Shock!

Egyszerűen léteznek olyan zenekarok, akiknek valamiért soha semmi nem jön össze. Nem azért, mert nem elég jók vagy különlegesek, és nem is azért, mert nem tesznek meg mindent a siker érdekében, hanem egyszerűen csak esetükben mindig közbejön valami. A Crimson Glory pedig tökéletes állatorvosi ló a fenti állítás szimbolizálására, hiszen hosszú, ám nem túl termékeny pályafutásuk során szinte minden negatív esemény megtörtént velük, ami igazán visszavethet egy csapatot. A második lemez után egyértelműen rosszkor és rossz irányba fordultak, negyedik nagylemezük eredeti felvételei elégtek, így megjelenésére nyolc évet kellett várni, mire azonban végre kiadták, a fanatikus rajongókon kívül már senkit sem érdekelt a zenekar, ráadásul az új énekessel, Wade Blackkel sem sikerült tartósan együtt maradniuk. Új nagylemez azóta, tehát már tizenhét éve nincs.

Időközben a csapat eredeti, közönségkedvenc énekese, Midnight is elhunyt (csakúgy, mint az 1991-ben Midnight helyére érkezett David Van Landing), így 2009 óta esélyük sincs rá, hogy a mostani retró-hullám keltette kedvező körülmények közepette visszatérjenek klasszikus felállásukkal. Bár néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, Todd La Torrével ismét aktivizálják magukat, őt 2012-ben a Queensryhe lenyúlta tőlük. Azóta pedig a zenekar körül sincs más, csak a mélységes csönd. Honlapjuk már régóta nem üzemel, és Facebook-oldaluk is 2014-ben frissült utoljára, leszámítva, hogy néhány napja bárminemű kísérőszöveg nélkül kiposztoltak egy régi képet, vélhetően a debüt megjelenésének harmincadik évfordulója apropóján.

Mivel 2013-ban, a Transcendence kapcsán már megemlékeztünk a banda megalakulásáról, illetve arról a folyamatról, ahogy eljutottak első nagylemezük megjelenéséig, a történeti részt ezúttal kihagyom, és a rovat hagyományaihoz képest némileg szokatlanul rögtön az első nagylemez, a zenekar neve után szimplán csak Crimson Gloryra keresztelt rövid, ám velős dalcsokorra ugrom. Leginkább talán annak köszönhetően, hogy a zenekar gyökerei 1979-ig nyúlnak vissza, illetve annak, hogy az első stúdióanyaguk megjelenése előtti éveket intenzív koncertezéssel töltötték, a Crimson Glory már az első korongon rögtön kialakult és markáns saját hangzásvilággal rukkolt elő. Ebben persze bőven lehetett érezni a Judas Priest, az Iron Maiden vagy épp a Scorpions és a Mercyful Fate hatásait, a zene azonban a nyilvánvaló és rögtön tettenérhető áthallások dacára is egyéni és újszerű volt. A klasszikus heavymetal-témák mellett már ekkor is megvolt a zenéjükben az a nagy adag misztikum, amely a diszkográfia további kiadványaiban is masszívan érezhető.

Mindemellett halványan már az első témákban érezhető volt az a futurisztikus jelleg, amire 1999-ben a komplett Astronomica anyagot kihegyezték, már Wade Blackkel a mikrofon mögött. Bár az első lemezen még kevésbé voltak jelen az ilyen hangulatú dolgok, a Crimson Gloryt is simán az „ufó-hívő" bandák közé sorolom, annak ellenére, hogy tematikájuk közel sem volt annyira egydimenziós, mint az Agent Steelé. Jon Drenning: „Nagyon fiatalok voltunk a csapat indulásakor, és semmi más nem érdekelt minket, csak az, hogy zenélhessünk. Hatalmas iskola volt ez számunkra, és rengeteget tanultunk az első években. Már a zenekar megalakulásakor tudtunk, hogy különleges zenét akarunk játszani. Folyamatosan azon dolgoztunk, hogy sikerüljön valami egyedit alkotni. Midnight és én állandóan arról beszéltünk, hogy valami olyan mágikus zenét akarunk írni, ami hosszútávon is értékes és érdekes marad és így megteremti a zenekar örökségét. Nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy együtt dolgozhattunk, és Midnight távozása után is állandóan azt a pillanatot vártam én is és a többiek is, amikor újra együtt zenélhetünk majd Midnighttal, de ez sajnos nem valósulhatott meg. Ő egy nagyon excentrikus egyéniség volt, egy igazi művész. Egészen egyedien gondolkodott, illetve reagált dolgokra, a külvilág eseményeire. De mindannyian nagyon jól ismertük őt, és jobban meg is értettük bárki másnál, hiszen együtt nőttünk fel."

