Shock!

Amilyen meghatározó szerepet töltött be a Death a szélsőséges zenék világában, olyan küzdelmes volt a léte. A '90-es évek első felét például a csapat egyik csúcskorszakának tekintjük, pedig ezekben az időkben is komoly problémákkal kellett megküzdeniük. Már az 1991-es Human is egy háborgó rajongótáborral nézett farkasszemet, de az utána következő lemeznek se volt könnyebb dolga.

A Human megjelenését követő turné eleinte kiválóan haladt, ám végül az angliai kör minden magyarázat nélkül félbeszakadt, aminek következtében ismét megindultak a rosszindulatú pletykák. A valóság azonban nagyon is prózai volt: a zenekar menedzsmentjének szerencsétlenkedése folytán olyan rosszul alakult az együttes anyagi helyzete, hogy a végére már a turnébuszt is a saját zsebéből fizette a banda, így hát Chuck Schuldineréknek nem maradt más választása, mint lefújni a turné további fellépéseit. A banda hazatért az Egyesült Államokba, és pert indítottak problémás menedzserük ellen.

Nem épp ideális körülmények egy új lemez megírásához, ám ez is jól mutatja, micsoda emberfeletti elhivatottság működött a néhai gitárosban. Azon talán már senki sem lepődött meg túlságosan, hogy egy teljesen új tagsággal állt neki az ötödik Death lemeznek, jóllehet a Human felállásánál erősebbet aligha lehetne összehozni. Mégis, Schuldiner úgy érezte, hogy az új körülmények új embereket igényelnek, de egyébként sem maradt más választása, hiszen ekkoriban Paul Masvidal és Sean Reinert már javában dolgozott a Cynic debütálásán. Helyükbe más stílusú, ám szintúgy világklasszis muzsikusok érkeztek. A King Diamondból ismert Andy LaRocque nem épp extrém metalos múltjáról volt ismeretes, ám a szintén a klasszikus metalon szocializálódott Schuldinerrel azonnal megtalálták a közös hangot.

Az új dobos személye is hasonlóan érdekes. Gene Hoglan ugyan zeneileg már inkább illett a Death összképébe, ám másik bandájával, a szintén kultikus Dark Angellel Schuldiner nem ápolt épp napfényes kapcsolatot. Hoglan abban az időben épp egy saját projektet próbált tető alá hozni, s egy jó barátját kérte meg, hogy vadásszon le neki egy énekest, mire a cimbora előrukkolt a Death-szel. Gene: „A legelső gondolatom az volt, hogy ez nem túl jó ötlet, a legutolsó közösködésem Chuckkal ugyanis igen sanyarú véget ért. Három évvel azelőtt a Death-nek és a Dark Angelnek volt egy közös turnéja, ami igencsak balul sült el, mindezt pedig médián keresztüli szájkarate is követett." Hoglan félelmei azonban, mint kiderült, alaptalanok voltak, s egy jóízű telefonbeszélgetést követően a csatabárd mélyen a föld alá került, Hoglan pedig örömmel elvállalta a Death dobosi posztját.

A friss arcok mellett azért felbukkant egy régi ismerős is Steve DiGiorgio személyében. A basszusgitáros épp a civil élet „örömeinek" hódolt, amikor hívása érkezett Floridából: „Emlékszem, épp egy oaklandi házat próbáltam lefesteni a fagyos hidegben, 1992 karácsonya és az újév között, amikor üzenetet kaptam, hogy hívjak vissza valami Scottot, aki Floridából keresett. Márpedig én csak egyetlen fickót ismertem Floridából, akit Scottnak hívtak, és ez nem volt más, mint Scott Burns." A tampai Morrisound hangmestere elújságolta DiGiorgiónak, hogy készek lennének hozzálátni az új Death album munkálataihoz, és ehhez szükségük volna egy basszusgitárosra. DiGiorgio nem habozott. Eldobta kővé fagyott pemzlijét, és nekivágott a napos Floridának.

