Shock!

„Ugye nem kornos?", kérdeztem az ismerős lemezbolti eladót a Villányi úton 1999 augusztusának egy párás, fülledten forró napján az épp akkor megérkezett új Machine Headről. „Nem kornos, hanem Korn. Szerintem hallgass bele, mielőtt megveszed, mert utána engem fogsz szidni", felelte ő, és ugyan megállapítása csak a felszínen volt igaz, kétségtelen, hogy az oaklandi négyesfogat igencsak megnehezítette a saját dolgát Európában a Burn My Eyes és a The More Things Change... Ross Robinsonnal készített folytatásával. Azóta épp tizenöt év telt el, de a The Burning Red lemezen még mindig vitatkozik a tábor – ha valami, ez mindenképpen igazolja, hogy csak úgy, simán nem lehetett elmenni mellette.

A The More Things Change... album turnéinak végeztével, 1998 tavaszán a Machine Head megdöbbentő hírrel sokkolta a rajongótábort: Logan Mader távozott a fedélzetről. Noha a korabeli nyilatkozatokban a gitáros döntéséről volt szó, ma már senki sem tagadja, hogy igazából Mader drogproblémái jelentették a gondot. Nem mintha a többiek szentek lettek volna, de ő kissé még így is kilógott közülük... Robb Flynn: „Logan akkoriban egyértelműen túllőtt a célon: napi tizennyolc váliumtablettát tolt be, erre rápiált, elszívott három és fél gramm füvet meg némi kokszot. Egy idő után eljutottunk addig a pontig, hogy a srác egyszerűen nem volt képes normálisan gitározni. Belekezdtünk egy dalba, ő meg valami mást játszott, mi pedig csak néztünk: mit csinál ez? Ez így nem mehetett tovább."

Mader gyorsan átigazolt az épp formálódó Soulflyba (ahol egyébként nem maradt sokáig), a Machine Head új gitárosa pedig egy totálisan ismeretlen észak-kaliforniai figura lett Ahrue Luster személyében. Flynn, Adam Duce és Dave McClain már hármasban megkezdte a munkát az új dalokon, a frissen csatlakozott gitáros azonban tagadhatatlanul sokat tett hozzá ezekhez az ötletekhez – a számok pedig szép lassan elkezdtek más formát ölteni, mint az első két lemez szerzeményei. Robb: „Ahrue azelőtt egy Horde Of Torment nevű death metal-bandában játszott, akiket egyszerűen imádtam. Milliószor láttam őket élőben, és volt körülöttük némi pezsgés is akkoriban, amikor a Machine Head beindult. Marha jó, szuper-brutális demókat készítettek gyilkos riffekkel, így egy idő után rákérdeztem, ki hozta ezeket a témákat, és kiderült, hogy szinte mind tőle jött. Az én fejemben tehát Ahrue úgy élt, mint a srác, aki ezeket a fasza death metalos riffeket írta, amikor megkerestük. Úgy gondoltam, ezt a vonalat simán behozhatnánk a Machine Headbe, de aztán egy idő után kiderült, hogy már nem igazán érzi az ilyesmit. Mindig próbáltam ebbe az irányba tolni, de amikor bekerült hozzánk, már dallamosabb dolgokban gondolkodott. Mi meg mentünk vele."

