Shock!

Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem a Slipknot volt az első banda, akik óriásit profitáltak egy igen egyszerű, ám roppant hatásos marketingfogásból, nevezetesen abból, hogy álruhák mögé bújtatva személyüket, jókora misztikummal vették körül a bandát, szabad utat engedve ezzel a rajongói találgatásoknak. A '70-es évek elejétől létezik ugyanis egy négytagú csapat, akik közel harminc évvel megelőzve Corey Taylorékat ugyanezt találták ki, és építettek mindebből óriási média-, marketing- és pénzcsináló gépezetet. Na meg persze ami a legfontosabb, egy óriási bandát, akiket KISS néven ismer a világ immár csaknem negyven éve.

Tekintve, hogy a KISS a Lick it Up megjelenéséig csak az Egyesült Államokban begyűjtött már öt arany-, három platina- és egy dupla-platina lemezt, nem nehéz elképzelni, mekkora érdeklődést – sőt talán jobb is, ha a hisztéria szót használjuk – váltott ki a rajongók körében, hogy a tizenegyedik lemezre a csapat szakított a hagyományokkal. Tagjai levetették a maszkokat, az extravagáns fellépőruhákat, és csupasz arccal, egyszerű szerkóban pózoltak a borítón. Gene Simmons azért kinyújtotta nyelvét, jelezve, hogy ez még mindig ugyanaz a banda, de ettől eltekintve a csapat totális vizuális megújuláson esett át. Mindezzel Gene és az eddigre megmaradt másik őstag, Paul Stanley óriási kockázatot vállalt, hiszen a lemezt megelőzően épp elég felforgató esemény történt már a csapat háza táján, és kétséges volt, a rajongók hogy fogadják majd az újabb változást.

Az eredeti négyesből az Unmasked lemezt követően Peter Criss hivatalosan is távozott (már a lemezanyagot sem ő, hanem egy bizonyos Anton Fig dobolta fel, bár a borítón még a Catman neve szerepelt), majd a Creatures Of The Night albumot követően Ace Frehley is kikerült a csapatból (esetében ugyanaz történt, mint Crissnél, tehát csak a neve szerepelt a borítón, míg a gitárokat mások, többek között egy bizonyos Vinnie Vincent játszották fel). Már ez sokakat megviselt, mindemellett pedig a csapat még régi menedzserével, Bill Aucoinnal is szakított, illetve az utóbbi lemezeken zeneileg is komoly kilengések voltak tapasztalhatóak náluk. Egyszóval rájuk fért a sorok rendezése, így Gene és Paul úgy döntött, tizenkilencre lapot húznak.

A kockáztatás végül bejött, az eredmény pedig nem más volt, mint a KISS újjászületése. Már az óriási fogás volt, hogy ledobták a maszkokat, mindehhez pedig egy újfajta zenei megközelítés is társult, amely Vinnie Vincent friss és technikás játékából táplálkozott. Mindez persze kevés lett volna, ha a dalok nincsenek a helyükön, de mivel a rutinos öreg rókák tudták, mit veszíthetnek a Lick it Uppal, igencsak összekapták magukat. Ráadásul jókora teret kapott az „új fiú" is, így Vincent keze végül a lemez tíz dalából nyolcban is benne volt, sőt, először a banda történetében – és utoljára a 2009-es Sonic Boom lemezig – a Lick It Up rögzítésekor külső dalszerzőt sem vettek igénybe, és feldolgozás sem került az anyagra. Így ez volt az első korong, amelyen csak az aktuális négy KISS zenész dalai voltak hallhatóak. Mindez mondjuk csak félig-meddig volt igaz, Vinnie Vincent ugyanis sosem volt hivatalosan a zenekar tagja. Bár szerepelt a borítón, sőt dalszerzőként is komoly szerephez jutott a tizenegyedik KISS nagylemezen, a banda és közte sosem köttetett szerződés. Teljesítményéből és dalaiból mindez persze cseppet sem von le, a lemez utáni turné történései azonban talán fényt derítenek valamelyest az okokra is.

Mielőtt azonban nagyon előreszaladnánk, nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az első KISS anyag Love Theme From KISS dala óta a Lick It Up hatodik tételeként rögzített All Hell's Breakin' Loose volt az első szerzemény, melyet az aktuális négy muzsikus közösen írt. A többi nótán Stanley és Simmons már-már testvériesen osztoztak meg, hiszen Paul négy, míg Gene három dalt írt közösen Vincenttel, illetve Simmons további két számot önállóan is jegyzett. A végeredmény pedig egy feltuningolt, mogorvább, korszerűbb KISS-t mutatott, amely őrizte az utóbbi néhány lemez hangulatát is, épp csak jóval rockosabb volt azoknál, beleértve az egy évvel korábbi, amúgy szintén kiváló Creatures Of The Nightot is.