Bár a csapatra kétségkívül óriási hatást gyakoroltak a nagy európai bandák, zenéjük minden ízében amerikai. A nyitó Valhalla hallatán kapásból egyértelmű a párhuzam a szintén ekkoriban indult olyan progmetal-csaptokkal, mint a Queensryche, a Lethal vagy a John Archcsal felálló Fates Warning. A lemez hangzása és a dalok karaktere, illetve a misztikus sound is egyértelműen sajátja volt ennek a színtérnek, amelynek résztvevői a hasonlóságok ellenére mindannyian karakteres, csak rájuk jellemző hangzásvilággal bírtak. A Crimson Glory zenéjét is meghatározta ez a sejtelmes hangulat, amely nem csak a zenében, hanem a dalok témájában is tetten érhető volt. Mindezt pedig csak tovább fokozta a csapat megjelenése, hiszen a koncerteken és a fotózásokon is fém álarcok mögé bújtak. Ahogy korábbi interjúkban többször is beszéltek erről, különösebb céljuk nem volt az naszkok alkalmazásával, egyszerűen csak úgy gondolták, hogy így még érdekesebbé tudnak válni a rajongók szemében. Jon Drenning: „Olyan imázst akartunk, ami különleges, és megkülönböztet bennünket minden más bandától az univerzumban. Azt hiszem, ez sikerült is, hiszen olyan megjelenésünk volt, amire mindenki felkapta a fejét, és ez nagyban segítette az ismertségünket. Persze emellett a zenénk is különleges volt, tehát nem csak a megjelenésre építettünk, ennek ellenére tény, hogy jó húzás volt a maszkok használata, hiszen aki egyszer látott minket, az tuti megjegyezte a bandát."

Amellett, hogy John Patrick Jr. McDonald, azaz Midnight magasan szárnyaló hangja tökéletes volt ehhez a zenéhez, az énekesnek páratlan dallamérzéke is volt, így a nyitónóta annak ellenére is remek refrénnel bír, hogy nem áll többől a Valhalla szó ismételgetésénél. A Dragon Lady gyorsabb a nyitánynál, amellett azonban, hogy zeneileg kifejezetten összetett és technikás, Midnight témái miatt rettentő fogós is. Bár első hallásra a remek énekdallamok miatt fel sem tűnik az embernek, a Crimson Glory zenéje kifejezetten komplex, néha pedig meglehetősen zaklatott is volt, hála azonban a remek dallamérzéknek és a dalszerzői vénának, még az efféle agyas témákat is ragadóssá tudták tenni. A korong leghosszabb darabja a hat perc feletti Heart Of Steel, amely balladisztikusan indul, majd középtempóssá gyorsítják, illetve a szóló előtt egy kifejezetten súlyos témát is bedobnak benne, ezzel együtt azonban talán ez a leginkább egyenes vonalú darab a lemezen, egyben tökéletes bizonyítéka annak, hogy a csapat pontosan tisztában volt vele, egy-egy adott dal mennyi komplexitást, tekerést kíván meg. Ha pedig úgy ítélték, hogy a kevesebb adott esetben több, akkor felesleges motívumokkal nem húzták túl az adott számot.

Mivel a lemezre frissiben érkezett dobost, Dana Burnellt leszámítva a zenekar 1983 óta, azaz a lemez megjelenésekor már három éve együtt játszott, mint említettem, stílusuk már a debütre teljesen kiforrott volt. Ben Jackson és Drenning gitározása tanítanivaló az egész korongon, de azt is érdemes figyelni, milyen fifikásan, ám ugyanakkor ízlésesen játszik a Burnell és Jeff Lords által alkotott ritmusszekció. Az Azrael ismét abba a misztikus világba vezet vissza minket, amivel a Valhalla ismertette meg a hallgatót. Azrael a héber bibliában (amely a sorrendiséget leszámítva gyakorlatilag megegyezik az Ószövetséggel) a halál angyalának neve, Midnight pedig nyilvánvalóan róla énekel, hiszen a refrén mindössze ennyi: „Azrael, bringer of mercy". Érdekesség, hogy ezen a néven 1992-ben egy karakter is megjelent a DC Comics Batman-univerzumában, de mindez már jóval az első Crimson Glory LP megjelenése után történt.

A lemez borítójában egyébként nem találhatók meg a dalszövegek, később pedig 2005-ös szólólemeze, a Sakada kapcsán Midnight ki is fejtette egy interjúban, hogy személy szerint nem tartja fontosnak a szövegek szerepeltetését, mivel véleménye szerint a hangsúly az artworkön, azaz a borítón és a belső képeken kell, hogy legyen. A Crimson Glory bookletje így mindössze két lapból állt, amelynek belső oldalain csupán a számlista és a csapat tagjainak neve volt látható, valamint az a drogfogyasztás elleni promószöveg, amelyet akkoriban szinte minden bookletbe belenyomtak. Jon Drenning: „Mindig is nagyon érdekelt az ókori történelem, de a második világháború is, mivel több családtagom is harcolt benne. Mindig is lenyűgözött a bátorságuk, illetve azok a dolgok, amiket a katonáknak meg kellett tenniük a szabadság érdekében."