A zenekar becsületére váljék, hogy így, tizenöt év elteltével sem kívánják kizárólag Luster nyakába varrni a harmadik album irányváltását. A módosítások mögött egyértelműen üzleti szempontok álltak, amit akkoriban Európában sokan nem értettek, hiszen sikeres bandáról volt szó. Miközben azonban a Machine Head mifelénk már az első lemezzel nagy csapattá vált a metalszíntéren, az Egyesült Államokban csak a '97-es Ozzfestekkel került be a nevük valamelyest a köztudatba. A bandát kimondva-kimondatlanul frusztrálta ez a helyzet, és a Roadrunner részéről is nehezedett rájuk némi nyomás azt illetően, hogy feküdjenek rá jobban az amerikai jelenlétre. A csapat tagjaira ekkortájt jellemző, nem éppen szent életmód a fentiekkel együtt bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy fordítsanak egyet a szekéren. Robb: „Igazság szerint eleve úgy éreztük, hogy a kettes lemezzel kicsit bezártuk magunkat egy skatulyába, így az elejétől fogva fel akartuk frissíteni a muzsikát, hogy kikerüljünk innen. Elkezdtünk másféle témákon agyalni, Ahrue pedig segített kihozni belőlünk ezeket az ötleteket. Tőle jött a The Blood, The Sweat, The Tears főriffje, a Silver főtémája, és a Five-hoz is elég sok mindent hozzátett. A lemezhez megszületett első nóták ugyanakkor az Exhale The Vile, a Devil With The King's Card és az I Defy voltak, szóval ebbe a groove-os, súlyos irányba indultunk el azokkal a bizonyos üveghangokkal. Viszont akkoriban rengeteget drogoztunk: nagyüzemben toltuk a Vicodint és folyamatosan piáltunk, így aztán szép lassan elkezdett beszűrődni a zenébe ez a pszichedelikus, sabbathos dolog is. Ott volt előttem egy rakás ősöreg pedál, csupa analóg cucc, én meg ültem totál szétütve, és azon dolgoztam, hogy minél különlegesebb hangzásokat alkossak."

A tábor érdeklődve várta, mire jut majd a csapat, ám miután bejelentették, hogy Ross Robinson lesz az új album producere, a figyelembe némi aggodalom is vegyült a közönség részéről. Sosem volt titok, hogy Flynn imádja a Kornt: konkrétan Jonathan Davisék első nagy hívei közé tartozott a színtéren, és már akkor is hozsannázta és ajánlgatta őket az interjúkban, amikor a világ éppen csak kezdte felkapni a fejét a mélyre hangolt dél-kaliforniai hangzásra. Rajongása azonban nem igazán hagyott direkt nyomokat a kettes lemezen, így mindez különösebben senkit sem zavart. Időközben azonban a Korn-hangzás amolyan ügyeletes szenzációvá és követendő mintává vált a brutál zenék világában: a hip-hop groove-okra épülő, súlyos modern metal 1998 második felében már egyértelműen a következő ügyeletes tutiságnak számított. Ekkoriban még senki sem nevezte az ilyesmit nu metalnak (a szakma és a közönség tanácstalanságát jól jellemzi, hogy többen a kornmetal, illetve adidas metal elnevezésekkel dobálóztak, ha körül akarták írni az egyre sűrűbben felbukkanó Korn-másolatokat), de miután Jonathan Davisék felkerültek a Billboard-lista első helyére a Follow The Leaderrel, és a szakma is kizárólag a Limp Bizkit, a Coal Chamber meg a Deftones nevét harsogta, mint új pionírokét, már mindenki tudta, miről van szó. A Robinson által producerelt lemezek hangzása ráadásul finoman szólva is jellegzetes volt: Ross először a Sepulturát formálta át elég rendesen a '96-os Roots lemezen, ám ez például Európában akkor jellemző módon még nem tűnt fel a többségnek, hiszen a Korn ekkoriban még csupán egy név volt a magazinok hasábjairól, amit épp tanulgatni kezdtek a világnak ezen a részén. A közben eltelt két és fél évben azonban mindenkinek leesett a tantusz, és miután hallották, milyen irányban indult el Max Cavalera az első Soulfly-albumon Robinson irányításával, már maradéktalanul összeállt a kép. Ennek fényében minden aggodalom indokoltnak tűnt a Machine Head kapcsán.