Az olyan dalok, mint a nyitó kettős Exciter és Not For The Innocent igencsak harapós formában mutatják a bandát, ráadásul a lemez gitárhangzása is elég nyers. A gitárközpontú megközelítés egyértelmű visszakacsintást jelentett az olyan klasszikus KISS anyagok felé, mint a Destroyer vagy a Dressed To Kill, a régi rajongók pedig pontosan erre is vártak. Közülük ugyanis sokakat kiakasztott a Dynasty diszkó/pop slágere (igen, az I Was Made For Lovin' You), de az Unmasked világával sem nagyon tudtak mit kezdeni, a (Music From) The Elder koncepciózus prog rockjától pedig egyszerűen falra másztak. Számukra a Lick It Upon teljesedett ki az, ami a Creatures Of The Nighttal elindult, nevezetesen, hogy kedvenceik ismét visszataláltak az oly rég áhított helyes ösvényre.

Simmonsék azért persze a Dynastyval megcsípett új rajongói bázist sem akarták elengedni, és az olyan fogós, slágeres témák, mint a címadó, az All Hell's Breakin' Loose vagy a Dance All Over Your Face pontosan ennek a rétegnek is szólnak. A hangsúly azonban nem elsősorban ezeken a dalokon van, sokkal inkább az olyan ízig-vérig rocknótákon, mint a Young And Wasted, a Gimme More vagy a Fits Like A Glove, ismételten csak megerősítve azt, hogy az új kinézettel operáló KISS – maszkok és fellépőruhák hiánya ide vagy oda – ismét az a banda, amit a régi fanok a leginkább látni szeretnének. Balladisztikus téma is mindösszesen egy kapott helyet az albumon, és bár az A Million To One nem a legjobb, amit a Kiss valaha írt – ráadásul csak félig-meddig nevezhető igazi balladának – , a mai napig megállja a helyét, akárcsak a záró, nagyívű, hangulatos KISS-epika And On The 8th Day.

És hogy mi történt a nyolcadik napon? Egyszerű! Isten megteremtette a rock and rollt. Ha pedig már megteremtette, a KISS el is kezdte terjeszteni bőszen. A masszív turnézást azonban hamar beárnyékolták a személyes ellentétek, amelyek Vinnie Vincent és a többi három muzsikus között feszültek. A pletykák szerint Vinnie már a banda Európa-turnéja után utcára került, mert százalékot kért a csapat bevételeiből. Mivel azonban a lekötött amerikai bulik már a kanyarban voltak, kényszerűségből visszahívták, de az újabb kör sem ment le balhék nélkül. Ezek legfőbb oka a felek eltérő zenei megközelítése volt, lévén Vinnie egy igazi gitárhős típusú, villantós hathúros, aki számára egy KISS-showban nincs meg a megfelelő hely. Improvizatív és elnyújtott, ráadásul sok esetben totál váratlanul elkezdett szólóit a többiek nem is nagyon kultiválták, azt meg különösen nehezen viselték, amikor egy-egy ilyen megmozdulás alatt ők csak álldogáltak a színpadon, és nem igazán tudtak mit kezdeni magukkal. Miután az egyik bulin Paul Stanley konferansza alatt Vincent egyszer csak hirtelen szólózásba kezdett, és Stanley kifejezett kérése ellenére sem hagyta azt abba, elpattantak az idegek. Állítólag a buli után Gene és Eric Carr fogták le az őrjöngő Stanleyt, aki neki akart menni Vincentnek. Ezek után természetes is, hogy a fiatal gitáros hamar repült a bandából.

Kár, mert ez a kérészéletű együttműködés nem csak az egyik legerősebb KISS lemezt eredményezte, de a Dynastyt követő első amerikai platinalemezt is meghozta a zenekar számára. A színpadon egy gigászi tankot is felvonultató Lick It Up turnén a belső feszültségek ellenére is kiváló formát mutattak, meggyőzve ezzel azokat a régi rajongókat is, akik a maszkok elhagyása miatt a remekül sikerült lemezanyag ellenére is szkeptikusak voltak a bandával kapcsolatban. 1984 közepén így egy megerősödött KISS kezdhetett bele a következő lemez írásába, melyet végül Mark St. Johnnal vettek fel, és az Animalize címet kapta. De az már egy másik történet.