Shock!

2003 óta a Great White neve egyet jelent a tengerentúlon egy több mint száz halálos áldozattal járó klubtűzzel, és ez már örökre így marad. Másfél évtizeddel korábban azonban a zenekar az egyik legizgalmasabb amerikai rockszenzációnak számított harmadik és negyedik nagylemeze, a Once Bitten, illetve a ...Twice Shy révén. A '80-as évek Sunset Strip-színterének legbluesosabb hard rock/glam/sleaze bandája úgy lógott ki a kortársak közül, hogy közben minden organikusan megvolt bennük, amire csak szükség volt a korabeli kereskedelmi sikerhez. Jack Russell és Mark Kendall hányattatott sorsú csapata soha többé nem tudta megismételni az éra eredményeit, ám méltán lehetnek büszkék mindarra, amit ekkoriban elértek. Újabb régi restanciánkat pótoljuk a Klasszikushockban.

A Great White első inkarnációja még a '70-es évek végén alakult Mark Kendall gitáros és a balhés természetű Jack Russell énekes jóvoltából, majd igen sok változáson, névcseréken keresztül lett komoly zenekarrá a következő évtized első felére. A felállás folyamatos mozgásban volt, többek között azért is, mert Russellnek másfél évre börtönbe kellett vonulnia egy bedrogozott állapotban elkövetett, balul sikerült fegyveres rablás miatt. Az eleinte Dante Fox néven futó formáció végül Kendall hidrogénezett haja és fehér gitárjai révén kapott beceneve alapján vált Great White-tá. A börtönből szabadult Russell visszatérése után Alan Niven menedzser által felkarolt csapat mindössze egy-két év leforgása alatt komoly nézőmágnessé vált a dél-kaliforniai színtéren.

A Great White végül 1984-ben adta ki első, a zenekar nevét viselő nagylemezüét. Ezen Lorne Black basszer és Gary Holland dobos kísérte a két főembert, és a csapat ekkoriban már akár többezres helyszíneket is képes volt megtölteni Los Angeles vonzáskörzetében. Nem csoda, hogy az albumot helyből egy nagykiadó, az EMI gondozta. Kendall: „Akkoriban egyszerűen mindenkit leszerződtettek. Minden a nagy hajakról, a ruhákról, a bulizásról szólt, vagyis a valóság előli menekülésről. Manapság minden más: sokkal több a szorongás, a harag, a politika a dalokban, és már nem is olyan vonzó meg izgalmas ez az egész. Mi is vitaminokról, a prosztataproblémákról meg a kopaszodásról beszélgetünk, de annak idején tényleg úgy partiztunk, mintha nem lenne holnap. Napokig tartottak a bulik, tele volt minden csajokkal... Tényleg igazi színtérként működött a Sunset Strip."

Bár a még tipikusabb L.A.-i hard rockot rejtő, Michael Wagener producerelte első albumon olyan Great White-alapdalok szerepeltek, mint a Stick It vagy a Substitute, végül nem bizonyult sikeresnek. A bandát még az sem lökte be a Kalifornián kívüli köztudatba, hogy a Whitesnake, a Judas Priest és a KISS vendégeként komoly méretű helyeken koncertezhettek ekkoriban. Az EMI kiadó gyorsan szerződést bontott velük, és a folytatás, a már Audie Desbrow dobossal rögzített Shot In The Dark végül egy hálószobakiadónál jelent meg 1986 nyarán. Kendall: „Az első kiadónk kirúgott minket, így a második lemezt a saját pénzünkből kellett elkészíteni. 15 ezer dollárt kértünk kölcsön hozzá egy Fred nevű arctól, de aztán a Face The Dayt három rádió is elkezdte nyomni úgy, hogy nem volt szerződésünk. A Capitol ezek után leigazolt bennünket, a következő albumra pedig amolyan győzelem-vagy-halál típusú albumként tekintettünk. Úgy voltam vele, hogy hiába dolgozunk a Capitolnál, ha nem rukkolunk elő valami emlékezetessel, amit az emberek tényleg hallani akarnak, véget fog érni a karrierünk."