Flynnék természetesen Robinson stúdiójában, az Indigo Ranchben dolgoztak a lemezen 1998 őszétől. A kiszámíthatatlan, híresen kattant producerrel cseppet sem bizonyult egyszerűnek a munka, pláne, hogy Rossnak egy hozzá hasonló mániákust kellett terelgetnie Robb Flynn személyében. Ma már persze nehéz eldönteni, pontosan melyik ötlet kitől érkezett: Robinson később esküdözött rá az interjúkban, hogy ő igazából egy csomó mindent nem is akart, és a csapat – vagyis elsősorban a főnök – kötötte az ebet a karóhoz egyes divatosabb vagy divatosabbnak gondolt elemek felerősítése terén. A banda ugyanakkor bizonyosan nem akart totális Ross-hangzást, a keveréssel ugyanis nem őt, hanem Terry Date-et, a műfaj egyik legnagyobb mesterét bízták meg. Az igen furcsán ható új promóciós fotók valamelyest már előrevetítették, hogy érdemes felkészülni a váltásra, a The Burning Red című új album pedig címéhez méltó módon bizony elég rendesen le is forrázta a rajongótábort 1999 augusztusának közepén – ekkor zajlott le a bevezetőben említett beszélgetés is köztem és a lemezbolt eladója között...

Természetesen a figyelmeztetés ellenére sem bírtam ki, és megvettem az albumot, hogy aztán utána jó néhány hétig ne tudjam eldönteni, mit is gondoljak róla (ellentétben például Polgár kollégával, akinek még a radikálisan más megközelítés ellenére is azonnal bejött). Volt, ami elsőre is tetszett, összességében azonban sokáig tologattam ide-oda a lemezt, hogy aztán pár hét elteltével, egy különösen borongós, esős délutánon hirtelen működni kezdjen. Onnantól fogva igazából a teljesen egyértelmű divatlovaglással együtt sem volt vele problémám, pláne, hogy a Testament a The Gathering lemezzel párhuzamosan leszállította azt a modern thrash/extrém metal mesterművet, amit igazából a Machine Headtől szerettem volna hallani. Tökéletesnek persze így sem tartottam a lemezt, és ma sem tartom annak, viszont kétségtelenül megvannak a maga értékei, és messze nem annyira rossz, mint azt a maga idejében divat volt róla elmondani.

A The Burning Red mindenképpen skizofrén album, méghozzá több szempontból is. Egyfelől a hullámlovaglás már az első pillanatokban is egyértelmű, és akkor is teljesen nyilvánvaló volt, viszont még ezzel együtt sem nevezném felszínesnek, üresnek. Tény, hogy a dalok sokat egyszerűsödtek, a gitárszólók gyakorlatilag teljesen eltűntek, és a megszólalás is megváltozott. A hangulatos Enter The Phoenix intróból kibontakozó Desire To Fire ráadásul helyből az egyik legradikálisabb darab. A hatalmas groove-ra épülő nyitóriff jellegzetes Machine Head, a szellősebb megközelítés és a puritánabb megközelítés azonban már itt is teljesen egyértelmű, mint ahogy a Robinson-hangzás is összekeverhetetlen. A teljesen nyíltan kornos, gitáron nyomott hip-hop témára érkező Robb-acsargásnál viszont már a fejtetőig szalad a szemöldök, aztán a berobbanó gitárokra épülő rappelős verzék alatt végig ott is marad. Mert oké, hogy mint azt ekkoriban sokszor elmondták, az A Thousand Liesban is volt nyílt raphatás, és tényleg dolgoztak fel egy körrel később Ice-T-t is, ez azonban ebben a formában biztosan nem következett a fentiekből... Viszont a dal refrénje azonnal üt, és a második kórus után beérkező, teljesen nyíltan Deftones-ízű, elszállós-zúzós téma is nagyon ott van. A másik mellbevágó kísérlet az elsőként klipesített From This Day, ahol a kezdés újfent nyíltan egy metalba oltott hip-hop figura, amiből aztán egy nyíltan rockos lendületű témát kerekítenek újfent rappelős verzékkel. A refrén ismét méregerős, tele van pozitív energiával, és egyből ragad (bár a videója Robb zizegős joggingjával és elcseszett feka rapper-wannabe mozgásával mai fejjel sem vállalhatóbb, mint másfél évtizede).