Az ötödik Death albummal Schuldiner minden addigi munkáját felül akarta múlni, és ebből nem is csinált titkot: „Remélem, hogy az Individual Thought Patterns egy magasabb szintre emeli a metalt, mint művészeti formát. A lemez bebizonyítja, hogy az igazán mélyre hangolt gitárok nélkül is lehet a zene egyszerre súlyos és dallamos. Emellett dalszerzőként merek kockáztatni. Nem állítok magam elé korlátokat. Az ismert utakkal nem törődöm. A fejlődés az, ami a zenét igazán izgalmassá teszi." E szavakat sok zenésztől hallhattuk már az évek során, ám csak kevesüket lehetett komolyan is venni. Schuldiner tarsolyában azonban ott lapult már egy ízig-vérig progresszív anyag, a Human, ami után senki se kérdőjelezte meg dalszerzői adottságait. Az új lemez viszont még így is váratlanul érhette a közönséget, az Individual Thought Patternsszel ugyanis a gitáros és alkalmi elit osztaga az önismétlés helyett tovább araszolt előre az addig felfedezetlen utakon.

Ha a melodikus death metal gyökereit keressük, előbb-utóbb bele kell botlanunk az Individual Thought Patternsbe. Ez volt a Death addigi legdallamosabb alkotása, tökéletes bizonyítéka annak, hogy az extrém zene is lehet igényes és magas színvonalú. Rögtön a nyitó Overactive Imagination magasra teszi a lécet mesterien megírt szerkezetével és a Death-lemezen addig nem hallott minőségű ikerszólóival. Az előző lemez drámaiságát idézi hangulatában az In Human Form, melyre a koronát Hoglan gazdag dobjátéka teszi fel. A termetes ütős egyébként tökéletes választás volt Reinert után, itt hallható pályája egyik legfifikásabb teljesítménye. Szintén figyelemreméltó darab a parádés riffelést és tempóváltásokat tartalmazó Jelousy, ahol a basszustémákra is érdemes odafigyelni, Steve DiGiorgio a Human után ismét sziporkázik. Személyes kedvencem a lemezről a Trapped In A Corner, melynek főriffje véleményem szerint egyike a valaha megírt legzseniálisabb gitártémáknak.

A virtuóz és nem különben roppant fogós gitárszólók hallatán az is elgondolkodtató, hogy dacára a rosszízű pletykáknak diktátori hajlamáról, Schuldiner mennyire képes volt a Death vénájába injekciózni az új társai által hozott hatásokat. A Human improvizatív jellegű megközelítésében nagy szerepe volt Masvidal és Reinert közreműködésének, jelen esetben pedig elég csak arra gondolni, milyen közegből is érkezett Andy LaRocque. Death lemezen korábban soha nem hallhattunk olyan klasszikus ízű szólókat és harmóniákat, mint itt. És mégis, a végeredmény minden esetben ugyanaz: Death.

A lemez színes egyéniségéhez sokat hozzáad a Destiny akusztikus nyitása, valamint az Out Of Touch elején hallható aláfestő szintetizátorjáték. Na és persze itt van az a dal, amiről általában még a laikusok is képesek beazonosítani a Deathet, ez pedig a The Philosopher. Népszerűségét leginkább annak köszönheti, hogy a hozzá forgatott videót akkoriban még az MTV is leadta, a Beavis és Butt-head című sorozatában pedig kommentálta is. A Death életmű kiemelkedő darabja ez, az előző lemez „slágerének", a Lack Of Comprehensionnek méltó párja.

A hangzásra is érdemes még kitérni. Az eredeti hangmérnök ismét Scott Burns volt, aki nyers, de kissé talán halk hangképet adott a lemeznek, ugyanakkor minden hangszert a helyén kezelt, vagyis DiGiorgio játékát ugyanúgy élvezhetjük, mint Schuldinerét. A nemrég megjelent újrakiadást már Alan Douches keverte át, ezáltal a lemez hangosabb és erőteljesebb megszólalást kapott, szerencsére a régi értékeinek megőrzése mellett. Ez az új verzió egyébként a Humanhez, illetve a The Sound Of Perseverance-hez hasonlóan ismételten csinos külsővel, gazdagon megpakolt booklettel és egy bónusz lemezzel látott napvilágot, melyen egy 1993-as németországi koncertfelvétel hallható, egészen tűrhető minőségben, valamint a Possessed The Exorcist című klasszikusának demófelvétele.

Az album megjelenésekor valósággal forrott a technikás death metal színtér, gondoljunk csak a Cynic forradalmi bemutatkozására, vagy az Atheist jazzes őrületére, az Elementsre. Azt hiszem, ha Schuldiner ezen a ponton gondolt volna egyet, és szögre akasztja hathúrosát, büszke lehetett volna addigi életművére. Ám szerencsére nem így cselekedett, s a Death gépezet megállíthatatlanul dübörgött végig a '90-es éveken.