A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően a Shot In The Dark munkálatai közben került be a képbe a zenekarnál Michael Lardie billentyűs/gitáros. Utóbbi csatlakozása óriási szerepet játszott benne, hogy a Great White a következő hónapokban végleg rátalált a maga egyéni, senki másra nem emlékeztető hangzására. Kendall: „Eleinte nem volt billentyűsünk, csak a hagyományos hármas hangszeres felállás: basszus, dob, gitár, meg az énekes. Aztán a második lemeznél Michael segédhangmérnökként dolgozott a stúdióban, és felmerült, hogy az egyik dalhoz jól passzolna a billentyű. Ekkor mondta be, hogy játszik billentyűkön. Megmutattuk neki, mire gondoltunk, és hozzájárult a lemezhez pár témával, szóval a végén megkérdeztük, nem lenne-e kedve elkísérni bennünket a turnén, akár a függöny mögött játszva... Ekkor jegyezte meg, hogy igazából a billentyűk mellett ritmusgitározni is tud. Mi meg: remek, mert akkor pont úgy szól majd a zenekar, mint a lemezen. Eleinte úgy indítottunk, hogy alig lehetett látni, de aztán kapott egy emelvényszerűséget, és a csajok szinte egyből vadászni kezdtek rá. Végül belépett a bandába, és a billentyűknek, a hangszerelési megoldásainak köszönhetően kiszélesedett a zenei spektrumunk. És persze élőben is több lett a lehetőség."

A kettes album kedvező fogadtatásának köszönhetően a Capitol teljes mellszélességgel odaállt a banda mögé az 1987 júniusában megjelent hármas anyag, a Once Bitten megjelenésekor. A Great White teljesen egyértelműen ekkorra érett össze teljesen: a kortársaknál bluesosabb, finomabb hangszerelési megoldásokkal feldobott zenéjük már csúcsra járatva tündökölt az olyan mesterművekben, mint a Lady Red Light, az All Over Now vagy a Save Your Love. Ahogy Russell megfogalmazta egy korabeli interjúban: „Úgy tartja a mondás, hogy az igazán jó dolgokra megéri várni. Nem hasonlítunk a rádiókban játszott zenekarokra, és az emberek mostanára kezdik megérteni, mit csinálunk. Mi ugyanis az elejétől fogva azt mondtuk: olyan dalokat akarunk írni, amik nekünk tetszenek, amik szerintünk jók, és ha a közönségnek nem tetszik, hát legalább méltósággal megyünk tönkre! Ha a cápa megdöglik, az uszonya akkor is hatalmas középső ujjként mered majd az ég felé! Kezdetben kicsit Judas Priest-esebb volt a hangzásunk, majd megindult egy természetes fejlődés, és a Once Bittenen kaptuk el a fonalat. Most találtunk rá végleg önmagunkra, a blues-alapú rockbandára. Mert ez az igazán ránk jellemző szellemiség. Az első két albumon még csak keresgettük önmagunkat: az első túl súlyos volt, a második meg túl lágy." Kendall: „Amikor meghallottam a stúdióban a Rock Me végleges változatát, kirázott a hideg, és azt mondtam: ó, te jó ég, nem hiszem el, hogy ezt tényleg mi csináltuk! Szinte szürreális volt az egész. Persze fogalmam sem volt, másoknak is tetszik-e majd, de úgy éreztem, hogy sikerült valami tényleg emlékezeteset alkotnunk."

A korabeli trendekkel is szembement, hogy a lemez legnagyobb slágere nem valamelyik bulisabb arénahimnusz vagy ballada lett, hanem utóbbi téma, a lassan építkező, albumverzióban több mint hétperces Rock Me. A turnén Black helyén már Tony „Montana" Cardenas basszerrel kiálló csapat ezek után olyan nevekkel közösen népszerűsítette a lemezt, mint a Whitesnake, David Lee Roth vagy a velük azonos menedzsmentnél dolgozó, épp szintén feltörőben lévő Guns N' Roses. Európában is több ízben felléptek az 1988-as Monsters Of Rock fesztiválturnén. A Once Bitten ekkorra beplatinázódott az Egyesült Államokban, a csapat pedig ott találta magát az MTV-sztárok között. Így már sokkal magabiztosabban láthattak neki a következő lemez munkálatainak.

