Shock!

A Slayer ugyan letette a lantot, de a Bay Area aranykorának meghatározó csapatai közül a legnagyobbak a mai napig sikeresek és aktívak. A Testament sosem adta fel, a Death Angel és az Exodus évtizedek óta a színtér stabil tényezői, a Heathen is időről időre mozgolódik, Sean Killian szerencsés kimenetelű májtranszplantációja és a Machine Head szétrobbanása után pedig végre a Vio-lence is aktivizálta magát. Velük ellentétben a Forbidden körül viszont néma csend és hullaszag terjeng. Néhány évre ők is újjáalakultak ugyan, és az ekkor kiadott Omega Wave méltó is volt régi nagy hírükhöz, azóta azonban már tíz év telt el jelentősebb esemény nélkül, a zenekar pedig elméletileg 2012-ben hivatalosan is feloszlott. Ahogy tehát a Sadus sem tudta újra megvetni a lábát, dacára a kiválóan sikerült 2006-os Out For Bloodnak, úgy sajnálatos módon a Forbiddennek sem jött ez össze. Kár, mert a színtér többi alapcsapatához hasonlóan Russ Andersonéknak is kiforrott, egyedi stílusuk volt, ami a mai napig hiányzik a palettáról. A Forbidden a dallamosabb végénél ragadta meg a thrash metalt, soundjukat pedig második lemezükkel, az idén harminc éves Twisted Into Formmal fejlesztettek tökélyre. Hét évvel a debüttel foglalkozó cikk után most erről az anyagról is megemlékezünk.

Legutóbb valahol 1989 környékén, a Forbidden Evil megjelenése táján köszöntünk el a csapattól, akik az első lemezt követően rengeteget turnéztak, többek között a Death Angel, a Sacred Reich és az Exodus társaságában, így sikerült masszív rajongói bázist kiépíteniük. A Dynamóra való meghívásuk azonban nyílván komoly szintlépést jelentett, hiszen a mintegy húszezres nézőszám előtt lezajlott holland esemény egyértelműen a korszak legjelentősebb metálfesztiváljai közé tartozott. Ez pedig teljes újdonságot jelentett az addig jobbára klubozó csapat számára, mégis meglehetősen furcsállották, mikor kiderült, hogy kiadójuk a koncertprogram egy részének megjelentetését fontolgatja. Craig Locicero: „Az EP címe Raw Evil lett, mert egész egyszerűen hihetetlenül nyers volt a felvétel. Kicsit túlzásnak tűnhet ez a cím, de ez volt a helyzet, és így tökéletesen passzol az anyaghoz. Amikor először szóba került, hogy a kiadó esetleg foglalkozna vele, azt hittem, csak viccelnek. Annyira nyers volt az egész, nem hittem, hogy komolyan gondolják. Az volt a véleményem, hogy semmi értelme sem lenne kiadni."

Az 1989-ben végül mégis napvilágot látott élő anyag négy számot tartalmazott, amelyek közül az első a Judas Priest Victim of Changes-ének feldolgozása volt, egy olyan dalé, amit egyébként nem játszottak túl gyakran, de egy fesztiválra tökéletes választásnak tűnt. Locicero: „Vannak pillanatok, amikor egyszerűen tudod, hogy amit kitaláltál, működni fog. A Victim Of Changesszel pedig pontosan ez is volt a helyzet, hiszen ez a feldolgozás remekül passzol a stílusunkhoz." A Priest-klasszikuson kívül a debüt három emblematikus tételét – Forbidden Evil, Chalice Of Blood, Through Eyes Of Glass – tartalmazza a lemez, ami máig a zenekar egyetlen hivatalos koncertanyaga. 1998-as újrakiadása kapcsán Locicero mégis meglehetősen nyersen fogalmazott: „Sosem gondoltuk, hogy igazán jól megmutatná a Forbidden élő erejét és energiáját. Őszintén szólva mindig is utáltuk, szerintünk elég szar lett."

