Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a svéd Europe harmadik albuma, amely minden idők egyik legnagyobb slágerének köszönhetően azonnal szupersztárt csinált Joey Tempestékből, ám a későbbiekben legalább ennyire meg is nehezítette az eredetileg fajsúlyosabb vonalon elindult zenekar életét. Ma már ennek persze nincs különösebb jelentősége: a The Final Countdownt a mai napig viták övezik, és már akkoriban is megosztó lemeznek számított, ám a Bon Jovi Slippery When Wetjével együtt ez az album vitte ki tényleg, végérvényesen a legszélesebb közönségrétegek elé a hard rockot. Valóban nem szól olyan erőteljesen, mint kellene, de a rajta szereplő dalok erejével, kidolgozottságával ma sem lehet vitázni.

A stockholmi Europe elődje még Force néven, 1979-ben alakult Rolf Magnus Joakim Larsson, azaz Joey Tempest énekes, John Norum gitáros, Peter Olsson basszer és Tony Reno dobos jóvoltából. A zenekar elsősorban a UFO, a Deep Purple és a Thin Lizzy nyomaiba kívánt szegődni, ám mivel nem svédül énekeltek, éveken át várniuk kellett a lemezszerződésre: ezt végül 1982-ben kapták meg a Hot kiadótól, miután – már Europe néven – megnyertek egy országos tehetségkutatót. Ekkor már John Levén basszusgitározott a zenekarban, és ez a négyesfogat készítette el az 1983-ban megjelent első albumot, amely a banda nevét viselte.

Ha valaki kizárólag a harmadik album slágereinek ismeretében hallgatja meg az első Europe-lemezt, bizonyára meglepődik a sokkal karcosabb, erőteljesebb zenén: a csapat ekkor még kétségtelenül nem játszott annyira kifinomultan, mint később, Joey viszont már ekkor is nagyon tudott dalokat írni. Az In The Future To Come, a Seven Doors Hotel vagy a The King Will Return jól megalapozták a banda hírnevét az európai és a távol-keleti színtéren, és a lemez szép sikert aratott Svédországban, illetve Japánban. A még keményebb, elég komoly ugrást jelentő folytatás, az 1984-es Wings Of Tomorrow kiforrottabb formában építette tovább a mítoszt olyan dalaival, mint a Stormwind, a Scream Of Anger vagy a Dreamer, és a Europe ezen a ponton már komoly ígéretté lépett elő. Viszont miközben elkezdtek körülöttük legyeskedni a nagyobb kiadók, ők is látták, hogy a felállás nem jó így: Tony Reno nem fejlődött társaival együtt (bizonyos pletykák szerint a lemez egyes részein dobgép hallható, mivel az ütős képtelennek bizonyult megfelelő teljesítményt nyújtani a stúdióban), így lecserélték Ian Hauglandra, és bevették főállású tagnak Mic Michaeli billentyűst is, aki először csak kisegítőként ugrott be a bulijaikra. Ennek a felállásnak ajánlott már szerződést az Epic kiadó 1985 derekán, elsősorban a Wings Of Tomorrow egyik dala, a power-ballada Open Your Heart alapján.

A nagykiadó tudta, hogy a Europe-ban rengeteg lehetőség rejlik: Tempest karizmatikus színpadi egyénisége, dalszerzői karizmája, illetve nagyszerű kvalitású társai mellett ebbe az irányba hatott a zenekar fotogén volta is. Így aztán nem is garasoskodtak, hanem megkapták producernek Kevin Elsont, aki több multiplatina Journey-album zenei rendezőjeként igazi nagyvadnak számított a színtéren (a csapat eredetileg Dieter Dierksszel, majd Bruce Fairbairnnel szeretett volna dolgozni). Termékenységükkel mindenesetre nem akadtak gondok: két dal eleve készen állt az 1985 végén megjelent, On The Loose című svéd film soundtrackjéről, ezeket csak újra fel kellett venniük a megfelelő hangzással. Helyből előnyt jelentett, hogy egyikük, a Rock The Night kisebbfajta sláger is lett Svédországban a mozi révén. Emellett akadtak további elfekvő darabok is a kettes lemez utáni időszakból, mint például a Ninja vagy a Carrie. Joey ezek mellett még egy Give A Helping Hand című dallal is extra figyelmet irányított magukra, amelyet 1985-ben, a nagy segélydalok és jótékonysági koncertek évében egy Swedish Metal Aid nevű kezdeményezés égisze alatt írt.

