Shock!

Harmincöt évvel ezelőtt, 1980 tavaszán komoly robbanás történt Nagy-Britanniában, amelynek kétségkívül voltak előzményei, ám ekkor vált igazán kézzelfoghatóvá, tényleg bárki által érzékelhetővé. E néhány hét leforgása alatt több, a kor viszonyaihoz képest kifejezetten súlyos muzsikát rejtő album is a listák élbolyába került, méghozzá úgy, hogy az éra ítészei közül sokan már véglegesen leírták a keményebb zenéket a '70-es évek nagyjainak szétesésével, meglassulásával. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy tévedtek: a brit heavy metal új hulláma a felszínre tört, és mindössze hónapok leforgása alatt szabott új irányt a folyamatoknak. A mozgalom egyik legemblematikusabb lemeze pedig éppen ma harmincöt évvel ezelőtt jelent meg.

Noha sokak szemében a British Steel jelenti az igazi korszakhatárt a Judas Priest történetében, a zenekar már korábban előkészítette a változásokat: imázs szempontjából az 1978-as Killing Machine jelentette a fordulópontot a bőrszerelésekkel, zeneileg pedig a banda voltaképpen már az 1979-es (ál)koncertalbummal, az Unleashed In The Easttel belépett a következő évtizedbe. Ez az elképesztően előremutató, modern megszólalású anyag új dimenzióba helyezte a zenekar első korszakának dalait, és még a punkláz hatásaitól kábult, diszkómámorban fetrengő Angliában is hatalmas sikert aratott. Mindenki kíváncsian várta a folytatást.

A zenekar igen határozott zenei elképzelésekkel rendelkezett a következő albumot illetően. A '70-es évek egyik legizgalmasabban doboló metalütőse, Les Binks többek között épp ennek következtében került ki tőlük, az ő fifikás, kiszámíthatatlan stílusa ugyanis nem annyira passzolt ahhoz a szimplább, letisztultabb irányhoz, amelyet elképzeltek maguknak, maga Binks pedig nem tudott és nem is akart idomulni Glenn Tipton és K.K. Downing újabb típusú elképzeléseihez. Így került a bandába még a Killing Machine turnéin Dave Holland a Trapeze-ből (a korábban rögzített koncertlemezen viszont még Binks játéka volt hallható – minden rosszindulat nélkül mondhatom, hogy ez igen jót is tett neki).

A Judas Priest 1979 végén kezdett el dolgozni a következő nagylemezen először egy londoni stúdióban, majd később egy stúdiókomplexumot is rejtő birtokon, mintegy húsz percre a brit fővárostól. Glenn Tipton: „A Tittenhurst Park eredetileg John Lennon háza volt, ott vette fel az Imagine-t is, miközben ült a zongoránál abban a fehér szobában, szóval a jó hangulat eleve adott volt." Ian Hill: „A ház akkoriban Ringo Starré volt, aki John Lennontól vette. Sajnos nem volt ott, amikor készítettük a lemezt, mert akkoriban Svájcban élt a feleségével valami adóügyi megfontolás miatt, vagy már nem is tudom... A stúdiót mindenesetre még Lennon hozta létre, és baromi modern, naprakész hely volt: nagyon odafigyelt arra, hogy lépést tartson a modern technológiával, és minden új berendezést azonnal megvásárolt, amint forgalomba került. Akusztikai szempontból pedig szintén elképesztően jó helyszín volt, tele kisebb és nagyobb helyiségekkel, amelyek között éppúgy akadt faborítású, mint szőnyegekkel teli szoba, és a belmagasság is eltérő volt. Akkoriban még más volt a felvételi technológia, mint manapság, szóval mindez kiváló alapokat jelentett."