A két említett szám közé három olyan darab ékelődik, amelyek összességében elég jól összefoglalják, miről is szól a The Burning Red. A beteges, sötét Nothing Left nagyon jellegzetes Robinson-metal, az a fajta, ami először a sarokban összegömbölyödve fortyog magában, majd hirtelen neked ugrik, és kikaparja a szemedet: semmiképpen sem tartozik a lemez legnagyobb erősségei közé, de van benne energia, ez biztos. A The Blood, The Sweat, The Tears szimpla, de roppant masszív riffre alapszik, az összkép tényleg olyan, mintha a korai Korn jammelne benne a Machine Headdel – a mai napig rendszeres koncertnóta, nem véletlenül. Nem egy jellemző darab ez sem, viszont ütős. Utóbbi a nirvanás szerkezetű Silverről már annyira nem mondható el. A dallamos, elszállós kezdés roppant hangulatos, aztán sajnos elviszik egy túl nyilvánvaló irányba – itt valószínűleg slágert akart írni a csapat, de éppen azért nem sikerült, mert egyértelműek a törekvések. A végeredménynek elég komoly izzadságszaga van, az igazi mélység pedig hiányzik belőle.

Az album legjobb pillanatai igazából azok, ahol a banda megújult formában ugyan, de mégis a saját korábbi terepén maradt. Elsőként mindenképp az Exhale The Vile-t említeném, ahol McClain tamos pakolásaira egy védjegyszerű, ipari présgépként zúzó, egészen gyilkos üveghangos riff érkezik, és valósággal kipasszírozza a szuszt a hallgatóból. A zajos, disszonáns, acsargós verzék hangulata itt a kettes albumra üt, a melodikusra vett refrénbe pedig szintén nem lehet belekötni. Ebben a nótában bizony minden benne van, amitől a zenekar korábban olyan nagy lett, és bele sem merek gondolni, mennyire jó lenne egyszer élőben hallani... A másik brutális erejű súlyosság a Devil With The King's Card címet viseli, és egy elég egyértelműen Celtic Frost-ízű riffre épül. A hatást csak megdobják Robb több sávon érkező üvöltései (ez is elég jellegzetes Robinson-megoldás), a dal hisztérikus, roppant agresszív hangulata is nagyon ott van, az pedig egyenesen mesteri, ahogy középtájt a dallamos betéttel csak még jobban megdobják benne a feszültséget. Persze így sem fért volna fel a korábbi anyagokra, de azért elég jól megmutatja, hogy a Machine Head itt is tudott, csak éppen mást akartak csinálni, mint előtte... Kár, hogy a két csúcsnóta között a Message In A Bottle roppant céltalan, fantáziátlan átdolgozása árválkodik. Az ezredfordulón ugye a '80-as évek new wave- és popdalait is nagy divat volt feldolgozni, a Machine Head viszont nem mert igazán radikálisan hozzányúlni a The Police egyébként tökéletes nótájához. A végeredmény egy olyan átértelmezés, amiből kiölték az eredeti hangulatát, a saját ízeiket viszont nem igazán tették hozzá.