Valahol ugyanakkor vicces, hogy a harmadik, minden szempontból sorsfordító Europe-lemez központi dalának gyökerei jóval az első album megjelenése előtti időkbe, a Force-korszakba nyúltak vissza. Az ekkoriban főiskolára járó Joey kölcsönkapott egy kis szintetizátort, és miközben egy éjjel játszogatott rajta, kifutott a keze alól egy szimpla kis dallam, amit évekkel később megmutatott Levénnek. A basszer javaslatára Tempest végül komplett számot kerekített a himnikus, szárnyaló motívum köré. Joey: „David Bowie Space Oddityje jelentette a kiindulópontot, mert nagyon megfogott, amint arról énekelt, hogy egy bádogdobozban sodródik. Ez járt a fejemben, amikor elkezdtem dolgozni a szövegen, mert először a zene volt meg. Többféle szöveggel is kísérleteztem, és végül a the final countdown szókapcsolatot találtam hozzáillőnek. Viszont az első változat hat percnél is hosszabb volt, és miután évekkel később megmutattam a többieknek, ők is ráéreztek. Utána egy ideig ez volt a koncertjeink nyitódala. Aztán egy idő után mindenki elkezdte mondogatni, hogy kicsit meg kellene vágnunk, le kellene rövidítenünk. Ezután már ráadásdalként használtuk." Mindez egyébként nem jelentette azt, hogy a csapat tagjai azonnal ráharaptak volna az énekes ötletére. John Norum: „Amikor Joey először lejátszotta nekünk a demót, azt kérdeztem: te hülye vagy? De hát ennek semmi köze a Europe lényegéhez! Tele volt az egész szintetizátorral, miközben mindannyian a Thin Lizzyt, a UFO-t meg a Deep Purple-t szerettük inkább. De aztán valahogy rám telepedett a szám, még azzal együtt is, hogy gitárosként nincs benne sok dolgom. Jó, van benne egy Ritchie Blackmore-ízű szóló, de ennyi..."

Viszonylag gyorsan eldőlt, hogy a szóban forgó The Final Countdown dal kiemelt szerepet kap majd az albumon is, és végül egyenesen címadóvá lépett elő. Joey: „Mindannyian tudtuk, hogy különleges a nóta, nem véletlenül indítottuk ezzel a lemezt. Kétségkívül kiugrott a lemezről, mert más volt, mint a többi. Gyakorlatilag mindentől különbözött, amit addig csináltunk." Mint ahogy egyébként maga a lemez is elég komoly váltást jelentett a korábbiakhoz képest, nem is elsősorban zeneileg, hanem a hangzás tekintetében. Megoszlanak a vélemények, miért áramvonalasították le annyira a Europe korábbi erőteljesebb, gitárorientáltabb megszólalását a Wings Of Tomorrow-hoz képest: abból ítélve, hogy a csapat a 21. században is dolgozott együtt Kevin Elsonnal, ráadásul pont a visszatérő, puhánynak aztán bizonyosan nem nevezhető Start From The Dark albumon, aligha a producer, hanem sokkal inkább a menedzsment és a kiadó erőltette a poposabb-habosabb irányt. Mindenesetre tény, hogy az elkészült album lényegesen simább, gyakorlatilag karcmentes megszólalású produkció lett. A The Final Countdown 1986 tavaszán jelent meg kislemezként, a CBS komoly kampánya mellett, a teljes album pedig május végén követte. A sikerre ebben az esetben nem kellett sokat várni: a dal irgalmatlan slágerpotenciálja gyakorlatilag azonnal termőre fordult, a Europe pedig hirtelen feltörekvő reménységből gyakorlatilag hetek alatt vált szupersztárrá.

