Shock!

A '80-as évek végén igazán titokzatos banda volt a német Mekong Delta. Mint később kiderült, a zenekart ismert és elismert német muzsikusok alapították azzal a céllal, hogy a német zenének, a német zenészeknek több elismerést, megbecsülést harcoljanak ki, egyszersmind megcáfolják azt a nézetet, miszerint ezen csapatok egy fokkal mindig egyszerűbben, sablonosabban közelítenek a muzsikához, mint mondjuk tengerentúli társaik. Épp csak olyan titokban működött a csapat, hogy a rajongóknak halvány gőzük sem volt, kik is a tagjai valójában.

Már a bemutatkozó lemez is igen súlyos és komplex volt, a másodikként érkező The Music Of Erich Zahnnal pedig a zenekar örökérvényűt alkotott: egy olyan, a szó szoros értelmében progresszív, technikás thrash lemezt, mely bátran odatehető volt mondjuk a Megadeth anyagai mellé. Mind technikai felkészültségben, mind muzikalitásban felvették bárkivel a versenyt. A siker nem is maradt el, így felfokozott érdeklődés közepette érkezhetett harmadik, szintén kiváló lemezük, a Principle Of Doubt. Ekkorra már igencsak furdalta a közönség oldalát, hogy vajon kiket rejthetnek az olyan álnevek, mint Gordon Perkins, Björn Eklund vagy Keil.

Mivel a zenekar nem koncertezett, a fanoknak nem volt könnyű dolguk, és vadabbnál vadabb pletykák keringtek arról, vajon kik is alkotják a zenekart. „Annyi találgatást hallottam a saját fülemmel, hogy néha alig bírtam megállni nevetés nélkül", mondta később Gordon Perkins, vagyis Jörg Michael, akit ekkor már jól ismertek a rajongók a Laos, a Rage és a Running Wild soraiból. És hogy miért is döntöttek úgy a srácok, hogy álnéven muzsikálnak majd a bandában, azt Björn Eklund, vagyis a banda kreatív agya és egyben főnöke, a Németországban széles körben ismert hangmérnök, valamint az Aaarrgh kiadó főnöke, Ralph Hubert árulta el: „Szerintem nem az a lényeges dolog, hogy ki készített egy lemezt, hanem az, hogy milyen. Ráadásul tudtuk, hogy a banda tagjait kötő szerződések miatt amúgy sem fogunk tudni koncertezni, így ez a megoldás kifejezetten jónak tűnt."

Eredetileg a csapatot Jörg és Ralph mellett a Living Death nevű kultikus német power-thrash csapat gitárosai, Frank Fricke és Reiner Kelch, valamint egy ismeretlen német énekes, Wolfgang Borgmann alkották. Az első lemezt követően azonban a tagság felbomlott Ralph és Jörg körül, és kezdetét vette az állandó tagcserék sorozata. Először a két gitáros távozott, majd a Principle lemez után Borgmann is kiszállt, átadva helyét az amerikai Siren éléről ismerős Douglas Leenek. A banda mai napig legjobb, legelvetemültebb anyagát végül a Ralph Hubert bőgő – Jörg Michael dob – Uwe Baltrusch gitár – Douglas Lee ének felállás rögzítette. Ez volt a Dances Of Death (And Other Walking Shadows), mellyel még egy szinttel feljebb léptek. A korábbi hihetetlen komplexitást sikerült még egy kicsit feljebb tornászni, ugyanakkor Lee-nek köszönhetően néhány igazán fogós énektémát is rögzítettek a lemezre.