Tény, hogy nem egy Decade Of Aggression, sokkal inkább egyfajta official bootleg a Raw Evil, ráadásul a felépítése is meglehetősen logikátlan. A Dynamón előadott összesen hét szám közül csak négyet tartalmazott, ráadásul ezeket is összevissza: az anyag a koncertet záró, Russ Anderson által Victims of Changesként felkonferált Priest-feldolgozással indul, majd jön az eredetileg második Forbidden Evil, a hatodik Chalice of Blood, zárásként pedig a fesztiválon ötödikként eltolt Through Eyes of Glass. Mindennek biztos volt anno valami oka, de 30 évvel később meglehetősen nehéz bárminemű értelmet is felfedezni benne. Nyilvánvaló hibái ellenére azonban ez a nyúlfarknyi koncertfelvétel egy fontos kordokumentum, ami lehet, hogy nem a legjobb formában mutatja meg a csapatot – higgyük el Craignek, hogy ennél még ütősebbek voltak anno - de így is maximálisan szerethető, gyűjteménybe illő darab.

Alvelais helyére a többiek gyorsan leigazolták Tim Calvertet. Russ Anderson: „Nem tartottunk meghallgatásokat, hiszen Timet már ismertük, és tudtuk, hogy eszelősen jó gitáros. Ráadásul, míg Európában turnéztunk, ő megtanulta az összes dalunkat, csak azért, mert szerette a zenénket. Szóval nem is volt kérdés, hogy vele folytatjuk, mikor kiderült, hogy Glennel nem működik a dolog." Locicero: „Tim egész más háttérrel rendelkezett, mint én. Képzettebb volt nálam, és nem volt ízig-vérig thrasher, mint én. Míg én a sebességre, az agresszióra koncentráltam, ő inkább a klasszikus vonalat szerette, és így nagyon jól kiegészítette a stílusomat. Az első dal, amit közösen írtunk, az Infinite volt, és rögtön tudtam, hogy neki, és a harmóniáinak köszönhetően a zenénk teljesen más lesz, mint a többi csapaté. Míg később össze nem jöttünk Steve Smythszal, senkit sem ismertem, aki olyan jól ki tudta volna fejezni az érzelmeit a gitárjával, mint Tim. Képes volt szenvedélyt, igazi drámát előadni a harmóniáival." Matt Camacho: „Dalszerzés közben mindig figyelünk arra, hogy senki másra se hasonlítson a zenénk. Igyekszünk a lehető legtávolabb kerülni másoktól."

A Michael Rosen hangmérnök és producer közreműködésével született, és a Fantasy stúdióban rögzített Twisted Into Formot viszonylag gyorsan rántották össze a kiadó nyomása miatt, a végeredmény azonban így is messze felülmúlt bármit, amit korábban hallhattunk tőlük. A nyitó, instrumentális Parting Of The Ways egyértelműen megmutatja, hogy a Forbidden az első korong megjelenése óta eltelt másfél évben igen komoly fejlődésen ment keresztül. Zeneibb, rétegzettebb lett elődjénél; hangszerelése izgalmasabb, összetettebb, sokrétűbb, és dalszerzés tekintetében is igen komolyat léptek vele előre. Az már az első igazi dalban, az Infinite-ben is megmutatkozik, hogy Russ Anderson is rengeteget fejlődött, dallamai sokkal fogósabbak lettek, adottságait jobban és magabiztosabban használta ki. Már a Forbidden Evil sem volt egy cél nélkül kapkodó, a sebességet feltétel nélkül középpontba állító album, de a Twisted Into Formnál még nagyobb szerepet kaptak a melodikus dolgok. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az agresszió kiveszett volna a dalokból, hiszen az Infinite-ben is végig horzsolnak a riffek, épp csak a dallamosabb vokális megközelítés miatt a zene szellősebb, új karaktert kapott.