Mint minden hasonló örökzöldnél, igazából elég nehéz objektíven megítélni, milyen is az albumot indító The Final Countdown. A himnikus billentyűtéma ezzel a csilivili hangszínnel mai füllel nyilván ugyanúgy anakronisztikusan hat egy cseppet, mint mondjuk a DIO Rainbow In The Darkjának vezérmotívuma, a dal azonban kétségkívül tökéletesen megírt munka: popnak pop, ezen nincs is mit ragozni, de Joey hidegen elegáns, nagyívű, szárnyaló énekdallamai ezzel együtt is komoly drámaiságot visznek bele, és igazság szerint tökéletesen érthető, miért futott be ekkora karriert a nóta. Túl sokat nem is nagyon érdemes róla mondani, hiszen mindenki ismeri, mindenki számára magától értetődik, és újabb harminc év múlva ugyanúgy játszani fogják, mint ahogy ma is elmaradhatatlan a rádiók programjából. Azt ugyanakkor megértem, hogy az első két album hívei kicsit felvonták a szemöldöküket, amikor először meghallották...

Tulajdonképpen a Rock The Night az első dal, ahol az ember szembesül vele, mennyire felpuhították erre az albumra a Europe hangzását a stúdióban. Én magam igazság szerint akkor szembesültem ezzel igazán, amikor a 2004-es budapesti koncerten először hallottam élőben a számot, és valósággal fejbevágtak benne Michaeli brutálisan súlyos, Jon Lordot idézően markáns hammondos szőnyegei. Ezek a lemezen is ott vannak, de olyannyira beleolvadnak az olajsimaságú, rádióbarát soundba, hogy ha nem figyelsz rájuk direkt oda, akár simán el is mehetsz mellettük... A pattogós ütemű, riffjében is erős, himnikus buliinduló dallamai persze ezzel együtt is zseniálisak az első hangtól az utolsóig, vagyis ezzel most nem azt akartam mondani, hogy a lemezverzió gyenge lenne. Csak éppen biztosan másmilyen lett volna, ha valamilyen csoda folytán nem igazolja le a bandát egy major kiadó...

A finom zongorákkal teli, lírai Carrie szintén ugyanolyan elcsépelt örökzöld lett, mint a címadó, de ezt leszámítva is muszáj elismernem: dalként nem lehet belekötni, Joey Tempest dalszerzői tehetsége egyszerűen megkérdőjelezhetetlen. Itt ugyanígy azt is tetten lehet érni, miért számított a '80-as évek közepén annyira különlegesnek a Europe, ez a nordikus dallamvilág ugyanis senki mást nem jellemzett ezekben az években a mainstream színtéren – mivel egyszerűen nem szökkent még szárba az a forradalom, amely aztán nem sokkal később svéd előadók egész hullámát szabadította volna a világra a pop- és a rockzenében. Ennek megfelelően a hatalmas kórussal ellátott Carrie-ben is ott kísért valami nagyon sajátos, északi, hideg, meseszerű melankólia, Joey pedig valóban istenként énekli már-már AOR-os finomságú melódiáit. Nem mondom, hogy magamtól nem léptetem, de bármikor maximális pontszámot adnék rá.

Az album igazi ékkövei ugyanakkor mégis a húzós, ízig-vérig hardrockos témák, mint például a Danger On The Track, ahol az ártalmatlan hangzás ismét elvesz némileg az erejükből, de az alaptémák valójában egyértelműen a '70-es évek fajsúlyos, brutális billentyűs hangzással operáló bandáinál, a Deep Purple-nél, a Uriah Heepnél gyökereznek. Az azonnal fülbemászó, briliáns refrénnel ellátott témában persze nem kizárólag Joey alakít hatalmasat, hanem Michaeli hammondos szólója is fület gyönyörködtető – és figyeld csak meg, hogy dohog alatta a gitár! –, ahogy pedig Norum átveszi tőle a stafétát, az bizony ennyi év és ennyi hallgatás után is libabőrös. John gitározását nem akarom külön méltatni, elégszer megtettük már ezeken a hasábokon, a fickónál tényleg kevesen érzik jobban a '70-es évek bluesos megközelítését. A Ninja szintén ez az iskola, ahol egyértelműen a banda korai hatásai vezetik a zenészek kezét, a mézédes gitárfutamok azonban lágyabb, ringató feelinget is visznek a számba a refrénnél. A szöveg mondjuk nem valami intellektuális (mint ahogy a címből is sejthető...), ami a Cherokee-re fokozottan igaz: jóindulatú, de igen naiv és didaktikus sorok ezek, maga a szám azonban az album egyik legjobbja, ahol Joey ismét hatalmasakat énekel, a refrén pedig talán a legerősebb az egész eresztésben. Valahol persze paradox ezzel a jellegzetes északi dallamvilággal a cseroki indiánokról hallani, de ez is így égett bele a köztudatba, nálam mindig is nagy favoritnak számított, Norum pedig megint óriásit gitározik a nóta tengelyében.