A zenekar sosem érkezett teljesen kidolgozott anyaggal a stúdióba, most azonban még magukhoz képest is elmaradásban voltak. Hill: „A dalszerzés akkoriban is úgy működött, hogy Ken és Glenn megírta a zene többségét, Rob hozzátette ehhez a szövegeket, aztán összejöttünk valamelyikünknél, nagyjából összepofoztuk a nótákat, utána pedig mentünk a stúdióba. Sosem voltak teljesen kész dalaink, amikor elkezdtük a felvételeket, folyamatosan változtattuk őket." Tipton: „Azon kevés albumunk egyikéről beszélünk, amelyeket legalább ötven százalékban a stúdióban írtunk, a felvételek közben. Ilyen korábban soha nem fordult elő velünk, szóval nagyon spontánra is sikeredett az egész. Nem bonyolítottuk túl, és nagyon egyenes, arcbamászó anyag lett. A Breaking The Law vagy a Living After Midnight is roppant simán állt össze, és egyszer csak ott volt – éppen emiatt a színpadon is nagyon könnyű volt előadni őket. Ezek mind nagyon alapvető dalok: a The Rage, a Steeler... Változatos számok, de bizonyos tekintetben mindegyik nagyon egyszerű."

A zenekar Tom Allom producerrel futott neki a felvételeknek, akivel először az Unleashed In The Easten dolgoztak együtt. Allom remekül ráérzett a Priest törekvéseire: a csapat természetes, letisztult megszólalásra vágyott, amely egyben ugyanakkor igen előremutatónak is számított a kor viszonyaihoz képest. Rob Halford: „Tom Allom tényleg valami maradandót alkotott ott és akkor. Ha van az egészre hat hónapunk, persze teljesen másképp is szólhatott volna az egész, de nem volt, szóval folyamatában kevertük a dalokat is, ahogy haladtunk a felvételekkel. Elég pörgős tempóban készült az egész anyag, ha viszont ma meghallgatod, teljesen időtlennek hat, olyan, hogy akár a múlt hónapban is simán készülhetett volna. Ez pedig a nagyon tiszta, átlátható produkciós munka következménye: ugyanettől olyan fantasztikusak George Martinnak a Beatlesszel készített munkái vagy a Jimmy Page által producerelt Zeppelin-lemezek, de Tony Iommi és Geezer hatását is említhetem a korai Sabbath-albumokon. Ezek a lemezek olyan maradandóan szólnak, hogy az embernek nem az jut róluk elsőre eszébe: 'Ó, ezt 1960-ban meg 1980-ban csinálták!', hanem hogy mennyire tökéletesen örökítették meg az adott zenekar lényegét. Teljesen tisztán, lényegretörően hallatszanak a hangszerek." A bandának emellett muszáj volt kreatívnak lennie a számokba tett effektek terén is. Hill: „A BBC szakemberei készítettek akkoriban lemezeket mindenféle effektekkel, szóval vonatzakatolást vagy buszhangot simán lehetett szerezni, de mondjuk egy járó robot zajait nem állították elő, tehát ezeket nekünk kellett előállítanunk. Tényleg mindenféle hangot rögzítettünk: ostorcsapásokat, kaszasuhogást, csapkodtuk a radiátorokat, üvegeket törtünk. Ez természetesen remek móka volt."

A csapat úgy fejezte be a munkálatokat, hogy abszolút elégedettek voltak az elkészült anyaggal. Halford: „Igazából egy hónapig sem tartott az egész lemez elkészítése, annyi idő alatt megjártuk a stúdiót is. A kiadó hihetetlen mértékben támogatott minket, és tényleg mindenki drukkolt nekünk, különösen Amerikában. De fogalmunk sem volt róla, hogy mi lesz ebből az egészből: csináltuk a dolgunkat, és közben időnk sem lett volna mérlegelni vagy igazán megtervezni, milyen dalokat próbáljunk írni. És mégis összeállt egy nagyon egyedi album." A Columbia április közepére tűzte ki a megjelenést, és ugyan nem fűlt hozzá a foguk, de a bandának két tekintetben is kompromisszumot kellett kötnie a céggel. „Igazából mindig is szerettük volna, ha van vér a borítón, de ettől függetlenül is tökéletes munka volt", emlékezett vissza Rob. „Viszont a kiadó azt mondta, nem tehetünk vért a lemezborítóra. Így viszont még elgondolkodtatóbb is a kép. Csodálatos lett. Emellett a lemez eredeti számsorrendje is tökéletes volt, de itt a kiadó valamiért megváltoztatta az amerikai kiadást, és a Rapid Fire helyett a Breaking The Law-val indították az ottani verziót. Talán mert az volt az első rádiós szám Amerikában, nem tudom... Pedig a Rapid Fire első sora, a pounding the world like a battering ram tényleg mindent összefoglalt: ez a Priest lényege."

