Shock!

Ha egyszer majd valaki veszi a fáradtságot, és megírja az Ötven zenekar, akik elszalasztották a Nagy Áttörést című könyvet, akkor a New Orleans-i Exhorder biztos ott lesz a listán, valahol az első tíz helyezett között. Sok olyan csapatot ismerünk, amelyek kiváló zenét játszottak, ám stílusuk miatt eleve csak egy igen szűk réteg számára voltak befogadhatóak, így a nagy áttörés soha nem is jöhetett náluk szóba. Első pillantásra az Exhorder sem tűnhet roppant mainstream bandának, ám a groove-os thrash egyik atyjaként számon tartott csapat olyan zenekaroknak mutatott irányt, amelyek aztán komoly sikererre vitték a New Orleans-i receptet. És még azt sem lehet mondani, hogy a Pantera vagy a White Zombie legénysége sokkal jobb dalszerzőkből vagy profibb zenészekből állt volna, mint Kyle Thomasék. A magyarázat ennél sokkal prózaibb.

New Orleans sok mindenről lehet ismerős: a jazz szülőhelye, a blues egyik táptalaja, a pusztító hurrikánok kedvelt üdülőhelye, és nem utolsósorban a füstös lokálok paradicsoma. Egy ilyen markáns arculattal bíró környezetből aligha számítanánk egy olyan formáció felbukkanására, mint az Exhorder, pedig ez a vad staccatókkal szaggató, kétlábdobos aprítást preferáló banda pontosan ebben a városban látott napvilágot. A visító szaxofonok és dörgő nagybőgők mellett 1985-ben már működött valamiféle undergroundnak nevezhető zenei élet is az agresszívebb zenére vágyó fiatalok körében. A metalt ebben az időszakban errefelé egyedül a glam jelentette, ami viszont nem elégített ki mindenkit, de a '80-as évek közepén azonban már kezdett kialakulni egy egészséges punk/hardcore-színtér is, amely sok hasonló fiatalt verbuvált össze egy-egy klubkoncert alkalmával. Így bukkant rá későbbi zenésztársaira Kyle Thomas, az egykori iskolai kórustag is: „Leginkább punkrock-bulikon futottunk össze a többiekkel. Ahogy dumálgattunk, felvetődött a saját zenekar ötlete. Abban az időben a glam pörgött leginkább New Orleansben, de a punkkoncertek is óriásiak voltak, így arra gondoltunk: mi lenne, ha összevegyítenénk a kettőt? Az emberek pedig megőrültek érte."

A tizenévesekből összeverbuválódott Exhorder tagjai nem is tétlenkedtek: „A későbbi dobosunk, Chris Nail szobájában tartottuk az első próbáinkat. Akkor lehettem úgy 16 éves. A teljes felállás aztán '86-ban jött össze. Chris, Vinnie (LaBella, gitáros) meg én alkottuk az alapfelállást, aztán vettük be Andy Villafarrát basszusgitárosnak, a másik gitárosunk pedig David Main lett." 1986-ban a csapat ezzel a felállással rögzítette első demóját Get Rude címmel, amelyre ekképp emlékszik vissza az énekes: „A demót nyolc sávon vettük fel. Az volt a legmocskosabb, leghangosabb és persze a legolcsóbb produkció, amivel csak elő tudtunk rukkolni. Csak egyikünk tölötte be a 18-at, én például még 16 éves voltam csak. Ez a demónk egyébként valójában a második volt, az elsőt az egyik barátunk, Sam Picolo házában vettük fel, és egész bitangul szólt, de valahol elkeveredett, és azóta sem került elő. A Legions Of Death, a Ripping Flesh és az Anal Lust szerepelt rajta. A Ripping Flesh dal nem volt annyira rossz, de akkorra már inkább a Death In Vain, a Desecrator, a Slaughter In The Vatican irányába mozdultunk el. Volt még egy másik számunk is, The Poser Song, amit azonban soha nem vettünk fel, pedig szórakoztató kis thrashes dalocska volt az is, de a szövege még számunkra is túl gyermeteg volt." (Erről az említett demóról utóbb két dal is átkerült a csapat 1992-es második lemezére, a The Law-ra: az egyik az Unforgiven, amelyet némileg a zenekar időközben átalakított, a másik pedig a Wake The Dead, amely valamiért névváltozáson esett át, így lett belőle Incontinence.)