A McClain markáns ritmusaira épített I Defyban megint a banda hagyományos megoldásai egyesülnek a modernebb, ezredfordulós tendenciákkal. Húzósnak húzós, de a refrént sosem éreztem maximálisnak, a Five-val pedig azért nehéz mit kezdeni, mert ez a lemez legszemélyesebb, legfelkavaróbb darabja. A zene zaklatott, örvénylő-kavargó jellege a szöveget követi, a szellős, beteges verzéket őrjöngő, mindent ezer darabra szaggató refrén váltja, feloldozás és megbocsátás azonban már csak a témából fakadóan sincs benne. Flynn soha nem fejtette ki bővebben, pontosan mi történt vele ötéves korában, de ez a dal mindenesetre elég sok mindent megmagyaráz a frontember híresen balhés fiatalkoráról és nehéz természetéről. Nem mondom, hogy szívesen hallgatom – ebből a szempontból körülbelül annyira élvezetes és szórakoztató bömböltetni, mint a Korn Daddyjét... –, de kétségtelenül az album egyik kulcsnótája. Utána pedig nem is jöhet más, mint a Machine Head első, elejétől végéig lassú nótája a címadóval, egy tökéletesen felépített, a végére egyenesen katartikus magasságokba emelkedő mestermű. Az ilyen pillanatok miatt mondom ma is azt, hogy a hullámlovaglás csak egy dolog – tartalom, mélység és mondanivaló ettől még bizony volt ebben a lemezben.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Machine Head törzsterületét jelentő Európa metalszíntere egy cseppet sem ájult el az albumtól. A kritika igen felemás módon fogadta a The Burning Redet, akárcsak a tábor: a hullámlovaglási törekvések egyértelműek voltak, és akárhogy magyarázta Flynn az interjúkban, hogy ez a banda legjobb, legmélyebb lemeze, a Burn My Eyes és a The More Things Change... hívei javarészt leplezetlen dühvel reagáltak a szavaira. És bizonyos korabeli nyilatkozatai mai fejjel sem tűnnek szimpatikusabbnak, mint akkor. „A célunk az igazi első liga, az abszolút élvonal", mondta például. „Komolyan úgy érzem, hogy ott a helyünk a Metallica, a Korn és a Marilyn Manson mellett, a The Burning Reddel pedig minden esélyünk meg is van arra, hogy beérjük őket. Abszolút tudatosan próbáltunk kilépni a tipikus metalbanda kategóriájából, még akkor is, ha ezt a rajongók egy része zokon veszi. Vállaljuk azt, hogy így döntöttünk, és ha elbukunk, akkor is azzal a tudattal bukunk el, hogy legalább megpróbáltuk a dolgot, bele mertünk fogni valami igazán újba. Egyedül az irányt, a célt szabtuk meg a lemez kapcsán, a dalok egyenesen a szívünkből jöttek, és tudtuk, hogy el fogunk veszteni olyanokat is ezzel az anyaggal, akik eddig fanatikus Machine Head-rajongók voltak. Hiszen itt a dallamok valóban dallamok, és amikor felbukkan egy hip hop-téma, akkor az valóban igazi hip hop-téma. Ezúttal úgy álltunk neki a dalszerzésnek, hogy most nincsenek korlátok, bármit megtehetünk, bármit eljátszhatunk, ami nekünk megtetszik. Ha állat a téma, akkor maradhat, bármilyen stílusú is, ha pedig szar, akkor irány vele a kukába. Újra akartuk definiálni a Machine Headet."

Megítélés kérdése, mindez mennyire sikerült, de üzletileg végül csak mérsékelten jött be nekik. A lemez a megjelenés hetében a 88. helyen kezdett az Egyesült Államokban, ami csaknem ötven pozícióval jobbnak bizonyult a The More Things Change... nyitásánál, Nagy-Britanniában pedig a tizenharmadik helyig jutottak, ami szintén csúcsot jelentett. Az amerikai MTV természetesen nem kezdte el nagyüzemben nyomni a From This Day klipjét, de kétségtelen: a zenekarra a tengerentúlon felfigyelt egy új közönségréteg az albumnak köszönhetően, és ez odahaza legalább annyit hozott nekik, mint amennyit elvitt Európában. Egy minden korábbinál sikeresebb amerikai körút után a zenekar valamelyest igazolva láthatta magát, bár később beismerték: sok kérdésben náluk sem volt egyetértés ebben az időszakban. Adam Duce: „Az imázsváltás nemcsak a rajongótábort, hanem magát a zenekart is nagyon megosztotta. Én a magam részéről például kibaszottul gyűlöltem, ahogy kinéztünk, és valósággal kiráz a hideg, ha ma ránézek egy-két akkori fotónkra. Mondtam is évekkel később Robbnak, hogy hiba volt belemennem ebbe az egészbe, ő meg csak lesett rám: hogy mi van? De hiszen semmibe sem mentem bele, foggal-körömmel tiltakoztam, és teljesen elhatároltam magam az egésztől... Ennek ellenére a mai napig úgy gondolom, hogy nem harcoltam elég keményen."