Akárhogy is történt, a zenekar felvezetésként kihozta a Living After Midnight kislemezt, amely egyből a brit listák tizenkettedik helyére ugrott, és már az év márciusában megkezdték a turnét, azonban az otthoni bulikon még nem játszottak semmit a megjelenés előtt álló albumról. Érdekesség, hogy ezeken az állomásokon a szigetország legdinamikusabban növekvő zenekara, az Iron Maiden kísérte el előzenekarként a Priestet – ők egyébként ugyanazokban a napokban adták ki debütáló lemezüket, mint amikor a British Steel is kijött.

A lemez mindenféle teketóriázás nélkül, mondhatni in medias res startol a Rapid Fire-rel, amely sokak szerint a thrash műfaj egyik abszolút kezdőpontja, mintaadója is volt. Ezzel olyan nagyon nem is akarnék vitatkozni innen: a Judas Priest nyilván sokkal dallamosabban játszott, mint akármelyik pár évvel később érkezett követő, de a nóta zakatolósan gyors, zúzós gitárjai, a világos, de gőzmozdonyként húzó tempó tényleg ezt a vonalat előlegezte meg, és a szikrázó szólisztikus díszítések is önmagukért beszélnek. Halford pedig nyilván Halford, bár azt azért nem árt megjegyezni, hogy a British Steel távolról sem a hangszálakrobatikáról szól: ezekben a direktebb, ökölcsapás-szerű témákban Rob sem nagyon sikoltozott, mert a zene egyszerűen nem kívánta meg ezt. És valószínűleg utóbbi tényező jelentette az egyik fő kulcsot a lemez elképesztő sikeréhez: itt tényleg mindenből csak annyi van, amennyi kell, azt viszont egyszerűen nem lehet kivédeni. Az említett ipari zajok után érkező Metal Gods lassabb tempót diktál, mint a nyitás, de ha lehet, dalként még erősebb: a Priest egyik legtökéletesebb '80-as évek-beli himnusza, a bridge alatt hozott menetelős lokomotív-riff egyenesen utánozhatatlan (nem véletlen, hogy a néhai Dimebag Darrellnek is ez volt az egyik örök kedvenc dala), a szimpla, de irgalmatlanul fogós és himnikus refrén pedig tökéletesen passzol mindehhez, akárcsak a rövid, ám perfekt módon felépített szóló. A zárásban pedig egyenesen katartikussá fokozzák, ahogy visszatér és némiképp megváltozik az a bizonyos gyilkos riff.

A Breaking The Law – amely ugye az amerikai verzión nyitószámként szerepelt – azon kategória, amelyről nehéz lenne bármi értelmeset is mondani: a műfaj egyik legtöbbet koptatott örökzöldjéről beszélünk, amit mindenki számtalanszor hallott és betéve tud, éppen ezért azt sem egyszerű meghatározni, milyen viszonyban vagy vele. Nekem személy szerint sosem tartozott a kedvenc Priest-dalaim közé, a riff kicsit talán még mókás is mai füllel, viszont azt nem lehet elvenni tőle, hogy kikerülhetetlen, egyből beleég az agyba. A Judas Priest Paranoidja ez, nem több, nem kevesebb – magamtól nem feltétlenül tenném be a szétjátszottsága miatt, de ettől még az egész műfaj leghatalmasabb alapnótáinak egyike. Viszont abban nem engedek, hogy az ismét kimértebb, betonozós Grinderrel dalként nem nagyon versenyezhet, ez ugyanis a Metal Gods mellett talán az egész album csúcspontja (ezt minden bizonnyal a Pokolgép is így gondolta, hiszen legismertebb daluk, A jel elég egyértelműen az itteni alapriff mintájára született). Pedig itt sincs semmiféle varázslás, csak szigorúan dohogó tempók, acélosan csikorgó-síró gitárok, és egy rövid, de azonnal ragadós refrén.