A Time Has Come a lemez kevésbé ismert dalai közé tartozik, és itt már a következő albumok AOR-osabb, még letisztultabb világa is felsejlik: csodaszépen hangszerelt, finom power-líráról beszélünk, ahol ismét Joey játssza a főszerepet, a dal igazi erejét azonban a refrén adja meg, ahol az óriási vokálok alatt egy kifejezetten gyilkos, ízes ősrock-riffet játszik Norum. A Heart Of Stone ezzel szemben a korai időkre mutat vissza, csak ugye éppen némileg rádióbarátabb megszólalással: a visszafojtott, fagyosan csillogó alaptémák tökéletesek, feszültségüket pedig egy újfent AOR-os finomságú refrén oldja. Viszont a szóló, meg ami alatta megy, megint színtiszta '70-es évek... Akárcsak a tempósabb On The Loose, ahol az egész lemez egyik legjobb, legdögösebb riffjét hajítja az arcunkba Norum, de maga a tempó is baromi húzós, lendületes. És milyen lenne kissé tökösebb hangzással... A lemez végére pedig a Love Chaser maradt, amely szintén a korai idők felé mutat vissza döngölősebb megközelítésével. Kevésbé rádiós, direkt rocktémáról beszélünk, amely ugyanakkor tökéletes záróakkord újabb óriási megmozdulásokkal Joeytól és Johntól.

A lemez tehát megjelent, a csapat pedig mintha csak valami megállíthatatlan, elszabadult gyorsvonatra ugrott volna fel 1986 tavaszán. Még magukhoz sem térhettek, és a The Final Countdown dal máris az évtized egyik leghatalmasabb slágerének számított: huszonöt országban került fel a slágerlisták első helyére, de a nyolcadik helyig jutott az Egyesült Államokban is – svéd előadónak az ABBA kivételével még csak megközelítenie sem sikerült addig a Billboard kislemezlistájának Top 10-ét –, és a zenekar hirtelen zsúfolásig megtelt csarnokokban, illetve a magazinok címoldalán találta magát. Mindeközben a nagylemez is óriási sikert aratott: hazájukban, Svédországban, illetve Japánban listavezető lett, Nyugat-Európában gyakorlatilag mindenütt topközelbe jutott, illetve a nyolcadik helyik verekedte magát Amerikában, és a kilencedikig Nagy-Britanniában. 1986 nyara gyakorlatilag az egész világon a The Final Countdown jegyében telt: a dal akkora sláger lett, hogy egy exkluzív, a Love Chasert rejtő japán kislemezt leszámítva egészen az év őszéig nem is kellett újabb single-t kimásolni az albumról.

A Europe tehát olyan sebességgel vált az egyik legnépszerűbb rockcsapattá, hogy ugyanilyen viharos gyorsasággal keletkezett törés a gépezet belsejében. A már a lemez rádióbarát hangzását is kifogásoló John Norumnak mindössze pár hónapra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön: nem kér ebből a fajta népszerűségből. „Egyáltalán nem tetszett az irány, amerre haladtunk", mondta. „Tinédzserkedvenc rágógumi-banda lettünk, én meg utáltam ezt az egész imázst a cicanadrágokkal meg a feltúrt hajakkal. Zeneileg is a súlyosabb, gitárközpontúbb muzsikákat favorizáltam, miközben nálunk egyre dominánsabb szerepet kaptak a billentyűk, és folyamatosan kommerszebb irányt vett a zenénk. Baromira nem érdekelt, hány országban vezeti éppen a listákat a lemez, ez nem számított. Tovább akartam lépni, hogy valami mást csináljak."