Cím tekintetében az első perctől fogva egyértelmű volt, merre mennek majd – ám egy véletlen folytán a once bitten, twice shy közmondás (magyar megfelelője „akit a kígyó megmart, a gyíktól is fél") még egy extra lehetőséget tartogatott. Létezett ugyanis egy hasoncímű, 1975-ös dal, amelyet a Mott The Hoople frontembere, Ian Hunter írt és vett fel akkori fő zenésztársával, a David Bowie mellől is ismert Mick Ronsonnal. Ezek után természetesen adta magát a gondolat, hogy ez is felkerülhetne az albumra. Kendall: „A Once Bitten után nyilvánvaló volt, hogy a folytatásnak ...Twice Shy lesz a címe. Az Ian Hunter-nótát Izzy Stradlin mutatta meg Alan Nivennek, korábban soha nem hallottam. A Mott The Hoople persze megvolt, de Ian szólólemezeit abszolút nem ismertem. Izzy megjegyezte, hogy jól passzolna hozzánk a lemezcímek miatt a dal, Alannek meg tetszett az ötlet. Szóval megmutatta, és nekünk is bejött a nóta, mert a turnééletről szólt, tényleg mintha ránk öntötték volna. Soha nem jutottunk haza, szó szerint folyamatosan úton voltunk, vagyis passzolt hozzánk. De Ian előadásában a szám csak amolyan marginális majdnem-sláger lett, és az is csak Nagy-Britanniában. Igazából senki sem ismerte. Szóval nem mi kajtattunk mindenáron valami menő feldolgozás után... ha így teszel, eleve nem is nagyon akadsz olyan dalra, ami nem sláger, ehelyett maradnak a nagy klasszikusok, és azoknak ugrasz neki a magad módján. Ezt a dalt viszont tényleg a kutya sem ismerte. A szöveg azonban ütött, úgyhogy felvettük."

A Great White negyedik albuma, a ...Twice Shy végül 1989 áprilisában látott napvilágot. A borítóján cápauszony széthasította szaténágyneműn két szupermodell, a Once Bitten frontképéről és a Save Your Love klipjéből ismert Tracy Martinson, illetve Bobbie Brown terpeszkedett: a lemez videóihoz ezúttal utóbbi segítségét vették igénybe. Maga a zene pedig folytatta az előző album irányát: a banda a Once Bittenen megtalálta a csak rá jellemző hangzásvilágot, itt pedig még tovább tökéletesítették azt. Ennek megfelelően már a nyitó Move It is összekeverhetetlen: ez a bluesos lüktetésű hard rock téma nagyjából mindent összefoglal, amit a zenekar stílusáról tudni kell, a finoman építkező gitártémáktól kezdve Russell fátyolosan ráspolyos, egyből beazonosítható énektémáiig. A refrén már a második körben is együtténeklős, Kendall feelinges szólóját pedig automatikusan lekíséred a léggitáron, nem is beszélve róla, mennyire szép leállós felvezetőt pakoltak elé.

A Heart The Hunter kissé kimértebb tempóban folytatja a műsort, itt a szintén szépen felépített, staccato riff mellett újabb méregerős bridge-refrén páros segíti a barátkozást, Kendall pedig ismét óriási, de az előzőnél hosszabb szólóval emeli a dal fényét. A Mark szólisztikus gitármotívuma köré épített Hiway Nightsban abszolút benne van a címben említett éjjeli sztrádás lendület, de közben határozott melankólia csöpög az elvágyódós refrénből, egészen sajátos atmoszférájú darab Desbrow óriási dobolásával. És ugyan hatpercesre nyúlik, abszolút nem tűnik annyinak... Itt lehet talán a legjobban megfigyelni, hogy a kortársakhoz képest mennyire természetesen, sallangmentesen dörrent meg a Great White: szépen és erőteljesen, de cicomáktól mentesen, letisztultan szól az album,

