Shock!

Egészen hihetetlen, hogy már ez a lemez is húsz éves, többek között azért is, mert alkotói már megjelenésekor is „öregek", vagy hogy PC-n fogalmazzunk, legendák voltak, olyan életművel a hátuk mögött, amihez másoknak két élet is kevés lenne. És persze mai szemmel nézve is óriási dolog, hogy a kooperáció létrejött, hiszen a legendárium (na meg persze a korabeli sajtó szarkavaró, a maguk idejben nyilván ellenőrizhetetlen forrású tudósításai) szerint a két nagyformátumú előadó igazából nem is kimondottan kedvelte egymást.

Ha ez így is volt, nyilván érthető, hiszen bizonyos korlátolt Led Zeppelin rajongók a mai napig úgy gondolják, hogy David Coverdale sosem volt több, mint egy Plant-imitátor ripacs, hiába tett le elég sokmindent az asztalra úgy a Deep Purple, mint a Whitesnake soraiban. És ugye tudjuk azt is, hogy a Whitesnake amerikanizálása is sokaknak szúrta a szemét, az 1987-es lemez Still Of The Nightjának durva Zep áthallásai és a klipben csak hatásvadász elemként (netán ironikusan?) használt vonó talán Jimmynél is kicsaphatta a biztosítékot. Pláne, hogy akkoriban még nem támadt még fel a '80-as és '90-es évek fordulójának Zep-reneszánsza, és Page szólómunkássága sem volt annyira sikeres, mint maga a Zep vagy a csúcsra járatott Covi-művek. Akárhogy is, a két zenésznél nem kevésbé legendásabb kiadói szakember, John Kalodner fejéből 1991-ben kipattant az ötlet, és szervezkedésének nem sokkal később már kézzelfogható eredménye is volt.

Tudván, hogy a Zep / Purple / Whitesnak szakértők – főleg a nálam idősebb korosztályból – nem kimondottan nyitottak a vitára, illetve a vitán belüli véleménykülönbségek kezelésére („amit mondtam, megmondtam"), nem tartom jó ötletnek, hogy mélyebb elemzésbe bocsátkozzak. Még akkor sem, ha kellően ismerem a két vén róka munkásságát, pláne, hogy nem az a lényeg, melyik korszakból, elemből hány százalék van jelen ezen a lemezen. Teljesen nyilvánvaló, hogy a két ember zenei- és lelkivilágának ötvözete érhető tetten, hiszen az egyetemes rockzene legerősebb egyéniségei közül ketten fogtak össze ezen projekt apropóján. És hogy csak rájuk koncentrálódjon minden, nem választottak be társnak hozzájuk hasonlóan nagynevű zenészeket, bármennyire is adta volna magát a lehetőség – nyilván Kalodner is próbálkozott ebbe az irányba. De nem: a lemezen közreműködő nagyszerű muzsikusok, úgyis mint a Montrose, a Sammy Hagar Band és a Heart tagjaként nevet szerzett Denni Carmassi dobos (aki a formáció megszűnése után is Daviddel maradt a WS talán legnehezebb időszakában), a leginkább Bad English-beli szereplése alapján ismert Ricky Phillips basszer, illetve a többiek tudomásul vették, hogy itt és most csak megbízható alapozásukra van szükség. Amit hoztak, nagyon jól hozták, de nyilván nem akartak és nem is tudtak Ian Paice, John Bonham vagy John Paul Jones örökébe lépni.

Összeségében azért elmodhatjuk, hogy mivel Jimmy Page gitárosként vélhetőleg több zenét hozott az anyagra, mégiscsak a Zeppelin javára dől a mérleg az arányokat illetően. Ez sok helyen tettenérhető a dalok felépítésében, hangszerelésében (Shake My Tree, Pride And Joy, Over Now, Easy Does It), de természetesen vannak emblematikusan, letagadhatatlanul Covi-védjegyes pillanatok is, főleg lírai vonalon (Take Me For A Litte While, Take A Look At Yourself – érdekes, a love szó valahogy kimaradt a szórásból). Nem vagyok ugyanakkor biztos benne, hogy egy Feeling Hotot, egy Absolution Bluest (mindkét gyors téma alapkedvencem a lemezről), netán egy Whisper A Prayer For The Dyingot külön-külön megírtak-e volna valaha is, ezekben ugyanis nagyon erősen és szétválaszthatatlanul van benne mindkettejük szellemisége. Nem véletlen, hogy a Whisper a végén mindent visz: olyan hátborzongatóan szépen építkező epikus tétel ez, amire mindketten méltán lehetnek büszkék. De a Don't Leave Me This Way monumentális bluesában is tökéletesen egyesül a két zenei világ, sőt, ez a tétel már a Whitesnake Restless Heart korszakát is előrevetíti.

Bár a történet egyáltalán nem volt sikertelen (az album az amerikai listák ötödik helyén nyitott, és közel 2 millió példányban kelt el világszerte), a turnét nem övezte akkora előzetes érdeklődés, mint amire még a kooperáció létrejöttekor esetleg számítani lehetett, így aztán egy japán kör után már nem is szerveztek további állomásokat. Ne feledjük, Coverdale akkor már „levitézlett" rocksztárnak számított, a Zepet viszont a '70-es évekből jócskán merítő grunge révén is felfedezte magának egy újabb generáció, tehát a folyamatosan pletykált összeborulás Planttel Jimmy számára is több sikerrel kecsegtetett. A híreszteléseknek persze lehetett valóságalapja, hiszen 1994-ben már a Page / Plant projekttől volt hangos a szaksajtó (tegyük hozzá: nem érdemtelenül). Mindez azonban azt eredményezte, hogy a Coverdale / Page formáció nem futhatta ki magát rendesen.

Remélhetőleg a huszadik évfordulóról nemcsak mi emlékezünk meg, hanem valakinek egy újrakiadás is eszébe jut, hiszen az albumnak évek óta nincs utánnyomása, és azt se feledjük, hogy egy teljes koncertanyaggal is adósak nekünk, kizárt dolog ugyanis, hogy annak idején nem készültek a bootlegek mellett hivatalos felvételek is. És hát mi lehetne pikánsabb, mint egy Covi által énekelt Black Dog vagy egy Here I Go Again Page előadásában? Amellett persze, hogy a Coverdale / Page lemez remek dalai is nagyon erősek lehetnek élőben.