Kórusszempontból ugyanakkor egyértelműen a United a lemez legmagasabbra törő darabja. Elég nyilvánvalóan a Killing Machine Take On The Worldjének utódjáról beszélünk, hasonló a tapsolós tempó és a direkt módon együtténeklős, vastagon alázengetett megarefrén is. Valami miatt sosem vált belőle igazi koncertfavorit vagy közönségkedvenc, de talán az is benne lehetett ebben, hogy mai füllel mindenképpen archaikusabbnak hat az album többi dalához képest – még inkább a '70-es évek felé mutatott, mintsem előre. A You Don't Have To Be Old To Be Wise mára az elfeledett számok sorát gyarapítja, pedig kifejezetten figyelemre méltó darab, ahol a csodálatosan elegáns, légies nyitó gitárfutamokból egy lendületes, erőteljes tétel kanyarodik ki megint mindenféle sallang nélkül. Nem tudnám megfogalmazni, mitől üt ekkorát, mert Priest-mércével mérve semmi igazán különleges nincs benne, de óriási. És nem utolsósorban tökéletes felvezetés a Living After Midnight előtt, amely a mai napig a Priest egyik elmaradhatatlan alapnótája, ha úgy tetszik, a zenekar partihimnusza, tényleg igazi sláger. Ugyanúgy nem tudok róla mondani semmi értelmeset, mint a Breaking The Law-ról sem, hiszen mindenki betéve tudja – legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy ez azért lényegesen erősebb szám a másiknál.

A basszusgitárra alapított, érdekes hangulatú intróból kibontakozó The Rage a British Steel talán legsúlyosabb riffjét állítja rajtvonalhoz, ám címével ellentétben nem valami elvadult téma, húzása nyomokban inkább bluesos, ebből a szempontból tehát ez is inkább a '70-es évek felé mutat. Halford itt hozza az album legnagyívűbb énektémáit, és a végeredmény természetesen maximális pontszámot érdemel. Akárcsak a lemezt ismét tempósan záró Steeler, amely emiatt mintegy keretbe is fogja a dalokat a Rapid Fire tesójaként. Az a bizonyos metalos zakatolás bizony itt is utolérhetetlen, sőt, ebből a szempontból mintegy az album végső kiteljesedését is jelenti a szám a végig fület gyönyörködtetően betonozós utolsó blokk révén. Ugyanakkor azt is érdemes megfigyelni, milyen hamisítatlan brit eleganciával volt képes elővezetni a zenekar még ezeket a vadabb témákat is. (A 2001-es újrakiadás végére bónuszként feltett Red White And Blue-t viszont inkább jótékonyan feledjük el, ez ugyanis inkább egy bárgyú karácsonyi dalocskára hajaz, mintsem egy igazi Judas Priest-tételre, és eleve öt évvel később íródott.)

