Shock!

„Így senki sem sírt, ahogy én sírok most. / A téli éjbe magam siratom. / Gyertyát ide! A vajudó pityergést / hadd lássam elsápadni ajkamon." – így mondja Kosztolányi Dezső. Sírjunk hát és mulassunk. A Katatonia húsz esztendős Dance Of December Souls albuma a mai napig táncba hív.

Serenades, Turn Loose The Swans, Gothic és Dance Of December Souls... a '90-es évek elejének doom/death metal klasszikusai, avagy különféle változatok egy házasságra. Más olvasatban: Halifax, Bradford, Liverpool és Stockholm, hogy máris egy újabb, különös perspektívát adjunk a történteknek. Bizony, a Decemberi Lelkek Táncát – ha úgy akarjuk – nevezhetjük akár a skandináv világ válaszának is a szigetországban szárnyra kapott halálmadár trendre. A nagykorúvá válás peremén tébláboló, világuralomra törő svéd fiatalokat azonban ennél minden bizonnyal profánabb célok mozgatták. Miután rongyosra hallgatták a Paradise Lost korai munkáit, felfedeztek még egy olyan bandát, mely hamarosan mindannyiuk számára meghatározóvá vált: a Fields Of The Nephilimet. A hertfordshire-i gótikusoktól származtatott gitársound és a tagok örökségének metszéspontjában végül megszólalt a Katatonia zenéje.

Amennyiben maradunk a táncos hasonlatnál, a svédek a kezdetektől fogva páros táncot jártak, az így összekapaszkodott felek neve pedig Anders Nyström (aka Blakkheim) és Jonas Petter Renkse (aka Lord Seth). A két stockholmi fiatal 13 éves (!) kora környékén már tervbe vette egy közös zenekar alapítását, amely végül Katatonia néven, 1991-ben mutathatta meg gyanús ábrázatát. Nevezettek egészen az első lemez felvételének idejéig megmaradtak a duó formánál, ami egyben eleve lehetetlenné tette számukra a koncertezést, ellenben a tökéletességig kiforrni hagyta kettejük kooperációját. Nyström felelt a bandában a zenéért, kezelte a gitárokat és a billentyűs hangszereket, sőt, ha a szükség úgy hozta (márpedig az idő előrehaladtával egyre többször úgy hozta), kézbe vette a mikrofont is. Renkse a dalszövegeken felül démoni hangjával és jellegzetes dobolásával járult hozzá ehhez, a mindezt összetapasztó dramaturgia és hangszerelés pedig már közös munka volt.

A demós köröket letudva, Blakkheimék belépő kiadványa a némiképp fellengzős Jhva Elohim Meth... The Revival névre hallgató EP volt, a holland Vic Records égisze alatt. Nem volt ez más, mint a hasonló című, 1992-es keltezésű demó újrakiadása, a végeredmény azonban mégis makulátlan mestermunka, mint gyakorlatilag minden, amit a korai Katatonia szalagra rögzített. Bár a zene hangulatában és a riffek között is itt-ott még sokáig kimutatható marad, a black metal hatások először és utoljára érhetők tetten ilyen egyértelműen a társulat zenéjében. Efféle emblematikus sorokkal, mint ami a debütalbumra is átmentett Without God című dalban hallható („I raise my fist / To the sky / Swear the ancient oath of black / The lambs shall bleed / Eternally bleed / God is dead and shall forever be") nem is asszociálhatunk másra, mint ortodox, sátánista feketefémre, de a Katatonia világában ennek valójában sosem volt egyértelműen megfogható befolyása.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a zenét, még a kritikusi kegyelemből alkalmazott death/doom metal skatulyát is erőltetettnek érezhetjük, hiszen ezek a folyékony fémből előállított, égbe törő templomok falairól visszhangzó minimáldallamok semmiképpen sem a végítélet harsonáihoz hasonlatosak. A pofonegyszerűen megformált muzsika nekromantikus hangulata az, ami valójában rémületesen addiktívvá teszi Blakkheim teljes életművét, és ezt az axiómát a mai Katatonia esetében ugyanilyen érvénnyel szögezhetjük le, hiába érezzük egyébként teljességgel összevethetetlennek a két világot. Aki a produkciót a szélsőségek felé viszi, az egyértelműen Renkse: az a talán indokolatlanul felülreprezentált dobmunka és vokális teljesítmény, amit a korai érában bemutatott, valami elképesztően sötét mélységekbe húzza le a hallgatót. Az 1993-as kiadású, bemutatkozó album e negatív spirál kicsúcsosodása, elképesztően „hangulatos" megvalósításban.