Norum az őszi japán turnén közölte társaival, hogy távozik a Europe soraiból, és ma is úgy látja: kilépése elkerülhetetlen volt. „Akkoriban rengeteg probléma merült fel a zenekar menedzsmentjével: egy csomó pénzünk eltűnt, és a többiek között is akadtak, akik egyszerűen nem akarták elhinni, hogy megloptak minket. Fiatalkori naivság... Én viszont nem akartam részt venni ebben az egészben ilyen körülmények között. Tinédzserkedvenc meg pláne nem szerettem volna lenni, ugyanis nem David Cassidyn nőttem fel, hanem Thin Lizzyn, UFO-n meg Deep Purple-ön. Keményebb, súlyosabb zenében gondolkodtam, és mindenestől utáltam az egész akkori imázsunkat is." Joey: „Ha ma visszatekintek John távozására, azt mondom: talán még jót is tett nekünk, mert ha akkor marad, valószínűleg szétrobbant volna a zenekar. Mai fejjel persze már pontosan tudjuk, hol mentek félre a dolgok. Kölyökként csakis arról álmodoztunk, hogy majd mi is olyanok leszünk, mint a Thin Lizzy: egy népszerű, folyamatosan turnézó hardrock-banda. Alapvetően azért készítettünk lemezeket, mert koncertezni szerettünk volna velük. Vagyis eleinte nem az albumok álltak a fókuszban. Aztán megírtam a The Final Countdownt a harmadik lemezre, amit első változatában semmiképpen sem nevezhettünk popslágernek, de mégis az lett, és a zenekar hirtelen átcsúszott a popvilágba a rockszíntérről. Miközben mi magunk is jobban éreztük magunkat abban az underdog-szerepben, ami a rockzenével jár, hiszen a régi hatásainkból is ez fakadt... John viszont olyan típusú zenész, akit csak a gitározás érdekel, és a többi járulékos dolog – a fotózások, a klipforgatások – abszolút nem mozgatja. Ma már ezeket a kötelezettségeket is professzionális módon kezeli, de akkoriban nagyon keményen érintette, hogy ilyesmikkel kell foglalkoznia. És emiatt szép lassan befagyott köztünk a kommunikáció, mert én meg azt erőltettem: jaj már, haver, most ez a dolgunk, meg kell csinálni. Ő meg úgy érezte, mindenki szét akarja tépni, miközben csak gitározni szeretett volna. Kétségtelenül izgalmas, ha az ember hirtelen nagyon népszerűvé válik, de egyben minden zenekart meg is visel az ilyesmi..."

A legfontosabb ebben a helyzetben persze az volt, hogy gyorsan megtalálják Norum utódját, hiszen a lemezt meg kellett turnéztatni, és ebben a helyzetben nem szállhattak ki a verkliből. A csapatnak gyorsan kellett döntenie, és a svéd Easy Action szólógitárosát, Kee Marcellót hívták el John utódjának. Mivel Tempest vele rakta össze a jótékonysági kiadványt egy évvel korábban, így természetszerűen adta magát az ötlet. Marcello: „A menedzserük, Thomas Erdtman hívott fel stúdiózás közben, és először nemet mondtam, mert épp akkor fejeztük be az Easy Action második lemezét, a That Makes One-t. Az akkori menedzserem, Niels Kvistborg és én is elég komoly érdeklődéssel szembesültünk Amerikából, és az a lemez az én gyermekem volt: a lelkemet is beletettem, és nagyon nehéz volt lemondani a vele kapcsolatos álmaimról. Ugyanis pontosan tudtam, hogy amennyiben belépek a Europe-ba, nyomtalanul sikkad majd el. Így is történt: az Államokban az Epic akart leszerződtetni bennünket is, de amikor végül mégis igent mondtam a Europe-nak, azonnal elálltak a dologtól. Vagyis eleve vegyes érzésekkel csatlakoztam a többiekhez, és néha a mai napig elgondolkodom rajta, vajon miként alakulnak a dolgok, ha nem hagyom ott az Easy Actiont... Ráadásul eleinte nem is különösebben ájultam el a Final Countdown lemeztől. A produkciós munka meg a hangszerelés különösebben nem zavart, mert a dalok tetszettek, és Joey hangját is szerettem. Norum játéka viszont kicsit nehézkesnek tűnt számomra. Aztán később persze ráébredtem, mennyire nagyszerű gitáros."

