Shock!

Amikor az ember megkísérli felderíteni egy-egy rockzenei stílusirányzat gyökereit, hamar rájön, hogy amint egyre mélyebbre hatol az idő dzsungelében, úgy válnak a dolgok egyre kuszábbakká és ködösebbekké. Jóllehet korunkban az éti csiga emésztőrendszerétől kezdve a papok pedofil szexuális szokásaikig minden a legapróbb részletekig dokumentálásra kerül, s ezek a létfontosságú információk azonnal elérhetővé is válnak, a múltban még mindig akadnak szürke foltok, amik aztán ellentmondásos véleményeket szülnek. Valami hasonló jellemzi a death metal történelmét is.

Több kérdés is lebeg e szélsőséges zenei territórium rothadásszagú pusztaságai felett, ám egyvalami egészen biztos: a legelső igazi, hagyományos értelemben vett death metal lemez (a megjelentek közül legalábbis biztosan) a Death Scream Bloody Gore-ja volt. Lehet, hogy a „death metal" kifejezés már azelőtt feltűnt a színen, hogy Chuck Schuldiner 1984-ben a Mantasból megalakította a Death-t, de 1987 előttről nem igen találni a Scream Bloody Gore-hoz hasonló, stílusdefiniáló alkotást.

Az albumhoz egyébként több érdekesség is fűződik. Schuldiner a Death megalapítása után nem sokkal állt össze Chris Reifert dobossal, s a '86-os Mutilation demó után ez a duó vette fel a debütáló lemezt is. Vagyis a kéttagú csapat vezére játszotta fel a ritmus- és szólógitárrészeket, csakúgy, mint a basszustémákat, valamint süvöltötte fel az éneket. Amit azonban ma a csontvázas borítójú lemezen hallunk, az valójában már egy másodjára felvett anyag, az első változattal ugyanis a kiadó nem volt túlságosan elégedett. A csapat így Randy Burns producer segítségével, a dallistát jócskán átszabva, néhány darabot újakra cserélve vette fel másodjára azt, ami végül korszakalkotó lemeznek bizonyult.

A valamivel több, mint harminchét perces korongon tíz szerzemény kapott helyet, melyekre manapság sokan a legelső vérbeli death metal dalokra tekintenek. Lomhán nyit az Infernal Death, aztán Schuldiner túlvilági, „Die!" üvöltésével kezdetét is veszi a féktelen agresszió. A dal lecsupaszítva leginkább olyan, mintha egy Slayer vagy Metallica szerzeményt hallanánk szteroidokkal jócskán felpumpálva. A nyaktörő riffelés még Kerry Kingék játékán is túltesz, de hiányzik is belőle a thrashre jellemző szögletesség, Schuldiner kezei alól higanyszerűen hullámzanak elő a riffek, szólói pedig virtuózak, alaposan átgondoltak, és szépen kivitelezettek. De mindezeken felül akkor is jó megfejtés a Scream Bloody Gore, ha netalán épp a legelső, igazi hörgésre vagyunk kíváncsiak, a death metal túlvilági szörnyetege itt hallatta először félreismerhetetlen hangját.

Ami miatt azonban mégis stílusteremtőnek tartják ezt a lemezt, az a mogorva, fenyegető riffelés, ami alapvetően gyilkos mód szakít, ám közben a legbűzhödtebb kripták dohos légköre árad belőle. Ezt a fajta zenei újdonságot testesíti meg a klasszikus Zombie Ritual főtémája, amely úgy is felfogható, mint egy felgyorsított doom riff. S bár az első Death anyag még távol állt időben a Human fémjelezte technikás dolgoktól, az olyan dalok, mint a Denial Of Life némileg előre jelezték a gitáros géniusz komplex gondolkodásmódját.

Dalírói vénájának köszönhetően pedig nem egy, nagy slágerrel ajándékozta meg pályafutása során az extrém zenét, a Scream Bloody Gore-on ilyen az eszeveszett hulladarabolást lelki szemeink elé festő Mutilation, vagy a hasonló című film ihlette, félelmetes Evil Dead is.

Az Ed Repka által készített borítós lemez megjelenését követően Chris Reifert távozott Schuldiner mellől, hogy megalakítsa a szintén kultikus Autopsyt. Ám a magára maradt gitárost sem kellett sokáig félteni, hamar új embereket gyűjtött maga köré, hogy a megkezdett úton haladva elsőként megszilárdítsa a Death és az általa képviselt stílus helyzetét, majd olyan irányokba tágítsa annak határait, amelyekről sokan addig álmodni se mertek.