Shock!

Negyedszázaddal ezelőtt fénykorát élte a thrash, ám a műfajjal kapcsolatban sokan máig hajlamosak csak a Big Fourt és a farvizükön felemelkedett további amerikai csapatokat emlegetni, ha az arany évekről esik szó. Ez a kivételezés bizonyos szempontból érthető, ám semmiképp sem indokolt: Németország szintén számos olyan csapatot fialt ekkoriban, amelyek népszerűségüket tekintve egyáltalán nem maradtak el a tengerentúli kollégáktól. A Kreator huszonöt éve megjelent albuma, az Extreme Aggression például mindenképpen az éra emblematikus produkciói közé tartozott.

A német thrash legnépszerűbb - vagy ha úgy tetszik - élcsapatai közül ma már egyértelműen az esseni Kreator játssza a legtechnikásabb muzsikát, nem volt ez azonban mindig ennyire magától értetődő. Ahogy a Sodom és a Destruction, úgy a Tormentorként indult tizenéves kölkök is leginkább egyfajta sötét és agresszív, de meglehetőse minimálra vett metalt játszottak, melyre főleg a Venom vagy a Celtic Frost volt igen komoly hatással. A korai idők demós dalainak színvonalát talán az jellemzi leginkább, hogy még maga az énekes/gitáros/főnök Miland „Mille" Petrozza sem volt elsőre oda az ötletért, hogy egy haverjuk, bizonyos Stoney elküldje Tormentor címre hallgató második demójukat az SPV-nek, illetve a Noise-nak. Mille: „Mivel elég önkritikus voltam, nem tartottam túl jó ötletnek, egész addig, míg Stoney fel nem bukkant egy levéllel, amit a Noise feje, Karl Walterbach írt, és amiben közölte, hogy szeretne még dalokat hallani, illetve szerződést ajánlott. Mivel a kedvenc bandáim, a Hellhammer, a Slime és a Celtic Frost is a Noise-nál voltak, elég izgatott lettem attól a ténytől, hogy kiadják a lemezünket. Még az sem zavart, hogy mindösszesen hat számunk volt akkoriban."

Mivel ekkor még sem Mille, sem pedig a Jürgen „Ventor" Reil és Roberto „Rob" Fioretti alkotta ritmusszekció tagjai sem töltötték be a tizennyolcat, kénytelenek voltak megkérni Mille unokatesójának férjét, hogy fuvarozza el őket Berlinbe, majd némi gyorsított dalszerzést követően megszületett a debüt Endless Pain, rajta olyan máig kihagyhatatlan koncertfavoritokkal, mint a Tormentor és a Flag of Hate. Mille: „Megbeszéltük a tanárainkkal, hogy a lemezfelvétel sokkal fontosabb, mint a töridolgozatok, és bevonultunk a CAT stúdióba tíz dallal, meg nulla elképzeléssel arról, hogy mi a faszt is kéne csinálni. Stúdiózás közben derült ki, hogy létezik egy másik Tormentor nevű banda is, így Kreatorre váltottunk. Számunkra annyira felfoghatatlan volt, hogy épp a saját lemezünket vesszük fel, hogy nem is gondoltuk, lehet majd folytatás is. Az Endless Pain azonban annyira jól pörgött, hogy nyolc hónap múlva Karl felhívott és közölte, ideje összerakni a kettes Kreator nagylemezt."