A banda koncertezés terén is beindulni látszott, egyre nagyobb hírnevet szereztek maguknak helyi szinten, ám aztán a lendület megbicsaklott, amikor 1987-88 táján Villafarra és Main is kiléptek a bandából. David helyére Jay Ceravolo érkezett, és ez a négyes rántotta fel a harmadik, Slaughter In The Vatican demót, amelynek anyaga aztán az Exhorder első nagylemezét is alkotta később. A csapat be is vonult a stúdióba, hogy profi körülmények között vegyék újra a dalokat, ám a gondok szinte azonnal rájuk találtak. „Életem legnyomorúságosabb stúdiós élménye volt", emlékszik vissza Thomas a Slaughter... első felvételeire. „Egy 3 Cherries nevű kiadóval kötöttünk szerződést, amely egy Mean Machine nevű leányvállalatával próbált a metal felé is terjeszkedni. Mindent aláírtunk, elkezdtük a felvételeket, aztán menet közben a kiadó befuccsolt. És ehhez még hozzájött az is, hogy a stúdiózás baromira szarul ment. A hangzás szörnyű volt, és utólag még fel is gyorsították a rögzített dalokat. Végül a Roadrunner kötött velünk egy új szerződést, és adtak nekünk pénzt, hogy feljavítsuk az anyagot."

A lemez kaotikus felvételeire Chris Nail dobos is vegyes érzésekkel emlékszik vissza: „Az album végső verzióját a Morrisoundban vettük fel. Fogtuk az előző, Southlake-ben készült, kiadatlan anyagot, és újra feljátszottuk a gitársávokat, hogy még vaskosabban szóljanak, aztán ugyanezt tettük az énekkel is. A dobsávra is ráfért némi kiigazítás, úgyhogy az egész lemezt újra felnyomtam a régi sávokra, vagyis a fülesen keresztül hallgattam a gitársávokat, és azokra doboltam fel a saját dolgaimat. Az egész nagyjából huszonkét órát vett igénybe, úgy, hogy dalonként csak néhány felvételre volt szükség. A helyzet az, hogy képtelen vagyok huszonkét óránál tovább Exhordert dobolni, egyszerűen teljesen leszívja az energiámat. A zene legnehezebb részét a váltások jelentik, ahol a többiek leállnak, nekem pedig be kell számolnom, mielőtt mindenki egyszerre belép. Csak a síri csend van a fejhallgatómban, én meg kénytelen vagyok az ösztönömre hagyatkozni, hogy mikor lépjek be. A stúdiózás első órája után bejött hozzánk a tulaj, és idiótáknak nevezett minket, mert nem nézte ki belőlünk, hogy ezt az egészet képesek leszünk tető alá hozni, de tévedett. Egyszerűen nem volt más választásunk, mivel pénzünk sem volt ahhoz, hogy megint újrakezdjük a felvételeket, és a sávok újrajátszásával már vissza se fordulhattunk a korábbi nyersanyaghoz, mivel az automatikusan törlődött. Épp ezért gondolom azt, hogy egy teljes lemez újrajátszása a régi sávok felülírásával rossz ötlet, ugyanakkor ha sikerül, az bizony igazán komoly teljesítmény."

Ilyen előzmények után senki sem lepődött volna meg, ha a lemez felemásra sikerül, ám erről szó sem volt. A Slaughter In The Vatican negyvenegy perces thrash-tornádó, ami kiszámíthatatlan természetével inkább maga felé vonzza a hallgatót, mintsem menekülésre késztetné. A nyitó Death In Vain beépített intrója a korai Sepulturát idézi, s az azt követő gyalulás is a brazilokéhoz hasonló erővel bír, ám Kyle Thomasék zenéje húzósabb, groove-osabb, mint Kisseréké volt, nem is beszélve az énekes ellegzetes orgánumáról, amely a fő oka annak, hogy az Exhordert így utólag is előszeretettel hasonlítgatják a Panterához. Tény, hogy a szintén New Orleans-i Phil Anselmo énekstílusa nagyban hasonlít Thomas szövegköpködéséhez, és a pár hónappal korábban kiadott Cowboys From Hell lemezzel új zenei vizekre evező Pantera voltaképpen akár egy még húzósabb, még slágeresebb Exhordernek is tekinthető. „Ebben az egész témában én leginkább azt gyűlölöm, hogy mennyire hozzáláncolnak minket a panterás srácok sikeréhez", osztja meg a véleményét Thomas a két csapat közötti hasonlóságról. „Vajon a Pantera tényleg másolt minket? Valószínűleg. Vajon mindezt szándékosan tették? Talán. Hatással voltunk a zenéjükre? Nyilvánvalóan. Sokkal keményebben dolgoztak nálunk? Egyértelműen. Az ügy lezárva."