Így történt, hogy a Rock The Night, a Cherokee és a Carrie novemberben leforgatott klipjeiben már Marcello szerepelt, aki először 1986 decemberében, Dortmundban állt színpadon a Europe-pal. Az 1987 januárjában elstartolt világturnén már végig Kee játszott a bandában, aki persze maga is megdöbbent, mibe cseppent, hiszen a turnén elképesztő tömegek és beatlemaniát idéző hisztéria fogadta őket. De elég jól kezelte a helyzetet: „Az Easy Actionnel már a Europe előtt is játszottam többezres tömegek előtt, és szerepeltem egy csomó zenei magazin címlapján is. 1983-ban mi voltunk az első svéd előadó, akiket amerikai nagykiadó szerződtetett le, hiszen a Warnerhez tartozó Sire igazolta le az Easy Actiont. Szóval még talán én voltam a leginkább felkészült a srácok közül arra a hihetetlen sikerre. Ebben egyébként annak is komoly szerepe volt, hogy pár évvel idősebb vagyok náluk. A turné ugyanakkor vegyes érzelmeket váltott ki belőlem: a lemez fantasztikus sikere miatt mindenütt hihetetlenül reagált ránk a közönség, rám viszont mindenki új fiúként tekintett, amiért kicsit kívülállónak éreztem magam. Az meg kifejezetten idegesített, hogy egy csomóan azt hitték: valami kezdő kiscsóka vagyok, aki hirtelen megnyerte a lottóötöst, és alkalma nyílt játszani az igazi felnőttekkel. Miközben Svédországban akkor már kifejezetten elismert zenésznek és producernek számítottam, az Easy Action pedig előbb lépett ki a nemzetközi vizekre, mint a Europe." Marcello zeneileg is komoly változásokat hozott a bandába, hiszen technikásabb, villantósabb, modernebb felfogásban gitározott, mint a bluesosabban, hagyományosabban pengető Norum: „Elég egyértelműen megváltozott a Europe hangzása, miután beléptem hozzájuk, hiszen nagyon más zenei hatásokkal érkeztem, mint amikből ők táplálkoztak. Én sokkal inkább az amerikai vonalat képviseltem, és a játékom új ízeket hozott a megszólalásukba."

A lemez európai és amerikai turnéi tumultuózus jelenetek közepette mentek le 1987 első felében, a The Final Countdown mellé pedig újabb slágerek iratkoztak fel a lemezről: a Rock The Night és a Cherokee is igen népszerű lett, ám a Carrie futotta be a második legnagyobb karriert, amely az Egyesült Államokban például még a címadó dalnál is magasabbra, a harmadik helyre jutott a listákon. Viszont mindeközben a Europe sajátos helyzetbe került. Ekkoriban mindent összevetve is a világ egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott előadójának számítottak, csak éppen teljesen más összetételű közönség kattant rájuk, mint akik azelőtt hallgatták őket. Az első két album híveit ezzel párhuzamosan már a lemez poposabb megközelítése is erősen megosztotta, és egy idő után magát Tempestet is kikészítette, hogy akárhová ment, sikoltozó kiscsajok hadserege fogadta, miközben régi közönségük egy része csalódottan szemlélte diadalmenetüket a popvilágban. Joey: „Hatalmas cirkusz közepén találtuk magunkat, így én is rákényszerültem, hogy falakat emeljek magam köré. Nem is beszéltem túl sok emberrel, inkább a következő album körül forogtak a gondolataim akkor már... De természetesen amikor így bezárkózol, sokan azt hiszik, arrogánssá váltál, pedig nem erről van szó: ha az ember ilyen sikereket ér el, mindenki akar belőle egy kis darabot, és ha valaki visszahúzódó típus, az bizony nehezen viseli az ilyesmit. Én is azt mondtam: köszönöm, ezt nem csinálom, és mindenki azt hitte rólam, hogy nagyképű tahó lettem. Furcsa volt, de együtt kellett élnünk a dologgal... Már az első két lemeznél is kaptunk némi ízelítőt a sikerből, hiszen Skandináviában és Japánban ezek is jól futottak, így valamennyire voltak tapasztalataink, de arra, amit a hármas album hozott, egyszerűen nem lehetett felkészülni. Az az album tényleg hatalmas lett, és arra a felhajtásra egyszerűen nem álltunk készen. De valahogy csak túléltük..."