Az Endless Paint tényleg igen komoly lelkesedés fogadta, megjelenése után többek között Belgiumban és Dániában is koncerteztek vele, de a világ olyan távoli részeiről is érkeztek levelek a rajongóktól, mint Brazília vagy Chile. A debütanyagot promotáló koncertekre a Sodomból ismert Michael Wulf is csatlakozott a zenekarhoz, tagsága azonban nem volt tartós. Mivel az első lemezzel igen jól beindult a Kreator, a kiadó is jobban a zsebébe nyúlt, így a második anyag komolyabb produkciós munkával és büdzsével készülhetett el. A korábban Helloween, Grave Digger és Slime anyagokon is melózott Harris Johnsnak köszönhetően szintekkel sikerült feljebb lépni, a Pleasure To Kill pedig minden szempontból zsebre tette az Endless Paint. Annak ellenére, hogy a bookletben feltüntették gitárosként, Wulf nem játszott rajta, sőt ekkor már a csapat tagja sem volt. Helyét Jörg "Tritze" Trzebiatowski vette át. Mille: „Tudtuk, hogy a második lemeznek még intenzívebbnek és brutálisabbnak kell lennie, mint az első volt. Sőt, durvábbnak, mint bármi más, ami akkoriban hallható volt. Mikor aztán meghallottuk a végső mixet, majd kiugrottunk a bőrünkből örömünkben, a végeredmény ugyanis sokkal jobban szólt, mint amit valaha is remélni mertünk. A megjelenés után a Celtic Frosttal is játszhattunk, a sajtónak is tetszett a lemez, de ami még fontosabb: a rajongók imádták. Mikor megtudtam, hogy a Destructionnal és a Rage-dzsel egy komplett turnét fogunk lenyomni, majd beszartam, amikor pedig a fülembe jutott, hogy a Voivod át akar hívni minket a tengerentúlra, majdnem szívrohamot kaptam."

A kettes lemez gyakorlatilag a debüt minden szempontból felturbózott folytatásának tekinthető, a harmadik albummal azonban megindult az a fejlődési folyamat, ami végül az 1990-es Coma Of Soulson teljesedett ki. 1987 végén még megjelent a háromszámos Flag Of Hate EP is, majd ráfordultak az 1988-as évre és a következő anyagra, a sok szempontból változást hozó Terrible Certaintyre. Míg korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy Kreator-dal ne maximális lendülettel söpörjön át a hallgatón, a harmadik anyagon már dallamok és visszafogottabb tempók is helyet kaptak. Ne balladákra gondoljunk persze, de az olyan számok, mint a Behind The Mirror vagy a Toxic Trace Kreator mércével mérve elképesztően fogósnak számítottak. A változatos és kevésbé szélsőséges anyaggal sikerült is növelni a bázist, mely nagyban köszönhető annak is, hogy első klipjüket, amelyet jó érzékkel a Toxik Trace-re forgattak, az MTV is gyakran játszotta a metalműsorokban. Alig fél évvel a harmadik stúdiókorong megjelenését követően kihozták az Out Of The Dark... Into The Light EP-t is, rajta élő verziókkal, egy Raven feldolgozással és egy új dallal, az Impossible To Cure-ral, amely világossá tette, hogy a csapat a jövőben sem akarja feltétlenül tövig nyomni a gázpedált, hanem igyekszik változatosabb, fogósabb dolgokat is belepréselni a szerzeményeibe.

Az 1989-ben érkező, negyedik Extreme Aggressiont már az Epic gondozta bizonyos területeken, és a banda státuszát világosan mutatta, hogy a felvételekre Los Angelesben, a Music Grinder stúdióban (illetve az E.Q. Sound és Cherokee stúdiókban – bár ezekben csak pár apróságot vettek a már majdnem kész lemezanyaghoz) került sor az év első két hónapjában, annak a Randy Burnsnek az irányításával, aki többek között Helstar-, Death-, Lizzy Borden-, Dark Angel- és Megadeth-lemezekkel szerzett magának ekkorra már igen komoly renomét. Mille így lelkendezett: „Itt minden olyan profi! Ha valami cuccra van szükséged vagy bármi elromlik, azonnal megkapod, ami kell. Németországban napokba telik, míg megjavítanak valamit, és ez mind a mi stúdióidőnkből megy el." Randy Burns is élvezte a munkát: „A csapattal nagyon könnyű együtt dolgozni, mivel nem veszik túl komolyan magukat. A legtöbben sajnos nem ilyenek, és elszállnak saját maguktól."