A lemez leggyorsabb, legbrutálisabb dala a három perc alatti Mayday. Amellett, hogy mai fejjel itt már egyértelműen kiütköznek a hangzásbeli hiányosságok, azt is el tudom fogadni, ha valaki szerint Midnight is túlzásba viszi benne a sikítozást. Való igaz, hogy végig dobhártyaszaggató magasságokban énekel, de egyrészről az én tűrőképességem elég jó ebből a szempontból, másrészt pedig a dal hideg, brutális és vészjósló hangulatához rendkívül sokat tesz hozzá vele. A soron következő, visszafogott, hard rockos Queen Of The Masquerade-be szinte észrevétlenül úszunk át a brutális sikoly-orgiából, így azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a két dal tematikáját tekintve összetartozik, erre vonatkozó információt azonban nem találtam.

A csapattal készített interjúkból kiderül, hogy Midnight a hangszeresekkel szemben leginkább nem heavy metal, hanem hard rock gyökerekkel érkezett a bandába és csak a többiek hatására kezdett el olyan zenekarokat hallgatni, mint a Judas Priest vagy a Scorpions. Annak ellenére, hogy a lemezborítóban található információk szerint minden dalt közösen írt a Drenning/Lord/Midnght hármas, fogadni mernék rá, hogy a Queen Of The Masquerade ötlete az énekestől érkezett, ha ugyanis lecsupaszítjuk a dalt, még bluesos hatásokat is felfedezhetünk benne. Az Angels Of War indítása számomra a Queen Flash Gordonját idézi mai füllel kissé megmosolyogtató effektjeivel, a lemez egyik legerősebb refrénje viszont ebben hangzik el, és a dohogó basszusra és lábdobra épülő zenei alap is tízpontos, csakúgy, mint a később érkező, egyértelmű Iron Maiden-hatásokat felvonultató szóló előtti rész is.

A Crimson Glory első lemeze tipikusan olyan zenét rejt, amire még sok-sok hallgatás és több évtizedes közeli ismeretség után is minden egyes alkalommal újra és újra rácsodálkozol. A záró Lost Reflection például megunhatatlan, és maximálisan előre is vetíti azt a tökéletes és unikális zenei világot, amit két évvel később a már említett, kettes Transcendence hozott el. Ez a szomorkás, nyugtalanító dal ugyanis úgy tökéletes, ahogy van, és megkockáztatom, hogy nem csak a Crimson Glory, hanem az egész progmetal-színtér valaha írt legjobb momentumainak egyike. Midnight hatalmas érzelmeket felvonultató éneke tökéletesen egészíti ki a tök egyszerű, ám végtelenül hatásos zenei alapot, az összhatás pedig iszonyúan nyugtalanító és felkavaró: rejlik benne szomorúság, mágia, de elfojtott őrület is, ami természetesen végül felszínre is tör. Ennek ellenére a dal felépítése olyan, hogy első hallgatásakor nem tudhatod, megmarad-e vajon végig ez a fojtogató, nyomasztó hangulat vagy egy érzelmi kitörés elsöpri az egészet, feloldást hozva a hallgatónak. A válasz pedig leginkább talán annyi lehetne, hogy is-is. Abban is biztos vagyok, hogy ha máshogy nem is, de tudat alatt Jeff Waterst is megihlette a dal, a kettes Annihilator címadója, a Never, Neverland ugyanis számos takintetben merít a Lost Reflectionből.

Bár a lemez hangzása mai füllel – elsősorban a mélyek hiánya miatt – kifejezetten vékonynak tűnik, az akkori anyagok közül nem lógott ki, hiszen a Queensryche vagy épp a Watchtower anyagai is hasonló sounddal jöttek ki akkoriban. A siker nem is maradt el, mind az első lemezzel, mind pedig a kettes Transcendence-szel meredeken emelkedett a csillaguk, és színtér legnépszerűbb bandáival koncertezhettek. Jon: „Hatalmas élmény volt olyan zenekarokkal turnézni a '80-as évek végén, mint a Metallica, a Queensryche vagy épp Ozzy, és fellépni húsz-harmincezer ember előtt. Ezek olyan élmények, amik örökre velünk maradnak, és amikre borzasztó büszke is vagyok." A kettes lemez után azonban, legfőképp Midnight hatására rossz irányba fordultak, ezzel pedig megpecsételték a zenekar sorsát. Bár hivatalosan nem tfejezték be a ténykedést, az utóbbi három-négy év totális passzivitása kétségessé teszi, hogy lesz-e még valaha új Crimson Glory-korong. Jon: „A zenekar sosem oszlott fel, egyszerűen csak jó nagy szüneteket tartottunk. Egész egyszerűen nem volt kedvünk új lemezt készíteni abban az időszakban, amikor az süket fülekre talált volna."

Bár régi népszerűségüket nyilván nem tudnák már visszaszerezni, zonban úgy gondolom, hogy most határozottan lenne igény egy új Crimson Glory-anyagra, ha azonban soha többé nem adnak ki semmit, első két lemezük miatt akkor is megkerülhetetlenek.