Ma már álomszerűnek hangzik egy 1980-as közös turné a Priesttel és a Maidennel, ám a két zenekar közötti viszony minden volt, csak szívélyes nem. Ennek persze megvolt a maga háttere, Paul Di'Anno ugyanis a Sounds magazinban azt találta nyilatkozni a közös koncertek előtt, hogy le fogják mosni a színpadról Tiptonékat. Downing: „Az Iron Maidenről egészen addig nem is hallottam, amíg be nem fejeztük a lemez keverését. Akkor mondta valaki, hogy ők lesznek a nyitózenekarunk az aktuális turnén. Mondtam, hogy oké, aztán hirtelen nagyon nagy szájuk lett a lapokban. Olyanokat mondtak, hogy lerobbantanak majd minket a színpadról, meg ilyenek... Mondtam, hogy értékelem a hozzáállást, de akkor talán inkább basszuk ki őket ezek után a turnéról, és keressünk valaki olyat, aki jobban megbecsül minket. Mert egyébként tucatnyi zenekar mozgott akkoriban, akik boldogan jöttek volna turnézni velünk, és tiszteltek bennünket, az embernek pedig nincs szüksége ilyen negatív hullámokra egy turné előtt." „A Maiden tagjai imádták a Priestet, és nagyon várták a turnét", emlékezett vissza Rod Smallwood, Steve Harrisék menedzsere. „De aztán sajnos Gary Bushell a Sounds magazinban a maga utánozhatatlanul bajkeverő sítlusában addig piszkálta Pault, amíg ő megtette azt a végzetes kijelentést, ők pedig eléggé be is rágtak ránk emiatt. Felhívtam a menedzserüket, Jim Dawsont, hogy levinném a Maidenéket egy próbájukra pár sörrel, hogy megismerkedjenek, ám a menedzsment végül nem tájékoztatta a Priestéket az érkezésünkről, ezért udvariatlannak és arrogánsnak tartották a viselkedésünket. Elég gyorsan meg is kértek, hogy távozzunk... Ez a kínos eset pedig további feszültségeket eredményezett, ami a Maident persze csak még jobban feltüzelte. A két zenekar közötti viszony ezután évekre megromlott."

Akár fújtak egymásra a csapatok, akár nem, 1980 tavasza óriási fordulatot hozott a heavy metal műfaj történetében: mind a British Steel, mind az első Maiden-album a brit listák negyedik helyéig jutott, a Saxon pár héttel később megjelent Wheels Of Steelje pedig az ötödikig. Innentől fogva már a súlyosabb zenékkel csak érintőlegesen foglalkozó szaklapok is felfigyeltek a jelenségre, amely a brit heavy metal új hullámaként vonult be a köztudatba (pláne, hogy pluszban még a megújult Black Sabbath szintén ezekben a hetekben kiadott Heaven And Hellje is bekerült a Top 10-be). És mivel a Judas Priest régebben mozgott a színtéren, mint a Maiden vagy a Saxon, hirtelen mindenütt őket emelték ki az egész mozgalom vezérhajójaként is, pedig a csapat a megelőző években sem kegyelemkenyéren élt. Downing: „A brit sajtó fikarcnyit sem törődött velünk a '70-es években, és mindenhol csak azt harsogták, hogy a jövő zenéje a punk rock meg a diszkó, pedig akkortájt csak két banda tudta megtölteni a nagy angliai csarnokokat: a UFO és mi. Már a korai lemezeink is elképesztő példányszámokban keltek el Nagy-Britanniában, csak éppen a szakma és a sajtó nem törődött velünk. Egyszerűen levegőnek néztek minket."

Ezt innentől senki sem tehette meg: a Living After Midnight után a Breaking The Law is felkerült a brit listák tizenkettedik helyére, és a két szám végre fordulatot hozott nekik a tengerentúlon is, ahol a rockrádiók ráharaptak a csapat korábbi dalainál direktebb, fogósabb, nagyobb slágerpotenciált rejtő számokra. A Breaking The Law esetében az egészen döbbenetes videó is csak fokozta a hatást, bár ezt igazából elég nehéz röhögéssel vegyes kínos feszengés nélkül végignézni – nem is sejtem, milyen lehetett vele 1980-ban szembesülni, de gyanítom, hogy objektíven nézve akkor sem számított vállalhatónak. Amivel természetesen a banda is tisztában van. Downing: „Igazából a mai napig röhögök azon a klipen, és tényleg nem értem, hogyan vehettek rá minket, hogy belemenjünk abba, amit látunk ott, akármit is látunk... De fiatalok voltunk, izgalmasnak tűnt ez az egész, és talán egyben ez volt az első konceptuális heavy metal-videó is. A rendezője, Julien Temple később egy csomó jó dolgot csinált... Éppen emiatt igazából mai fejjel sem változtatnék rajta, leszámítva azt, hogy iszonyatos, fagyos hideg volt, amikor ott mentünk az úton az autóval. Viszont ha megnézem, egyben arra is emlékeztet, hogy akármilyen nagyok és befolyásosak is voltunk már akkoriban, még mindig bármit megcsináltunk, amit meg akartak velünk csináltatni..."