Bár fentiek szerint a felek kölcsönösen el voltak ragadtatva egymástól (olyannyira, hogy a következő nagylemez is Randy-Kreator kooperációban készült el), a stúdiózás nem volt mentes a feszültségektől, sőt, eredetileg nem is volt róla szó, hogy Amerikában rögzítik majd a lemezt. Mille: „Randynak elsőre nem tetszett a berlini stúdióban rögzített dobsound, ezért Ventor újra feljátszotta az egészet. Randynek azonban ez sem tetszett, ezért végül mindannyian átrepültünk Los Angelesbe, és a Music Grinderben sikerült végre úgy összehozni a felvételeket, hogy Randy is és mi is elégedettek legyünk velük. Randy borzasztó alapos, de mégis nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Az persze egy rakás pénzbe került, hogy végül Los Angelesben vettük fel a teljes lemezt, de a sound alapján egyértelműen megérte."

Noha véleményem szerint a Terrible Certaintyből világosan levezethető a negyedik korong hangzásvilága, Mille valamelyest más álláspontra helyezkedik a kérdésben: „Mindenki azt várta tőlünk, hogy most valami eszelősen bonyolult dologgal rukkolunk elő. Erről azonban szó sem lehet. Semmi bajom a techno-thrasht játszó zenekarokkal, elismerem a tudásukat, de például egy Mekong Deltát nem tudok élvezni. A Terrible Certainty-n rengeteg összetett dologgal kísérleteztünk, ezzel szakítva most szimplán, szinte lineárisan játszunk, de senki nem mondhatja, hogy visszafejlődtünk volna. A hangzásunk is letisztult, azt akartuk elérni, hogy akár tíz év múlva is élvezhető legyen a lemez, hogy ne legyenek rajta sem effektek, sem más csoda, ami később esetleg elavulttá válhat. Korábban volt egy olyan időszak, amikor minden thrash zenész bizonyítani akarta a tudását, a technikásságát, de ezek az idők elmúltak. Ma már a hallgató megnyerése a cél."

A Mille által elmondottaknak megfelelően a címadó visszafogottan indul, de fél perc után egy velőtrázó üvöltéssel átcsapunk tika-tika thrashbe, ahogy az egy Kreator-dal esetében többnyire el is várható, a bridge rész viszont már-már lassúnak mondható. Érdekesség, hogy eredetileg a hátsó borítón Extreme Aggressionsként szerepelt ez, de a későbbi kiadványok és a hivatalos honlap is s nélkül listázzák. A No Reason To Exist is klasszikus darab, bár nem annyira sűrű, mint a címadó, ha pedig meghallgatjuk, egyértelművé válik, hogy egy rakat csapatra, többek között a korai Moby Dickre is igen komoly hatással volt a Kreator zenéje. A letisztultabb, szellősebb hangzásnak köszönhetően sokkal könnyebben befogadhatóbb, mint az első lemezek témái, még annak ellenére is, hogy ez is egy meglehetősen gyors szám. Bár Mille szerint a negyedik anyagra egyértelműen visszavettek a komplexitásból, ez a tempóváltásokkal alaposan megtűzdelt dal némiképp másról tanúskodik. A Love Us Or Hate Us amellett, hogy egyértelműen fogalmazza meg a zenekar üzenetét, egyben az egyik legjobb nótájuk is. Gyors, kegyetlen és agresszív, de mégis markáns és fogós, melyben néhány olyan megoldást is sikerült beleírni, melyek valóban lecsontozottak, mégis sokat tesznek hozzá az összképhez. Gitárszóló viszont nincs benne. Mille: „Kissé elcsépelt dolog, hogy minden nóta közepén van egy szóló, és úgy gondoltuk, jó lesz, ha két dalból kihagyjuk ezúttal, a másik a Bringer Of Torture. Végül is a Ramones-nótákban sincsenek szólók, nem igaz?"