A The Angel Song az album nagy balladája, zongorás alapú, keserű lírai dal, ahol Lardie szimpla, de dús megszólalású zongorafutamai és Russell leheletfinom énektémái viszik a prímet. Jack az egész lemezen óriási teljesítményt nyújt, minden bizonnyal hányattatott saját sorsának is köszönhetően hangját minden pillanatban áthatja egyfajta sokat látott, bánatos tónus. Rengeteget tett hozzá a zenekar hangzásához, ez egészen biztos. Maga a dal pedig már csak hangszerelése okán is unikum volt az éra lírai slágerdalai között. Kendall: „Az Angel Songot teljes egészében gitáron írtuk, utána hangszereltük át zongorára. Michael Lardie óriási munkát végzett ezzel, nagyon bejött, amit csinált. A szöveget pedig Ronnie James Dio jótékonykodása ihlette. Akkoriban rengeteg fiatal lány jött Los Angelesbe szerencsét próbálni. Azt hitték, minden csupa fény és csillogás lesz, sztársággal és tökéletességgel, de végül fillér nélkül végezték az utcán, drogosként vagy prostiként, csak hogy ne haljanak éhen. A Dio Alapítvány létrehozott néhány menhelyet ezeknek a lányoknak, ahol meghúzhatták magukat, és felhívhatták a szüleiket, vagy valami hasonló. Mi is belefolytunk ebbe, szóval a szöveg innen jött. Mindenki azt hiszi, hogy Hollywoodban minden aranyból van, de a valóság kicsit más..."

A Mista Bone a lemez egyik legjobb, legdögösebben groove-os riffjét állítja csatasorba. De amúgy az egész szám valószínűtlenül laza, ahogy szennyesen gördül előre Montana és Desbrow dohogó ritmusszekciójának hátán, lehetetlen nem bemozdulni a tempókra. Még a kor sztenderdjei szerint sem nevezném direkt slágernek, viszont igazi különlegesség ebben a formában, és Kendall szólója is a lemez egyik legjobbja. A Baby's On Fire ebben a hangulatban, de pörgősebb tempóban folytatja az albumot, itt direktebb, arénásabb a refrén, de ezzel sem rúgják azért rád az ajtót: a dalok jellemzően finoman, visszafogottan építkeznek és jutnak el a tetőpontjukig. Utóbbit ebben is Kendall óriási szólója jelenti Lardie alapozása mellett. Kiválóan érvényesül utána második balladaként a House Of Broken Love, amelynek viszont épp az az érdekessége, hogy mindenféle színpadias drámaiság nélkül viszi végig: egy szimpla bluesballada, és kész. Viszont óriási hangulata van. Érdekes húzás, hogy ezután szintén líra következik a She Only képében, finom, akusztikus megoldásokkal és hatalmas vokálmunkával. Másnál talán sok lenne ez így egymás után, de a Great White-hoz jól passzolt.

Mint ahogy valóban szinte rájuk öntötték a lemez végén előrántott Once Bitten, Twice Shy-t is, a zenekar névjegyévé vált feldolgozást. Pedig ha szorosabban górcső alá vesszük, Ian Hunter dalában valójában a világon semmi különös nincsen: kemény ritmusú, bluesos ősrock Lardie klimpírozásával és Russell az egész nótát uraló előadásmódjával. Lazasága azonban utánozhatatlan, tulajdonképpen semmi meglepő nincs benne, hogy ennyien tudtak azonosulni vele a későbbiekben. Merthogy egy igen érdekes kiadói döntésnek köszönhetően a lemezt nem valamelyik saját témával, hanem a Once Bitten, Twice Shy feldolgozással vezették fel maxiként – és a szám gyakorlatilag azonnal, egyik pillanatról a másikra hatalmasat robbant az MTV-n meg a rádiókban. Kendall: „Eszünkbe sem jutott, hogy single lesz belőle, ezt végül a kiadó döntötte el, amikor meghallották." Niven: „Az az egészben az ironikus, hogy eldugtuk a számot a lemez legvégén. Vagyis nem igaz, hogy eleve slágernek terveztük volna. Eleve sosem gondoltam Markékra slágergyáros bandaként, sokkal inkább folyton turnézó zenekar voltak. Amikor kihoztuk a nótát, arra gondoltam, két-három hónapig fut majd az AOR-rádiókban, aztán jön utána a Mista Bone vagy valamelyik másik. De ehhez képest önálló életre kelt."