A zenekar az európai bulik után az Egyesült Államoknak vágott neki a Scorpions és a Def Leppard társaságában. A koncertek masszív nézőszám-emelkedést mutattak a korábbiakhoz képest a két sikerdalnak köszönhetően – érdekesség, hogy a Breaking The Law ezen a turnén még ennek ellenére is mindössze egy bulin volt műsoron, pedig óriási extra figyelmet irányított a csapatra. És persze olyan hangokat is hozott, amelyek szerint a szám üzenete megrontja a fiatalokat, miközben a sorok mögött valójában persze semmiféle különösebben mély elgondolás nem húzódott meg. Halford: „A Priest soha nem számított politizálós zenekarnak, sosem voltunk a heavy metal U2-ja, de azért mindig igyekeztem a dalokban reflektálni az aktualitásokra. Nagy-Britanniában akkoriban nagyon nyugtalan volt a közhangulat, ami elől egyszerűen nem tudtál elmenekülni. Ott dolgoztunk húsz percre Londontól ebben a csodálatos házban, de közben néztük a híradóban a felvételeket az utcai zavargásokról... És talán a punk is beszivárgott egy kicsit a gondolkodásunkba, ez például hallatszik is a Breaking The Law-ban."

A Priest ekkoriban már kifejezetten látványos koncertzenekarnak számított, mondhatjuk, hogy kinézetükkel és show-jukkal is mérceként szolgáltak a műfaj képviselői számára a következő években. Az egyik leghíresebb extra látványosság ekkoriban Halford gépfegyvertüze volt a közönség felé: „Egy igazi géppisztolyról volt szó, csak éppen vaktölténnyel pakoltuk meg. Úgy gondoltam, jópofa lenne valami ilyesmivel előrukkolni a Genocide végén, ahol bejön az az érdekes tempójú riff. Persze mindenki hülyének nézett miatta, de szereztünk egy gépfegyvert, és egy fickó is végigkísért minket a turnén, akinek az volt a dolga, hogy folyamatosan ellenőrizze és töltse, az egyes helyszíneken pedig mindig kiakadtak a tűzbiztonsági ellenőrzésnél. Mutogattuk a berendezéseket: 'Igen, itt a füstgép, ez pedig a géppisztoly.' 'Mi a fasz? Géppisztoly?' És ilyenkor rendszerint az illetékes szakember jelenlétében kellett megtölteni. Néha sajnos besült amúgy, és baromi hangos volt, be sem kellett mikrofonoznunk ahhoz, hogy hallani lehessen. Csak azt sajnálom, hogy nincs róla fellelhető videófelvétel, mert ha lenne, azt már biztosan feltolták volna a YouTube-ra..." A turné csúcspontját mindenképpen az első doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon adott koncert jelentette, ahol a zenekar már közvetlenül a headliner Rainbow előtt lépett színpadra – mindez egyértelműen mutatta megkérdőjelezhetetlen vezető státuszukat a műfajban. Az ugyanakkor némiképp furcsa, hogy a harmadik single, a mindkét elődjénél himnikusabb, tömegmozgatóbb United nem ért el akkora sikereket, mint azok.