A Stream Of Consciousness is tele van tempóváltásokkal: kapkodós, gyors téma, döngölős középtempó és Kreator-mércével mérve egy kifejezetten lassú rész is akad benne. Ennek ellenére nem emelkedik ki a többi közül, ellentétben a soron következő Some Pain Will Lasttal, melynek már az indítása is zseniális: egy vészjósló riff és Ventor cinjátéka, majd az ütemes pergő vezeti fel a nyomasztó hangulatú szerzeményt. A sebességből jócskán visszavettek, ami viszont csak extra súlyt adott a nótának. Sem a riffek, sem a tempók nincsenek agyonbonyolítva, de nincs is rá szükség: a Some Pain Will Last egyszerűségében is brutális. A Betrayerrel aztán megint rákapcsolnak: a szövegköpködős, maximális fordulatszámmal aprító, egyszavas refrénnel felszerelt dal akár a Pleasure to Killen is megjelenhetett volna. Legalábbis első másfél percéig így gondolhatnánk, utána ugyanis hirtelen átváltanak benne málházós középtempóba, amire egy kifejezetten dallamos szóló érkezik. Meglepő megoldás, de remekül működik. A picture discen is napvilágot látott Extreme Aggression sikeréhez az is nagyban hozzájárult, hogy az MTV komoly rotációban nyomta a az Akropoliszon felvett videót, Milléék tehát jól döntöttek, mikor ezzel a témával tervezték felfuttatni a lemezt. Mivel a régi, pusztító Kreator és a harmadik lemeztől indult, dallamosabb, agyasabb vonulat keveredik benne, a csapat minden rajongójának kedvére tehettek vele. Mille: „Az első tervek szerint az NDK-ban vettük volna fel a klipet, de végül erre nem kaptunk engedélyt. Aztán meghívtak minket játszani Görögországba és bekattant, hogy mi lenne, ha az Akropoliszon vennénk fel a videót? Sajnos restaurálás miatt a görög rendőrség egy csomó mindenre nem adott engedélyt, így a felvételek egy részét titokban, illegálisan kellett elkészítenünk, de szerencsére nem buktunk le. Az NDK-s terveket persze nem felejtettük el, csak félretettük a peresztrojka ottani bevezetéséig..." (Sokat nem is kellett várniuk, hiszen már az Extreme Aggression turnéján eljutottak Kelet-Berlinbe, és az ott rögzített hihetetlen hangulatú koncert ki is jött, mint a Kreator első hivatalos VHS kiadványa.)

A Don't Trustban szintén halmozzák a riffeket, így ez is a hagyományosabb Kreator-témák sorát gyarapítja, akárcsak a Bringer Of Torture, mely egy kétperces, kíméletlen, de kiváló gyűlölethimnusz, ismét csak gitárszóló nélkül. A lemezt a középtempósan induló Fatal Energy zárja, melyben egy meglehetősen Slayer-ízű vijjogós szóló és a vége felé néhány, leginkább a klasszikus heavy metal csapatokat idéző dallamos megoldás is akad. A dal karakterét azonban továbbra is a sodró riffelés határozza meg, az összkép azonban annak ellenére sem túl meggyőző, hogy értékelem változatosságát.

A jól bevált sémától eltérően ezúttal véres, belezős cover helyett egy meglehetősen szimpla, mindössze a csapat fényképét tartalmazó borítóba csomagolták a lemezanyagot, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az eredeti verzió sem sikkadt el, a csapat turnépólóját ugyanis az díszítette. Mille: „Nem akarunk kiszámíthatóak lenni. Eddig minden borítónk véres és kegyetlen volt. Az új lemezre is ilyet terveztünk egy tükör előtt agonizáló fejjel, melyből éppen szakad ki a már jól ismert figuránk. Aztán gondoltunk egyet, és valami igazán eredetivel rukkoltunk elő. Szerintem a végső változat olyan, mintha valami hetvenes évekbeli borító lenne. Szeretném azonban azt is kihangsúlyozni, hogy a változás a mi ötletünk volt, és nem a kiadóé."