Utóbbi szó szerint értendő: a Great White előadásában a korábban a kutya által sem ismert Ian Hunter-téma az amerikai listák ötödik helyéig verekedte magát, és a korszak emblematikus rockslágerei közé került, Brownt felvonultató klipjével együtt. Az album ennek köszönhetően már az év nyarára beplatinázódott az Egyesült Államokban, szeptemberben pedig eladásai átlépték a tengerentúlon a kétmilliós álomhatárt. Ezzel párhuzamosan további slágerek kerültek ki róla a szintén Top 40-es The Angel Songgal, illetve a House Of Broken Love-val. A rockrádiókban a Mista Bone és a Heart The Hunter is nagyot ment, a Great White pedig olyan, hozzájuk hasonlóan lemezmilliókat értékesítő előadókkal közös turnékon aratta le a babérokat az arénákban, mint a Bon Jovi, a Ratt, Alice Cooper vagy a Tesla. A feldolgozásdallal még egy Grammy-jelölést is begyűjtöttek a legjobb hard rock előadás kategóriájában. Mire befejeződött a turné, a ...Twice Shy amerikai eladásai megközelítették a 3 millió példányt, bár ezt a határt végül már épp nem sikerült átlépniük vele.

Érdekes, hogy noha a Great White sikerei révén rengeteg pénzt markoltak fel a szerzői jogdíjakból, Hunter és Ronson különösebben nem lelkesedett a Once Bitten, Twice Shy új változatáért. Bár persze az ábra teljességéhez hozzátartozik, hogy párhuzamosan, hat év után közben ők is ismét összeálltak, nyilvánvalóan az extra nyilvánosságnak is köszönhetően... Ronson: „Egyáltalán nem tetszett a Great White változata. Még rosszabb, hogy Grammyre is jelölték őket miatta... Miközben amúgy a Guns N' Rosesnak köszönhették az áttörésüket, hiszen ugyanannál a menedzsmentnél dolgoztak. Eredetileg a Guns dolgozta volna fel a számot, de aztán tartottak egy megbeszélést a menedzserükkel, aki ragaszkodott a Great White-hoz, mivel nekik a Gunsszal ellentétben nem szerepelt slágergyanús dal a lemezükön. Axl Rose legalábbis ezt mesélte nekem... Utána, amikor a déli államokban turnéztunk, mindenki azt kérdezgette, hogy minden nótánk feldolgozás-e, mert azt hitték, a Once Bitten, Twice Shy a Great White dala." Ian Hunter: „A Great White verziója kissé vérszegény volt. Eredetileg Slash talált rá a dalra, és mindenáron azt akarta, hogy a Guns N' Roses vegye lemezre, de a két zenekar közös menedzsmentnél dolgozott, és Alan Niven meggyőzte Axlt, hogy engedje át a Great White-nak. Végső soron pénzről beszélünk: ha a Guns veszi fel a nótát, egy olyan albumra kerül fel, ami hétszeres platina lett, a Great White-ék lemezéből meg 2,9 millió ment el."

A Great White a szerzőkkel ellentétben abszolút nem bánta, hogy karrierjük leghatalmasabb sikerdalát nem ők jegyezték. Russell: „A Once Bitten... Twice Shy a zenekar névjegyévé vált, és ez teljesen rendben is van így. Nyilvánvalóan semmi kifogásom a hárommillió eladott lemez ellen! A nóta ráadásul alapból is jó, és a mi változatunk is nagyszerűen sikerült. Még Grammyre is jelöltek miatta... Őszintén szólva sosem gondoltam, hogy sláger lehet belőle, hiszen szembe megy minden szabállyal, eleve egy örökkévalóság, mire eljut a refrénig... Csak megy, megy előre megállás nélkül!"

A brutális turnéverkli kipörgése után a csapat nekilátott a folytatásnak, amely végül 1991 februárjában jelent meg Hooked címmel. A két elődjénél még bluesosabb, lágyabb, ám összességében azok színvonalát el nem érő albummal a Great White is ráfordult a hajmetál leszállóágára: noha ezen az anyagon is szerepeltek óriási dalok, mint például a kisebb MTV-s sikerszámmá vált Desert Moon vagy a Congo Square, a csúcsformát már nem tudták vele hozni. A Hooked megállt az aranylemezes szinten, aztán jött a Nirvana, és gyökeresen felforgatta a rockvilágot. Az 1992 őszén kiadott Psycho Cityvel Russellék visszataláltak a legjobb énjükhöz, de ez a lemez már teljesen észrevétlen maradt a grunge-lázban. Ez persze semmit sem von le az értékeiből: én magam a ...Twice Shy mellett egyértelműen ezt tartom a legjobbjuknak, a címadó, a Step On You vagy az Old Rose Motel egyenesen zseniális dalok. Utána azonban már nem termett nekik sok babér, noha jó albumokat később is készítettek. Ilyen volt például az 1999-es, ismét nagykiadós Can't Get There From Here is, ám miután még ez sem aratott sikert, nem sokkal később a banda feloszlott.