A borító leginkább egy belezős death vagy grind csapathoz illett volna, szöges ellentétben a lemezen található komplex, intelligens muzsikával, ezen kívül azonban semmilyen negatívumot sem lehet felhozni az 1990-es Mekong Delta lemezzel kapcsolatban. Az összesen négy dalból álló, negyven perces anyag felét a nyolcrészes címadó teszi ki. A sejtelmes basszushangokkal induló dal második tétele már komplex rifforgiát mutat be, megfűszerezve azt Jörg remek dobolásával. Annak ellenére, hogy a kezdő nóta majd húszperces, nem válik unalmassá, hiszen egymástól markánsan elkülönülő, gyakorlatilag külön dalként értékelhető részek alkotják. Az elsöprő riff-orgia közepette Doug Lee sem könnyíti meg a hallgató dolgát, magas hangja ugyanis minden, csak nem könnyen befogadható, de ha az ember túléli a verzéket, mindig kap egy fogós refrént, amibe kapaszkodhat. Persze a szokásos verze – verze – refrén – verze felépítéshez nem sok köze van a szerzeményeknek, Ralphékat ugyanis nem nagyon hozták lázba a szokványos dalszerkezetek. A muzikális ámokfutás mellett mindig jutott arra is energia, hogy valami fogódzót adjanak a hallgatónak, azonban ettől függetlenül az első hallgatások után úgy érzi magát az ember, mintha egy csodaországból kiszabadult őrült gőzmozdony robogott volna keresztül rajta. Ralph Hubert: „Ezúttal is én voltam a producer és a hangmérnök, a többieknek csak játszaniuk kellett. A címadó dal egy összetett opusz, melyben három különálló téma kapcsolódik össze. Ezt nevezik a klasszikus zenében rondónak, hiszen egy bizonyos témával kezdődik, mely átmegy egy másik dalba, majd a végén újra visszatér az eredeti téma egy különböző formában."

A címadó őrülete után az alig háromperces Transgressor szinte könnyed dalocskának tűnik, pedig ebben is igencsak megtörik a ritmusokat. Doug Lee Mekong Delta-mércével mérve kifejezetten fogós énekdallamokat hoz, segítve ezzel a nóta befogadását. Szintén alapvetően a refrén miatt tűnik lazábbnak, egyszerűbbnek a True Believers is, holott érdemes figyelmi, miket játszanak össze benne. Egyébként egy kifejezetten vészjósló hangulatú, lüktető és roppant nyomasztó dalról van szó.

A lemezt egy újabb nagy lélegzetvételű opusz, Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című darabjának tízperces, instrumentális feldolgozása zárja. A Mekong Deltánál hagyomány a komolyzenei témák feldolgozása (később ezeket összegyűjtve is kiadták Classics címmel), de a Night On A Bare Mountain sikerült talán mind közül a legjobban. Muszorgszkij darabja témáját illetően is illik egy metal lemezre, hiszen hangversenyfantáziáját Gogol Szent Iván-éj című drámája nyomán komponálta 1867-ben. A megnyílt sírokból előjövő és boszorkányszombatot tartó holtak témája igen népszerű volt a romantikus zenében, Muszorgszkij azonban a régi hiedelem jellegzetesen orosz változatát írta meg. Rendkívül érzékletesen ábrázolta a föld alól előtörő baljós hangokat, a feltámadt halottak táncát és hátborzongató ünnepélyességgel a sötétség fejedelmét. Mindezen Hubertéknek sikerült még egyet csavarintaniuk, így a végeredmény valóban roppant sötét és hátborzongató lett, akárcsak az egész lemez.

Sokan vádolták azzal a bandát ekkoriban, hogy kizárólag a szakmának játszanak, hiszen a nagyközönség részére a Mekong Delta zenéje valóban befogadhatatlan volt. Természetesen a srácok nem értettek egyet ezzel. Ralph: „Ez egy hülyeség. Mi mindig is a saját utunkat akartuk járni. Ennyiből igaz, hogy nem vesszük figyelembe, mennyire tetszhet ez vagy az a megoldás a nagyközönségnek. De ez nem azt jelenti, hogy beképzeltek vagy nagyképűek lennénk, netán be akarnánk bizonyítani a többieknek, hogy mennyivel jobbak vagyunk náluk. Egyszerűen csak a saját utunkat járjuk."

A zenekarnak olyannyira bejött a lemez, hogy megjelenése után még a híres francia filmrendező, Claude Chabrol (lásd például A romlás virágai vagy Bellamy) is felkérte őket, hogy készítsék el Dr. M című filmjének zenéjét. Ralph erre így emlékezett vissza: „Egy kiadónál voltunk vele. Valami egészen furcsa, különleges zenét keresett egy-két jelenethez és ilyenkor mindig a saját kiadójánál néz körül, hátha akad valami megfelelő. Így talált ránk."

Természetesen a roppant nehezen emészthető muzsikának köszönhetően a Mekong Deltából soha nem lett igazán népszerű zenekar, ez azonban nem zavarta különösebben Hubertet, aki változó felállásokkal ugyan, de rendre szállította a minőségi lemezeket egészen 1997-ig. A Pictures At An Exhibition kiadása után aztán hosszabb szünet következett, majd a csapat egy új felállással tért vissza 2007-ben a kiváló Lurking Fear lemezzel. Legutolsó anyaguk Wanderer On The Edge Of Time címmel tavaly jelent meg.