Az Out Of Body (Out Of Mind) az Infinite nyílegyenes folytatása, szinte olyan, mintha a két téma ugyannak a dalnak lenne két tétele. Gyors tempója ellenére ennek riffelése is kifejezetten fifikás, a dal legnagyobb fegyvere azonban ezúttal is a refrén, amely sokkal groove-osabb, mint korábban bármi a csapattól, majd a refrének után érkező hipnotikus énektémák („Demons screaming out for me"), illetve a dal akusztikus levezetése egyértelmű és hátborzongató főhajtást jelentenek a Judas Priest és a Mercyful Fate előtt. Paul Bostaph: „Nagyon komolyan hatott ránk a Judas Priest és az Iron Maiden, az ő zenéjüket abszolút fel lehet fedezni a Forbiddenben." Locicero: „A lemez legnagyobb részét Paullal és Timmel közösen írtuk. Általában én hoztam a súlyos dolgokat, Tim pedig a melódiákat és hárman csiszoltuk mindezt össze. Viszont nagyon frusztrált minket, hogy nincs elég dalunk. Egy este aztán Paul izgatottan hívott a stúdióból, ahol Timmel ketten dolgoztak, hogy van még egy szám. Persze rögtön indultam, és mikor odaértem, le voltam nyűgözve: Tim megírta az első saját thrash-nótáját: ez volt az Out Of Body (Out Of Mind). Egészen a középrészig mindent ketten raktak össze Paullal, ott jön csak az első ötlet, ami tőlem származott." Érdekeség, hogy ebben és a hatos R.I.P.-ben Gus Pepát leszámítva a teljes akkori Death Angel-tagság háttérvokálozott.

A Step By Step a lemez slágere, egyben pedig véleményem szerint a legjobb dal, amit valaha is írtak. Csordavokálokkal operáló refrénje Forbidden-mércével mérve szinte pofonegyszerűnek hat, de iszonyúan hatásos, a riffelés pedig ebben is rendkívül technikás és összetett. A mai napig beleborzongok, ha visszaemlékszem, anno a Bang Your Head fesztiválon mekkorát ütött, és nyilván az sem véletlen, hogy épp ezt klipesítették meg. Locicero: „A Step By Step a drogokról szól, arról, ahogy teljesen leépülsz tőlük, majd újra megmászod a lépcsőket, hogy felgyógyulj. A videóval szerettünk volna egy sötét vizuális világot teremteni a zene mellé, sok fény-trükkel és animációval, de úgy, hogy alapvetően a zenekar szerepeljen benne, miközben előadjuk a dalt. Rá akartunk erősíteni a képekkel a dal hangulatára." Anderson: „A Step By Stepet és a One Foot In Hellt a Sacred Reich-hal közös turnén írtuk, és játszottuk is őket néha, még a Raw Evil megjelenése előtt. Igaz, ekkor még csak nagyjából voltak meg a szövegek hozzájuk, de ki akartuk próbálni őket élőben is."

A címadó hullámzó, de sodró riffelésű darab, egészen különleges atmoszférával. Szövege is inkább érzésekkel, hangulatokkal operál, mintsem egy konkrét történetet mesélne el. Az egész lemezre igaz egyébként, hogy a Forbidden szövegei – melyeket Anderson és Locicero jegyeznek – messze színvonalasabbak, mint a kor egyes, azóta szintén klasszikussá érett anyagainak sátános, véres-beles sorai. A borító is tökéletesen passzol a címadóhoz, hiszen hordozza azt a fajta hangulatot, amit a zene áraszt, ennek ellenére azonban egyértelmű és klasszikus thrash-cover, ami az akkori korszellemnek is maradéktalanul megfelelt. Ahogy a Forbidden Evilét is, úgy ezt is Ken Mathieu készítette, aki dolgozott többek között a Hetahennel, az Autopsyval és a Possesseddel is, a munkába pedig Paul Bostaph is beszállt néhány ötlettel. A kép az élet három fázisát ábrázolja: a gyermekkort, a felnőttkort és a véget. Locicero: „Mikor Ken megmutatta az első vázlatokat, először csak néztünk, hogy ez mi? Meztelen férfiak olvadnak egymásba? Haver, ne már! Ken aztán átdolgozta az eredeti verziót, aminek eredménye egy sokkal kétértelműbb kép lett. A festmény az általam írt szövegen alapul, pontosabban azon, ahogy azt Ken értelmezte: mikor megszületsz, akkor olyan vagy, mint egy üres vászon, aztán a hatások, amik érnek, az életed eseményei elkezdik befolyásolni, ahogyan gondolkodsz, amiben hiszel, és ezek a végül abba a formába csavarnak, amivé felnőttként válsz. Ezt jelenti a Twisted Into Form cím. Öregkorodra pedig ezek a hatások még jobban átalakítanak."