A Europe 1987 második felében úgy vonult jól megérdemelt pihenőre, hogy álmukban sem gondolták volna, mennyire magasra jutnak. Viszont a velük párhuzamosan a Slippery When Wet albummal berobbanó Bon Jovival együtt sajátos helyzetben találták magukat: a rockközönség tetemes hányada megutálta és becsmérlően popzenekarnak titulálta őket, holott éppen e két csapat, illetve e két lemez lett a katalizátora annak a nagy robbanásnak, amelynek eredményeként a '80-as évek második felében a hard rock és a heavy metal eljuthatott a legszélesebb közönségrétegekhez. Mindebben semmi túlzás nincs, hiszen a The Final Countdown minden idők egyik leghatalmasabb slágere lett: a kislemezből több mint 8 millió példány kelt el világszerte, és az albumot is több mint 7 millióan vásárolták meg.

Ilyen sikert természetesen nem lehetett reprodukálni, és szerencsére a csapat is tudta ezt: a következő lemezen, az 1988 augusztusában megjelent Out Of This Worldön még csak nem is szerepelt hasonló típusú szám. Joey: „Tudatosan eldöntöttük, hogy nem akarjuk megismételni a hármas lemezt, és elindultunk egy másik, szintén saját úton. Az Out Of This World kicsit más is lett: gitárközpontúbb, és jobban merített a klasszikus rockzenékből. Továbbléptünk, és kész. Nem emlékszem, hogy nagy gondok lettek volna ezzel: az album jól sikerült, és a turné is igen látogatottnak bizonyult." Noha elődje eladásait nem tudta hozni, a negyedik album szintén szép sikert aratott, ebből is lazán eladtak 3 milliót, és a banda újabb slágereket produkált a Superstitiousszel, a Let The Good Times Rockkal, illetve a '84-es Open Your Heart új változatával. Viszont a következő években megbosszulta magát a The Final Countdown világhódító diadala: a csapatra ráégett a popbélyeg, és miközben a slágerhallgatók pár év után kikoptak a táborukból, mert új kedvenceket találtak maguknak, a rockközönség egy része iszonyatos előítéletekkel viseltetett a Europe iránt. A kiadó eközben új megaslágereket várt a bandától, és egy az egyben visszadobta a Le Baron Boys munkacímű ötödik albumot, ami alaposan elrontotta a csapat hangulatát. Az 1991-es Prisoners In Paradise emiatt csak jóval később jöhetett ki teljesen új témákkal, de a fenti körülmények, illetve a zenei széljárások változása azt eredményezte, hogy az egyébként szintén kiváló album már nem lett sikeres. A Europe ezután nem sokkal, 1992-ben feloszlott.

A folytatás már tulajdonképpen a jelen: a 2000-es évek eleje óta a banda ismét aktív – az 1986-os felállásban, bár eleinte felmerült, miszerint két gitárossal, Norummal és Marcellóval térnének vissza – , és két sötétebb, útkeresőbb jellegű album, a Start From The Dark és a Secret Society után ismét elkapták a fonalat. Az azóta kiadott három nagylemez, a Last Look At Eden, a Bag Of Bones és a War Of Kings pontosan azt a '70-es években gyökerező hard rockot rejti, amivel annak idején elstartoltak, és nincs mit kertelni, elképesztően jól is sikerült mindegyik – ha valakinek netán előítéletei lennének velük szemben, érdemes meghallgatni ezeket, vagy még inkább megnézni a zenekart élőben, mennyire másként szólnak a '86-os dalok is a mai hangzásukkal. De mire visszatértek, a Europe a rocktáborban egyébként ezt leszámítva is megszabadult az esetleges negatív bélyegtől, hiszen a '90-es évek közepétől csőstül áradó svéd metalbandák gyakorlatilag kivétel nélkül az ő hatásukra kezdtek el zenélni annak idején, amit egyébként nem is tagadtak.

A banda ennek megfelelően természetesen nem tagadja meg a The Final Countdownt, pláne, hogy a dal ma is ugyanolyan népszerű, mint valaha. Ékesen igazolja mindezt az amerikai Geico biztosítókonszern reklámja, amelyhez tavaly újravették a számot, és mindenkit megdöbbentettek az eredmények: egy hónapig vezették vele a Billboard hardrock-dallistáját a digitális eladások és streamelések alapján. De a dal ezt leszámítva is örökzöld, minden hónapban tízezres nagyságrendben veszik az online zeneáruházakban, lejátszásai pedig havi szinten ma is többmilliósak a hivatalos szolgáltatóknál. Tempest: „Nem sejthettük előre, hogy ennyire önálló életre kel majd a nóta. Büszke vagyok rá, mindannyian azok vagyunk. Rég elmúltak már azok az évek, amikor zavart, hogy csakis úgy tekintenek rám, mint arra a csávóra, aki egykor a The Final Countdownt énekelte, ez ma már abszolút nem izgat. Egy nagyszerű dalt hallok, amit imádunk élőben is játszani. Szerintem ma már azért tudja a közönség, hogy több nagyszerű dalunk is van, nem kizárólag a The Final Countdownról szól minden. Egyszerűen csak volt egy nótánk, amely önálló életre kelt – néha előfordul ilyen..."