Valamit egyszer és mindenkorra szögezzünk le: óriási tévhit, hogy a The Burning Red megbukott. Európa kontinentális részein valóban kevesebb fogyott belőle, mint elődeiből, a briteknél azonban simán hozta azok szintjét, az Egyesült Államokban pedig mindkettőnél jobban futott (a Burn My Eyes azóta valami egészen minimális mértékben lehagyta, a The More Things Change... viszont továbbra sem). Az anyag világszerte összesen végül több mint 300 ezer példányban ment el, ami roadrunneres bandaként korrekt eredménynek számított, még akkor is, ha a kiadónál ekkor már kezdték átértékelni a számszaki kérdéseket a Slipknot debütáló albumának elsöprő sikere nyomán. A zenekar azonban így is meghasonlott a lemez kapcsán, és – nem kis mértékben a drog-, illetve alkoholproblémák nyomán is – 2000 derekára roppant komoly feszültségek gyülemlettek fel a négyesben. Ezek egyenesen odáig fajultak, hogy a zenei irányvonallal, illetve a banda akkori működésével egyaránt elégedetlen Dave McClain egy bő hétre még ki is lépett a Machine Headből. Aztán persze visszatért, és a 2001 őszén kiadott negyedik album, a Supercharger ha nem is teljes mértékben, de valamennyire azért visszatáncolást jelentett a korábbi vonalhoz, bár még a The Burning Red törekvései is megmaradtak rajta. Én annak idején nagyon szerettem ezt a lemezt is, rengeteg emlék fűz hozzá, de mai fejjel valóban a csapat talán legkevésbé maradandó értékű munkája, és üzletileg is csak közepesen teljesített. Nem csoda, hogy Luster nem sokkal később dobbantott, és Phil Demmel csatlakozása után teljes rebootolást hajtottak végre magukon.

Ami a The Burning Red utóéletét illeti, a zenekar a mai napig felvállalja az anyagot, és a koncertműsorban is mindig akad róla egy-két dal – hozzáteszem, gyakorlatilag mind baromi jól működik élőben, még a címadó is. Robb: „Nem hinném, hogy ezt annak idején feltétlenül kimondtuk így, de az volt a fő cél, hogy egy totálisan szétdrogozott, sötét megszólalású album készüljön. Eltávolodtunk a világosabb, letisztultabb hangzásoktól, és bejött ez a sötét, telt, pszichedelikus, Jimi-Hendrix-találkozik-a-Cure-ral érzésvilág. Szégyen, hogy egy csomóan a mai napig csak a hip-hopot képesek megemlíteni a The Burning Red kapcsán. Tény, hogy van egy kis rappelés az első nótában, de hát ez három és fél perc az ötvenből. Ha a lemez többi dalát meghallgatod, valójában egy nagy drogos utazás az egész..." Dave McClain: „Az igazság az, hogy azok a metalos arcok, akik imádták a Burn My Eyest, sosem gondoltak bele: valójában egy olyan lemezt hallgatnak, amelyen egy rakás hip-hop hatás is akad. Amikor először mentem hozzájuk meghallgatásra, Robb egyik első kérdése akkor is az volt, hogy szeretem-e a hip-hopot. És ugyan a válaszom nemleges volt, tény, hogy ez a vonal az elejétől fogva ott rejlett a banda zenéjében, akárcsak sok minden más egyéb hatás is. Persze értem, miért akadtak ki annyian a The Burning Reden, viszont ha mai fejjel felteszed az albumot, és elvonatkoztatsz az időnkénti rappeléstől, akad ott néhány nagyon súlyos és sötét szarság is. Akit annak idején megzavart a kinézetünk vagy a producerünk személye, annak talán érdemes lenne újra meghallgatnia a lemezt, mert lehet, hogy ma már tetszene neki. És azt se felejtsük el, hogy az Államokban a maga idejében ez számított a Machine Head legsikeresebb produkciójának."