Az R.I.P.-t Paul Bostaph vezeti fel némi gitár-aláfestéssel, majd berobbannak a szélvész riffek, de végig Paul játéka marad meghatározó – a Forbiddenben Craig és Tim Calvert mellett ő számított a fő dalszerzőnek –, a szöveg pedig ezúttal egy nyilvánvalóbb, akkoriban szinte kötelező thrash-téma: Földanya és a környezetvédelem fontosságának hangsúlyozása. Bár hét perc fölé kúszik, mégsem hat unalmasnak vagy túlnyújtottnak egy pillanatig sem. A rövid, horrorfilmes hangulatú Spiral Depressiont szinte teljes egészében Tim Calvert írta, és olyannyira vészjósló, hogy akár változtatás nélkül is felférne bármelyik King Diamond-anyagra, majd érkezik a középtempós, széttördelt Tossed Away, mely a lemez legdallamosabb refrénjét hozza. Locicero: „A Tossed Away talán a legnehezebb dalunk, bár nem tűnik annak, mivel elég dallamos. Ennek ellenére a gitár szempontjából több minden történik benne, mint bármelyik másikban. Vannak, akik az azonnal ható, egyenes vonalú számokra esküsznek, mi azonban inkább a különlegesebb, úttörő dolgokban hiszünk. Nem írunk egyszerű témákat, de ha nem így lenne, unalmasak lennénk. Mindez persze nem egy előre eldöntött dolog volt, egész egyszerűen ezek a komplexebb témák jöttek belőlünk."

A záró One Foot in Hell aztán szinte mindent bevet a zenekar fegyvertárából: jó kis összetett dal ez, rengeteg tempóváltással, hipnotikusan hullámzó refrénnel és egy elszállt témákat is bedobó, mega-dallamos gitárszólóval. A szöveg valláskritikus, de ismét csak a színtéren megszokottnál intelligensebb formában megfogalmazva. Locicero: „Ezt a dalt Paullal kezdtük írni és végül Timmel fejeztük be. A szöveget én írtam még 19 évesen (azaz egy évvel a Twisted Into Form előtt – K.G.), és már akkor is megkérdőjeleztem a templomba járás értemét. Az egész hiteltelennek tűnt számomra: egyszer egy héten elmész, és lemoshatod magadról bűneidet. Vallásos környéken nőttem fel, és azt láttam, hogy ezek az emberek a hétköznapokon egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy azt a templomban mutatják. És ez a véleményem azóta sem változott."

A Twisted Into Form végletekig összetett, iszonyú technikás lemez volt, amelyen mind a hangszeres szekció – Paul Bostaph dobolása és a Calvert-Locicero páros gitárjátéka is pazar –, mind pedig Russ Anderson csakis a legpozitívabb jelzőkkel illethető. Dacára ennek, mégsem nevezném nehéz, kifejezett odakoncentrálást igénylő darabnak, ugyanis minden nótájába beépítettek valamilyen kapaszkodót, amiknek köszönhetően már elsőre utat találhat hozzád bármelyik dal. Ha pedig egyszer elkapott a hangulata, sosem fogod megunni. Egész egyszerűen annyi minden történik itt, hogy századszorra is lesz mire felkapnod a fejed. Természetesen a rajongók is jól fogadták a kettes LP-t, és a csapat – ahogy a Forbidden Evilt követően is – turnéra indult, méghozzá igen nagy tervekkel a tarsolyban. Camacho: „Ki akarunk törni a klubokból és arénákban játszani, de nem úgy, hogy mi idomulunk a világhoz. Be akarjuk törni a világot, azt akarjuk, hogy a világ idomuljon hozzánk." Játszottak többek között az Act III-t promótáló Death Angellel is – és ha lenne időgépem, egy ilyen bulit biztos megnéznék, ahogy ugyanis a Forbidden a Twisteddel, úgy kétségtelen, hogy a Death Angel is harmadik lemezével érte el a kreatív csúcsot. A fiatal filippínó thrashereken kívül persze hosszan folytatható a sor, hiszen turnéztak az Exodusszal, a Sepulturával, az Obituaryvel, a Morbid Angellel, de még a Fates Warninggal is.