Norum fenntartásai is oldódtak az évek során. „Először is automatikusan kikapcsolom a rádiót!", válaszolta pár éve a vele készített telefoninterjúm során nevetve a gitáros, amikor arról kérdeztem, mit érez, ha meghallja a dalt. „Félre ne értsd, nem rossz az a szám, sőt, az igazat megvallva manapság sokkal jobban tudom élvezni, ha élőben elővesszük, mint akkoriban. Még mindig lenyűgöz, mennyire boldogok az emberek a bulikon, ha elkezdjük, sőt, a hangulat, az adrenalin rendszerint engem is annyira magával szokott ragadni, hogy ugyanúgy ugrálni kezdek, mint ők. Akárcsak annak idején a videóklipben... De hát azért akárhogy is nézzük, több ezerszer hallottam és nyomtam már ezt a nótát, tehát ha valahol megszólal, eszemben sincs még egyszer végighallgatni. Ugyanezt persze elmondhatnám a Rock The Nightról, a Carrie-ről és a Cherokee-ról is, tehát az összes nagy slágerünkről abból a korszakból."

A gitáros egyébként összességében is megenyhült a '86-os lemezzel szemben, bár ahogy fentebb is sorra vettem, kilépését azóta sem bánja: „A dalokat tekintve talán pont a The Final Countdown volt a legerősebb albumunk. Ebből a szempontból kiérleltebb, érettebb lemez lett, mint az első vagy a Wings Of Tomorrow. Azt persze sosem titkoltam, hogy a hangzásával már akkoriban sem tudtam megbarátkozni, mert nagyon visszhangosan, poposan szól, és a billentyűk sokszor túl hangosak a gitár rovására. Ha a környezetünk nem térít el minket az eredeti elképzeléseinktől, nem is ilyen lett volna a végeredmény. A lemez Bon Jovi- meg Def Leppard-feelingje a keverés miatt alakult ki, és ezzel sosem voltam elégedett. A Def Leppard első lemezét még szeretem is, de aztán elmentek egy szörnyű irányba, a Bon Jovit viszont minden idők egyik legrosszabb zenekarának tartom. Mindig is utáltam a zenéjüket, soha semmiféle közösséget nem tudtam vállalni azzal a rágógumis, poszteres vonallal, amit képviseltek. És hiába jók a Final Countdown dalai, a dallamok, a refrének, ha egyszer a keverés miatt úgy szól az album, mint ezek a bandák... Élőben egyébként akkoriban is lényegesen súlyosabban, keményebben dörrentek meg azok a nóták, ma meg aztán pláne. Eleve sokkal jobb zenészek vagyunk mind, mint akkoriban, és ez Joeyra ugyanígy maximálisan igaz, hiszen ő is lényegesen technikásabb énekes, mint a '80-as években volt. Nemcsak erőteljesebb a torka, de sokkal nagyobb a hangterjedelme is. Az a kis aranyoska stílus, ami régen jellemezte, abszolút a múlté, ma már egészen úgy énekel, mint egy igazi rockénekes!"

És hogy milyen is akkor mai füllel a The Final Countdown? A dalokat tekintve szerintem abszolút maximális teljesítmény, de kétségtelen, hogy kettős arcélű: bizonyos, hogy egy ütősebb, erőteljesebb hangzással még jobban érvényesülnének rajta bizonyos számok. Ezen ugyanakkor ma már nincs sok értelme lamentálni, főleg, hogy a lemez hatalmas szerepet játszott a hard rock és a metal csúcsvirágzásának eljövetelében a '80-as évek derekán. És ha esetleg nem tetted volna meg, érdemes megismerkedni az újabb albumaikkal, sőt, az 1986 előtti két lemezzel is – könnyen lehet, hogy kellemes meglepetés ér majd...