Persze az is igaz, hogy az Exhorder sokkal thrashesebb is, mint mondjuk a Pantera volt, Thomasék zenéje old schoolabb, közelebb is áll a '80-as évek technikásabb thrash bandáihoz. A Homicide is szélsebesen nyargaló betondarabolás, death metalos feszességgel, Thomas védjegyszerű skandálásával, de mégis, a ritmizálásuk annyira egyedi, hogy az ember talán még annál is fogósabbnak érzi, mint amilyen valójában. A Desecrator sötét darab, kimérten vánszorog előre, a basszusgitárt is felnyomó Ceravolo / LaBella gitárpáros témái a szinte doomosan nyomasztó vonszolódástól a thrashes reszelésig sokmindent végigjárnak, magával ragadó dinamikát kölcsönöznek a szerzeménynek, s talán ennek a változatosságnak és egyediségnek is köszönhető, hogy a csapat utólag is modernebbnek tűnik a korabeli thrash formációk zöménél. Az Exhorder így tulajdonképpen köztes lépcsőfokot alkotott a hagyományosabb csapatok és a későbbi, groove-os alapú bandák között.

A névadó dal elején rögtön egy elektromos örvény kellős közepében találjuk magunkat, és a sűrű tempóváltásoknak hála, végig megmarad a dinamizmus. Chris Nail teljesítményét hallva azonnal érthetővé válik, mit is értett a dobos az Exhorder kimerítő jellege alatt: a dal utolsó fél percében konkrétan életre kel a felszerelése, és a sebesség őrületes tempóba kapcsol. A hétperces The Tragic Period akusztikus-sejtelmes intróját, majd sivító gitárnyúzását hallva egyből a thrash klasszikus korszaka ötlik az ember eszébe, az exhorderes témák bedörrenésével azonban azonnal képbe kerülünk, kikkel is van dolgunk. Ez a szerzemény volt egyébként az első, amelyet a csapat megírt a '88-as tagcseréket követően, és Thomas itt még valamiféle dallamra is ragadtatja magát. Címéhez méltóan a Legions Of Death egy jobbára középtempósan menetelős, agresszív darab, a bandára jellemző ügyes váltásokkal, majd death metalos vizekre eveznek a sokatmondó című Anal Lust két és fél percében. A szöveget itt Vinnie LaBella írta, s a lemez anyagának nagyrésze is leginkább az ő, és Chris Nail nevéhez fűződik. „Általában Vinnie és Chris rukkoltak elő a dalokkal", magyarázta Thomas a lemez megírásának folyamatát. „Aztán megmutatták nekem az ötleteiket, amikhez írtam valami szöveget. De az első albumon akad néhány Vinnie által szerzett dalszöveg is, viszont a második lemezünkön már csak a dalszerzésből vette ki a részét. Ami, ha úgy nézzük, jó dolog volt, hiszen ki tudja, megírhatta volna akár az Anal Lust második részét is, vagy valami hasonló bizarr hülyeséget. De azért azt hozzá kell tennem, hogy Vinnie írt néhány gyilkos szöveget is a lemezre. Nagyjából a Desecrator felét ő jegyzi, de a Homicide-ban is benne volt a keze."

A korong a címadóval zár, amely az album leghosszabb dala is egyben. A téma természetesen a vallási bigottság és képmutatás, s ennek megfelelően a szerzemény maga is voltaképp egy apokaliptikus vízió, nyaktörő headbangelésre késztető riffekkel és klasszikus kiállásokkal felvértezve. A lemez borítója próbálta híven tükrözni a zenekar rebellis attitűdjét, amely sokaknál okozott őszinte megdöbbenést, Thomas azonban nem volt teljesen elégedett a végeredménnyel: „Eredetileg II. János Pál pápa lógott volna felakasztva a logónkról, miközben a háttérben lángol a Vatikán, a pápa lábánál pedig zokogó gyermekek imádkoznak. A Roadrunner viszont hallani sem akart erről. Véleményem szerint a végső borítón a grafikus félmunkát végzett. Még a nevét sem írta rá helyesen a képre, ami sokat elárul az egészről."

A Scott Burns gondnoksága alatt született lemez hangzása kissé olyan, mintha az érdekeltek maguk sem tudták volna eldönteni, milyen megszólalást is szeretnének az anyagnak. Ennek ellenére a Slaughter In The Vatican sikerrel emelte ki az Exhordert a hazai underground homályából, s a két évvel későbbi The Law egy még groove-osabb, egyenesebb vonalú zenekart mutatott, ezzel persze csak tovább erősítve mindenkiben a Panterával való zenei párhuzamot. Hogy aztán a két banda közül az utóbbinak jött össze a mainstream siker, az a balszerencsén kívül a Kyle Thomas által is említett munkamorálbeli különbségeknek is köszönhető. A lényeg azonban, hogy a(z egyelőre) két lemezt megélt Exhorder két albuma bivalyerős hallgatnivaló, s az extrém zenei paletta nagyon is szürkébb volna mindkét zenekar nélkül.