Ahogy azonban az lenni szokott, az üzleti oldal végül közbeszólt. Tim Calvert: „A Combat a lemez megjelenése után hamar világossá tette, hogy nem nagyon akar kockáztatni velünk. Míg például a Panterába nagy pénzeket fektetett a kiadójuk, mivel hittek bennük, ezért költöttek arra, hogy nagy csapat lehessenek, a miénk nem foglalkozott velünk. Tudták, hogy ha pontosan annyit költenek a Twistedre, mint az első lemezre, akkor tuti nem fognak bukni rajtunk. És ennél egy fikarcnyival sem voltak hajlandóak többre, helyette igyekeztek minket visszaterelni a stúdióba, hogy vegyük fel a folytatást, mi azonban még pörgetni akartuk a kettes lemezt. Ezen végleg össze is vesztünk, mert minket nem érdekelt a kiadó, a saját utunkat akartuk járni, és a menedzserünkkel, Debbie Abonóval is ekkor szakítottunk. (Debbie Abono a Forbidden mellett menedzselte többek között az Exodust, a Vio-lence-et, a Cynicet és az Obituaryt is. 80 évesen, rákban halt meg 2010-ben, Robb Flynn pedig az ő és Ronnie James Dio tiszteletére dolgozta fel a Sabbath Die Youngját. – K.G.) Craig, Paul és én írtunk ekkoriban pár igazán jó nótát, ráadásul Paul remekül tudott közvetíteni Craig és köztem, és erre nagy szükség volt a bandában. A hármasunk főleg a Paul által hozott egyensúly miatt működött jól. Ekkor születtek meg az 1991-es Trapped demó dalai, az összhang, a kreatív energiák áramlása pedig kiváló volt, ellentétben az üzleti oldallal, ami megtestesült rémálomnak bizonyult. Még mindig kábé új gyerekként, csak ültem, és pislogtam. Szükségünk lett volna valakire, aki kívülről tolja a banda szekerét, de nem igazán akadt ilyen személy, a Forbiddenben ugyanis volt valaki, aki igencsak jó volt a hidak felégetésében... (Tim nyilvánvalóan Craig Lociceróra gondolt – K.G.)"