Azt persze senki sem tagadja, hogy a The Burning Red mögött igencsak tudatos elgondolások álltak, legkevésbé az azóta már távozott Adam Duce: „Elkezdtük analizálgatni, vajon mit akarhatnak hallani a zenevásárló emberek, és eldöntöttük, hogy lemeztelenítjük, leegyszerűsítjük a dalokat. Ez a törekvés tisztán érezhető a zenében is. Túl sokat gondolkodtunk, és túlságosan is meg akartuk fejteni, mi fogy majd jól. Az emberek meg elkezdtek minket elmondani mindennek: eladtuk magunkat, satöbbi... De ezzel igazából nem volt bajom. Leszarom. Mindenki annak hív, aminek akar. Nekem kell reggelenként felkelnem és szembesülnöm a saját ábrázatommal a tükörben, nem neked... Tény ugyanakkor, hogy ki akartuk sakkozni, mit kellene csinálnunk, ahelyett, hogy simán csak végeztük volna a dolgunkat. És ez hiba volt. Inkább agyból dolgoztunk, mintsem lélekből. A lemez a maga idejében ettől még egyébként jól fogyott, és egy csomó mindenkinek nagyon tetszett. Viszont elsősorban másoknak, mint az első kettő. És meggyőződésem, hogy ha Terry Date nemcsak keveri a lemezt, hanem ő a producer is, akkor mindenki teljesen másképp tekintene rá." Flynn ugyanakkor ma sem tartja hibának, hogy nem Date lett a producer: „Utólag sem bánom, hogy Ross-szal dolgoztunk, mert rengeteget tanultam tőle. Elsősorban a vele folytatott közös munka révén voltam képes a későbbi lemezeinken már producerként is dolgozni. Ha Ross-szal melózol, egyetlen probléma adódik: hogy Ross-hangzásod lesz. Teljesen mindegy, mennyire keményen ellenkezel, akármi történik, rá fogja nyomni a bélyegét a lemezedre. Hihetetlenül hatékony kommunikátor. Ugyanakkor amit énekileg kihozott belőlem azon a lemezen, nos, ott bizony tényleg akad néhány nyílt seb. Bizonyos dalokat mai fejjel nem is vagyok képes meghallgatni, mert nem nem szeretnék fejben visszatérni oda, ahová Ross elvitt. Képes volt előhozni belőlem ezeket a nagyon negatív érzéseket és a hozzájuk passzoló előadásmódot, és ezen a téren fantasztikus munkát végzett. Elsősorban éppen emiatt akartam vele dolgozni: mert eszméletlenül ért az énekhez. A mai napig imádom, amit ezen a téren csinál. Komplett pszichológiai hadviselést folytat, és elképesztő dolgokat hoz ki belőled. Csak hát közben rádragad a Ross-hangzás is."

Ma már elég értelmetlen köpködni amiatt, mi volt tizenöt évvel ezelőtt. A Machine Head 1999-ben vett egy nagy lélegzetet, és léptek egyet egy másik irányba. Lehet, hogy ez összességében hibás döntés volt, de a végeredményt ma is meg lehet hallgatni. Nem alapmű, nem megkerülhetetlen, a maga nemében azonban kimondottan különleges album, ami egyébként – pont a banda levetkőzhetetlen stílusa miatt – valójában a nu metalos kategóriából is eléggé kilógott. Szóval igazság szerint egyáltalán nem meglepő, hogy bizonyos szempontból két szék között alaposan leseggelték vele a padlót.