Kevéssé ismert tény, de 2003. február 20-án, a Rhode Island-i The Station klubban technikailag nem a Great White állt a színpadon, hanem Russell szólóbandája, a Jack Russell's Great White – akiknél ezen a turnén történetesen vendégként Mark Kendall is ott játszott. Kendall: „Jack szólóbandájáról volt szó, akikkel korábban nem is találkoztam. A merchpultban is csak Jack cuccait árulták: az ő CD-jét, pólóját... Eredetileg az egész turné Jack Russell For You-ként futott az akkori szólóalbuma címe alapján, aztán becsatlakoztam, és talán a negyedik bulin már a kezembe került egy Jack Russell's Great White flyer. Még fel is hívtam a menedzsert, hogy most tényleg így fogjuk hívni ezt az egészet? De aztán vállat vontam, végül is miért ne... A tragédia napja volt az első, amikor már a klub hirdetőtáblájára is a Great White nevet írták ki, és szerintem innen származott a félreértés."

Ez természetesen a történtek fényében teljesen mindegy, hiszen a tragédia minden egyebet elhomályosított. A pirotechnikai malőrből következően kitört tűzvészben több mint százan lelték halálukat a klubban, köztük a csapat egyik gitárosa, Ty Longley is. És azért valljuk be: ha egy zenekar két alapítója az adott banda dalait játssza egy koncerten, akkor talán annyira mégsem nagy félreértés ezzel a bizonyos csapattal azonosítani ezt az egészet, akármi is a hivatalos neve a papírok szerint a formációnak... Noha végül nem találták őket felelősnek a történtekért, és a zenekar ezzel együtt is több mint egymillió dollárral támogatta az áldozatok hozzátartozóit, a Great White neve innentől mindörökre stigmatizálódott a tengerentúlon. Russell: „Szörnyű, ami aznap történt. Én magam is sok-sok barátomat veszítettem el, köztük olyanokat is, akikről nem is tudtam, hogy lejöttek a koncertre. Utána mindenki azt mondogatta, hogy nem fejeztem ki eléggé a megbánásomat a történtek miatt. Ez azonban a jogi stábunk miatt történt, akik közölték: nem kérhetünk bocsánatot, mert azzal egyből azt a látszatot keltenénk, hogy a mi hibánk volt a dolog, miközben nem. Mondtam nekik, hogy ennek ellenére szeretnék mindenkit megkövetni, de az volt a válasz, hogy nem tehetem..."

A csapat ezzel együtt is ismét összejött a következő években, a 2007-es Back To The Rhythm visszatérés ismét baromi erősre is sikeredett, az alkoholizmusa miatt egyre jobban lecsúszó Russell-lel azonban lehetetlennek bizonyult a hosszabb távú közös munka. A zenekar Terry Ilousszel, Mitch Malloyjal és jelzésszerű ideig Andrew Freemannel is mozgott, jelenleg pedig az ismeretlen Brett Carlisle áll náluk a mikrofonnál. Russell szintén megpróbálja kiaknázni az örökséget párhuzamosan mozgó, Jack Russell's Great White nevű formációjával, de nála már alighanem tényleg a végstádiumban járunk: az énekes csontsoványra fogyott, sokszor tolószékkel közlekedik, és démonai felett sem tudott soha teljes győzelmet aratni.

A Great White tehát mindenképpen a múlt zenekara, ebben a múltban azonban bőven van mire büszkének lenniük. A Once Bittent, a ...Twice Shy-t vagy a Psycho Cityt tényleg bárkinek jó szívvel merem ajánlani, aki kedveli a bluesos rockzenét, és eddig esetleg kimaradt volna nála a zenekar.