A zenei trendek változása sem segítette éppen a csapatot. Calvert: „Ekkor robbant be a Pearl Jam és a Nirvana, illetve ekkor volt az első Öböl-háború is, mi pedig hirtelen azt vettük észre, hogy szinte senkit sem érdeklünk. Az RCA-nál volt viszont egy A&R-os csaj, Leslie Lewis, aki imádta a Trapped demót, és pont rá volt szükségünk, ő ugyanis hitt a zenekarban. (Leslie Lewisból később igen komoly név lett a szakmában, aki többek között saját kiadót is alapított, de dolgozott az American Idol produkcióban és a Miramaxnak is – K.G.) Bemutatott minket a főnökének, és a dolgok végre kezdtek jól alakulni. Aztán egyik pillanatról a másikra Paul bejelentette, hogy kiszáll. Azt mondta, valamilyen vallásos élménye volt, és nem képes többé tiszta lelkiismerettel heavy metalt játszani, a megvilágosodása miatt. Három nappal később aztán beszállt a Slayerbe. Borzasztó csalódott voltam emiatt, mert Pault kedveltem a legjobban a bandából. Sok dobos szeretett volna persze beülni a helyére, és elég sok meghallgatást is tartottunk. Harmadikként egy Steve Jacobs nevű srác érkezett, aki hihetetlen jól játszott, és nagyon jó fejnek is tűnt. A fickó sosem hibázott, ráadásul küzdősportolt – már 12 évesen feketeöves lett –, szóval a fizikuma is nagyon rendben volt. Egyértelműen sokat tett hozzá a Forbiddenhez. Már gyerekkorában megtanulta, hogyan akadályozza meg, hogy bármi elvonja a figyelmét, és ezt zenélés közben is kiválóan alkalmazta. Viszont új srác volt, akinek kevesebb beleszólása volt a dolgokba, Paul kiszállásával pedig megszűnt az egyensúly Craig és köztem. Craig végül úgy döntött, hogy néhány dobtémát, amiket még Paullal vettünk fel, lecserél, Leslie-nek és a kiadónak viszont nem tetszettek az új verziók, szóval az RCA végül kihátrált mögülünk."

A Forbidden harmadik anyaga tehát csak igen komoly vargabetűk után tudott megjelenni. A Distortiont végül a Gun hozta ki 1994-ben, majd feloszlásukig még egy lemezt hoztak össze 1997-ben, Green címmel, aztán tíz évre visszavonultak. 2001-ben ugyan felléptek a Chuck Billy daganatos megbetegedése miatt összehozott segélykoncerten, Craig Locicero nélkül, Forbidden Evilként, de az igazi újjáalakulásra egészen 2007-ig kellett várni. Az ötödik és máig utolsó Forbidden-nagylemez, az Omega Wave 2010-ben érkezett, 2012-ben azonban újra feloszlottak, azóta pedig teljes csend honol a zenekar körül. A csapat rajongói sajnos annak ellenére sem reménykedhetnek újjáalakulásban, hogy Russ Anderson napokban kiadott közleménye szerint megküzdött démonjaival, és végre ismét jó formában van, ráadásul nyilatkozatából úgy tűnik, mintha újra aktivizálni szeretné magát: „Történt velem néhány csodálatos dolog, mióta úgy döntöttem, hogy alkohol-elvonóra megyek. Leadtam több mint 50 kilót, 170 napja nem ittam egy kortyot sem, és kész vagyok bármire, amit az élet felkínál. Majd kiugrom a bőrömből, és újra harapok!"

Még ezen nyilatkozat megjelenése előtt azonban Craig Locicero a csapat Facebook-oldalán egyértelműen kijelentette, hogy nem várható semmiféle aktivitás a csapat részéről, nélküle pedig aligha képzelhető el bármi is. Jó hír viszont, hogy nemsokára ismét kijön az első két nagylemez bakeliten, illetve webshopjukban az album jubileuma kapcsán újra kapható Twisted Into Form póló és kapucnis pulóver, és az ezekből származó teljes bevételt a 2018-ban Lou Gehrig-kórban elhunyt Tim Calvert családjához juttatják el. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Craig évek óta nem foglalkozott a csapat dolgaival, sőt, a klasszikus dalokat sem játszotta egyszer sem 2012 óta. Jelenleg inkább Dress The Dead nevű csapatára koncentrál, illetve részese a nosztalgiaprogrammal készülő Bay Area Interthrashional projektnek is: jelen állás szerint pedig július 18-án mindkét projekttel fellép a Dynamo fesztiválon, Hollandiában.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a csapat rajongóinak új Forbidden-muzsika hiányában még jó sokáig – talán örökre – be kell érniük a mára klasszikussá érett anyagokkal. Ezek közül pedig számomra a Twisted Into Form a legfényesebben ragyogó csillag. És anélkül, hogy nagyon spoilereznék, annyit elárulhatok, hogy hamarosan újra találkozhatsz majd vele az oldalon.