hangja eltérő fekvésében is hasonlóan kifejező tudott lenni, mind a tiszta, mind a durva vokálban, vagyis maximális teljesítménnyel kezdett hírneve megalapozásához. Mint ismert, később a Dimmu Borgir kétes értékű figyelmét is a Borknagar soraiban keltette fel, akik azután egy évtizedre el is csábították a zenekarból. Øystein ráadásul dalszerző partnerként is bátran támaszkodhatott az óriás termetű vikingre, a fronton történtek tehát minden tekintetben kimerítik a minőségi csere fogalmát.

A dalok magától értetődően tökéletesek ezen az albumon is, gyakorlatilag az Empiricism lemezzel bezárólag elképzelhetetlen volt, hogy ez a zenekar akárcsak egyetlen gyengébbnek, laposabbnak tűnő témát alkosson. A hard rockon szocializálódott Ryland érkezésével ráadásul a gitáros fronton olyasmi kölcsönhatás tudott kialakulni, mint amire például a jelenkori Enslavedben láthatunk hasonlóan remek példát, Ivar Bjørnson és Arve „Ice Dale" Isdal között. Øystein sosem volt egy kvint-tologatós alibijátékos, különös hangzású akkordjai, arpeggioi közé nagyszerűen illeszkedett Jens hagyományosabb felfogású játéka. Az egységes színvonalat a főnök dalszerzői dominanciája eleve garantálja, kivételt talán csak Vortex mániákus Hammond-szólóval feltupírozott nótája, az Ad Noctum jelent, ahol a billentyűs hangszerekért is maga az énekes felelt. Utóbbi dal a Borknagar pályafutásának egyik legkülönlegesebb, legkevésbé sem jellemző tétele, egyszersmind vitathatatlan csúcspontjainak egyike.

Ha már a neve említésre került, az alapító Bjørnson utoljára szerepel itt a Borknagar kötelékében, lévén akkor és azóta is a mára kortárs klasszikussá fejlődött Enslaved jelenti számára a fő prioritást. A záró instrumentálist teljes egészében ő jegyzi, de jellegzetes, néhol atipikus billentyűs kísérete a zene sűrű szövetében végig jelen van, igaz, ritkán tolakodik előtérbe. Hasonló a helyzet Kai K. Lie basszustémáival, aki egyértelműen a zenekar eddigi történetének legalázatosabb játékosa a mély regiszterekben, és Erik „Grim" Brødreskift dobossal együtt úgyszintén ezzel a lemezzel búcsúzik a csapattól. Bár a terv szerint következő lépcsőfok kettejükkel technikai értelemben valószínűleg nem lett volna megvalósítható, játékukban olyan érzés rejlett, ami ezidőtájt magát a Borknagart is alapvetően meghatározta. A Gorgoroth és az Immortal soraiban is megfordult Grim a lemez kiadását követő évben végleg ki is lépett a norvég black metal keringőből, az öngyilkosságot választva.

A Century Media „házi" producere és stúdiója (Waldemar Sorychta, Woodhouse Studios) mindehhez olyan transzparens és mégis brutális hangzást biztosított, ami képest volt hangképben is megjeleníteni mindazt a fejlődést, ami a csapat környékén a The Olden Domain óta végbement. Sikerrel mentették át továbbá az Øystein játékában mindig is jelen levő folkos ízeket, természetesen mindennemű rongyrázás, vagy népi hangszerek behozatala nélkül. Az autentikus hatást Simen elképesztően tüzes előadásmódja fokozza a maximumig, miközben válogatott, nagyszerűbbnél nagyszerűbb témák váltják egymást hosszú, tömött sorokban. Mindegyik dal megáll a saját lábán, ékes példája ennek, ahogy a nyitó Oceans Rise nóta később az Origin albumon, akusztikus verzióban is bizonyította életrevalóságát. Minden külső körülmény dacára, ahogy mondani szokás.

A Borknagar zenéje a természetben élő skandináv ember elmélkedése az őt körülvevő világról és saját helyéről mindebben. Ha pedig a zenekar kacskaringós pályafutását e tekintetben vizsgáljuk, a The Archaic Course a lehető legékesebben szól a lét ezen kikerülhetetlen kérdéseiről. E teljesítmény minden valószínűség szerint megismételhetetlen úgy Øysteinék, mint a komplett atmoszférikus black metal színtér életművében.