A British Steel végül a zenekar hatalmas áttörését eredményezte a tengerentúlon: bekerült a Top 40-be (a 34. helyre), és ez lett a Judas Priest első amerikai aranylemeze, amely később be is platinázódott, napjainkig pedig összesen közel 3 millió példányban kelt el világszerte. Ezzel a csapat történetének egyik legsikeresebb kiadványának számít. Azt ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy ez a berobbanás egy cseppet meg is részegítette őket, ami hallatszott is a folytatáson, az 1981-es Point Of Entryn. Az elég nyilvánvalóan dallamosabbra vett album megosztotta a közönséget, és ugyan akad rajta néhány zseniális darab (Heading Out To The Highway, Solar Angels, Desert Plains), én – a formátlanabb Rocka Rolla debütöt leszámítva – összességében mindig is ezt tartottam a klasszikus éra legkevésbé megnyerő lemezének (igen, jól olvastad, ezt, nem pedig a Turbót vagy a Ram It Downt). Az iránymódosítás üzletileg sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, az album nem tudta megismételni a British Steel eredményeit, így a Priest az 1982-es Screaming For Vengeance-szel ismét bekeményített, és üzletileg itt értek karrierjük csúcspontjára. Ez viszont már egy másik történet, amit alkalomadtán előbb-utóbb mindenképpen elmesélünk majd ugyanitt, mert már eddig sem lett volna szabad kimaradnia.

Akármi is történt később, a ma harmincöt évvel ezelőtt megjelent British Steel a heavy metal műfaj egyik alaplemeze, megkerülhetetlen klasszikus. Talán nem ez a Priest legjobb albuma, ahhoz viszont nem nagyon férhet kétség, hogy ez a leginkább emblematikus mind közül – a mai napig a banda névjegye, és utóéletét tekintve alighanem a legnagyobb hatású anyaguk is egyben. Halford: „Szerintem pontosan igazából senki sem tudja, miért éppen a British Steel lett azzá, amivé lett, és miért nem mondjuk a Killing Machine. Kicsit olyan ez, mint a kaszinózás... Bizonyára a lemez hangzása, a dalok és a produkciós munka egysége is nagy szerepet játszott ebben, meg persze az időzítés. Az 1980 és 1989 közötti időszak hihetetlen volt a metal szempontjából, és ez az egész akkor robbant be, amikor kijött a lemez, 1980 elején. Akkor vált ténylegesen világjelenséggé. A Breaking The Law és a Living After Midnight mindenkinek felkeltette a figyelmét, még az olyanokét is, akik azelőtt soha az életben nem hallottak a Judas Priestről. Ez egyszerűen tény. A brit heavy metal-invázió szorosan összefüggött a videóklipek elterjedésével, majd később az MTV beindulásával, szóval hirtelen minden a helyére került. Ha nincs ez a két dalunk, és nem fut fel hirtelen a klipkészítés, lehet, hogy minden teljesen másképp alakul, így viszont minden tökéletesen passzolt. De őszintén szólva nem tudom én sem megfelelően kielemezni a pontos okokat, mert a részese voltam ennek az egésznek. Megírtuk a dalokat, felvettük, majd kiadtuk őket, és onnantól kezdve kikerült a kezünkből az irányítás, a dolgok a maguk útján haladtak tovább." Downing: „A British Steel volt az a lemez, amellyel igazán berobbant a Priest. Ennél az albumnál szilárdult meg igazán a zenekar úgy a dalszerzés, mint az élő koncertek terén. Kicsit amolyan lázadók évkönyve volt az a lemez – pont az az album, amit a rock és a metal világa akkoriban várt. Szívesen mondanám, hogy olyan okosak voltunk, hogy eleve így terveztük meg az egészet, de az az igazság, hogy lépésről lépésre haladtunk, és nem volt semmiféle mágikus receptünk. Sosem tudhatod előre, mikor készítesz olyan albumot, amelyben ekkora potenciál rejlik. Akkoriban már nem csak úgy sodródtunk az árral, volt neve a zenekarnak, de igazából mégis a British Steelnél zökkent minden a helyére: a dalok, a borító, a színpadi ruhák, minden tökéletesen mutatta, kik vagyunk és merre tartunk. A közönségnek pedig nagyon be is jött mindez."

Ez tehát egy olyan album, amelyet bizonyos, hogy újabb harmincöt év múlva is ugyanígy hallgatnak majd.

A Judas Priest július 29-én Székesfehérváron, a FEZEN-en játszik a Black Label Society és Gus G. társaságában.