A stúdiómunkáról szólva nem lehet eléggé hangsúlyozni a billentyűsökön is közreműködő Dan Swanö nevét, aki már az első EP idején is segítette a zenekart, ráadásul az első Marduk LP-k kapcsán már ekkorra is bőven megmutatta, mekkora hatalom birtokosa a négy fal között. A zenébe tökéletesen belesimuló szintitémái ugyanúgy esszenciális részét képezik a Dance Of December Souls páratlan tökéletességének, mint Guillaume „Israphel Wing" Le Huche szépen kidomborított basszusfutamai. Utóbbi 1992-1995 között, tehát mindössze jelen album (és két EP, valamint a Primordiallal közös split) megjelentetésének idején volt csapattag, azon egyszerű oknál fogva, mivel az élő felálláshoz szükség volt egy színpadképes bőgős arcra. A társainál két évvel idősebb Guillaume megfelelt e kitételnek, de ezen felül sok vizet nem zavart. E fűszereket keverte tehát közös táncába Blakkheim és Lord Seth, amely azonban mégis szinte kizárólagosan kettejükről és kettejük által szólt.

Feszültségoldásként álljon itt egy tökéletesen jellemző, remek sztori a korai évekből, Renkse tollából: „Ekkoriban érkezett be az első koncertmeghívásunk, a fellépés pedig éppen a lemezfelvétel előtti napra esett. A koncerthez szükségünk volt még egy gitárosra, Guillaume ismert is egy tehetséges srácot. Próbáltunk párszor együtt, és bár azt gondolom, a dalaink számára egyszerűek és unalmasak voltak, végül rábólintott a felkérésre. A headliner Edge Of Sanity végül nem tudott megjelenni a helyszínen, így helyettük a Hypocrisy játszott. Az osztrák Disharmonic Orchestra, és egy csomó más helyi banda is fellépett aznap, mi nyitottunk. Úgy döntöttünk, eljátsszuk a demón szereplő három dalt, és kész. Andersnek kellett énekelnie, mivel nem voltam benne biztos, hogy dobolás közben a vokálra is tudnék koncentrálni. Az már a beálláson derült csak ki számunkra, hogy a gitárkábel nagyon rövid, így Anders nem állhatott a színpad közepére, egészen az erősítője közelében kellett maradnia. Miután beszámoltam, Guillaume egyből belevágta a fejét Anders gitárjába, majd háttal a padlóra esett. Egy ideig ülve kellett játszania. A vendég gitárosunk felhúzott egy papnak öltözött srácot a közönség soraiból, majd egy késsel 'elvágta a torkát', a 'vér' pedig az első sorban állókra fröccsent. Visszatekintve remek volt így indítani az első koncertünket, de ott ülni a dobok mögött, és végignézni ezt, miközben fogalmad sincs, mi történik... nos, azért eléggé nyugtalanító volt. A történtek hatása alatt, másnap hármasban bevonultunk a stúdióba, ahol mindennek ellenére büszkén és feltöltődve vetettük bele magunkat a felvételi procedúrába."

A felvételek végül nem több mint öt nap alatt lezajlottak, miközben titokzatos módon még egy hatalmas kés is előkerült Le Huche gitártokjából, ami különösebben már nem viselte meg az edzett idegrendszerű brigádot. Az album soundjának jellegzetességét Blakkheim éteri gitárhangzása adja, amit valójában úgy „sikerült" összehozni, hogy a gitáros rossz sorrendben kötötte be a delay és a torzító pedáljait. Az ifjoncok ekkoriban máris több kisebb kiadó ajánlata közül válogathattak, végül a honfitárs No Fashion mellett tették le a voksukat (hívószónak a Marduk és a Dissection neve elegendőnek bizonyult). Tény, hogy inspirációért a temetőket is megjárták a tagok, ugyanakkor a ma már klasszikus jelzővel illetett anyag ekkorra egyértelműen ott volt a srácok kezében, azt „csupán" készre kellett formálni. Április elejére dobozban volt tehát a lemez, amely azonban egészen decemberig ott várt sorára, így néhány ősz hajszállal bizonyára megajándékozva alkotóit.

Az album utóélete szintén legendás. Megért ez idáig három újrakiadást (Century Media, Peaceville és a megtagadott Black Lodge-féle re-release), mindeközben néhány módosítást az eredeti, Tom Martinsen által életre erőszakolt (értsd: valószínűtlenül giccses, ráadásul a banda egyetértését sem bíró) borítófestményen, az újrakiadásokhoz hozzácsapva bónuszként a demót. Az út ezután a hasonló magasságokba emelt Brave Murder Day albumig távolról sem volt zökkenőmentes, sőt, a zenekar egy időre be is szüntette tevékenységét, a tagok pedig saját útjaikon (Diabolical Masquerade, October Tide) indultak tovább. Jó sorsuk végül újra egy asztalhoz ültette zenészeinket, egyvalami azonban végérvényesen elveszett, és ma már lényegében kizárólag e kiadvány hirdeti hajdani létezését: ez pedig Renkse gégemetszett énekhangja, melyet az embertelen igénybevétel ekkortájt visszafordíthatatlanul kivégzett. Minden északi sárkányok egyik legvéresebb torkú képviselője tehát e helyen lehelte ki fekete lelkét, hogy aztán a zenekar és ő maga is új ruhában szülessen újjá.

Végszóként annyit, hogy nem lennék egyetlen mai Katatonia rajongó helyében sem, aki merő tudatlanságból vagy egyéb, értelmezhetetlen szándéktól vezettetve eddig elkerülte ezt a szűk órányira formált mesterművet. Legyen ez mostantól az ő táncuk is!