És ha már a borító egy némileg komolyabb, felnőttebb zenekart sejtet, nézzük, mi volt a csapat üzenete akkoriban. Mille a szövegekről: „Az Extreme Aggression egy olyan emberről szól, aki nem képes beilleszkedni a társadalomba, a felgyülemlett keserűségét pedig a környezetén tölti ki. A No Reason to Exist ugyanezt a problémát járja körbe, épp csak ez egy olyan emberről szól, akinek nincs elég önbizalma, hogy szembeszálljon a külső nyomással. A Love Us or Hate Us a gátlástalanul törtető zenekarok ellen íródott, akik bármit megtesznek, hogy a csúcsra jussanak. Ugyanakkor azokhoz is szól, akik meg akarják mondani, mit és hogyan játsszunk. Amit csinálunk, az csakis a mi dolgunk, ha pedig nem tetszik, nyugodtan állj tovább. A Stream Of Consciousness szövege igen elvont, ugyanis egy bizonyos túlvilági erőről szól, amit egy médium közvetít az emberek felé, akiket túlságosan elvakít az anyagi javak utáni hajsza. Az ötlet Jane Roberts Beszélgetések Seth-tel című könyvéből származik. Jane Roberts egy médium volt, és állítólag ezt a könyvet a túlvilágról diktálták neki. A Some Pain Will Last arra figyelmeztet, hogy az általunk tönkretett környezet az utánunk jövőkre is komoly hatással lesz. Amit mi tönkreteszünk, azt az utódainknak kell rendbe tenni. A Betrayer nem különösebben mélyen szántó, a címe azt hiszem magáért beszél, ahogy a Don't Trusté is. A Bringer Of Torture már egy érzékenyebb témát jár körbe, ugyanis a gyermekek sérelmére elkövetett nemi erőszakról szól. A történetet egy kislány mondja el, akit egy ilyen szörnyű emlék kísért, és aki úgy érzi, senkihez sem fordulhat, mert úgysem hinnének neki, és szégyelli is elmondani a történteket. A Fatal Energy pedig egy tradicionális darab, hiszen mivel minden lemezünkön van háborúellenes dal, úgy gondoltuk, most sem maradhatnak a rajongók ilyen nélkül. Ezúttal azonban egy felsőbbrendű intelligencia szemszögéből vizsgáljuk a témát. Egy kísérletről van benne szó, melynek során azt vizsgálják, az emberek képesek-e együtt élni az atomenergiával."

Az Extreme Aggression megjelenését követően a csapat töretlenül szárnyaló karrierje újabb lendületet kapott, mivel mind a szakma, mind pedig a rajongók odavoltak a lemezért. Egy német rendező, Thomas Schadt még egy dokumentumfilmet is forgatott a csapatról, mely Thrash Altenessen címen látott napvilágot és címe a négyes otthonának számító esseni külvárosra utalt. A banda egysége azonban mégis megbomlott, röviddel az Extreme Aggression megjelenése után ugyanis Frank „Blackfire" Gosdzik váltotta Tritzét a gitároknál. A csapat első időszakának csúcsalkotása, a Coma Of Souls már vele készült el 1990-ben.

Bár a kor amerikai csapataihoz viszonyítva német társaik jókora hendikeppel indultak, a Kreator szép lassan ledolgozta a lemaradást, ráadásul egy olyan egyedi és markáns stílust alakított ki az évek során, amely egyértelműen meghatározóvá tette az európai színtéren. Nem véletlen, hogy a mai napig számtalan, a metal extrémebb ágaihoz (értsd: black, death, thrash satöbbi) tartozó csapat tekinti egyik legfőbb hivatkozási alapjának és hatásának a korai Kreator lemezeket. Ezek közül pedig vitán felül az Extreme Aggression az egyik legjobb.