Shock!

1986. szeptember 27-én a Metallica sztori első korszaka lezárult. A Damage, Inc. Tour két állomása között eltávozott Cliff Burton halálával a sikert sikerre halmozó banda életében komoly válság állt be, melyből csak igen nagy erőfeszítéssel sikerült kilábalniuk. Utólag visszagondolva külön érdekes, hogy a rajongók által egyöntetűen magasztalt első három nagylemez után a már Cliff utódjával, Jason Newsteddel kiegészült felállás által készített albumok mindegyike komoly viharokat kavarva, alaposan megosztotta a rajongókat. És mindez annak ellenére igaz, hogy Cliff mellett talán Jason a Metallica történelmének leginkább kedvelt, abszolút pozitív figurája. Az általa fémjelzett tizenöt év első Metallica nagylemeze az ...And Justice for All volt, amely személyes kedvencem a diszkográfiában, és éppen a napokban ünnepli huszonötödik születésnapját.

Cluff Burton halála után a Metallica még azt is komolyan fontolóra vette, folytassák-e egyáltalán a zenélést. Végül úgy döntöttek, Cliff sem akarná, hogy feladják, illetve a trapézgatyás bőgős szülei is a feloszlás ellen emeltek szót, így megkezdődtek a meghallgatások a megüresedett posztra. A Primus Les Claypoolját épp úgy kipróbálták, mint a prongos Troy Gregoryt, a választás azonban végül Jason Newstedre esett, akit a színtér beavatottjai már ismerhettek, mégpedig a Flotsam And Jetsam első lemezéről, a Doomsday For The Deceiverről. Jason hivatalosan 1986. október 28-án, vagyis gyakorlatilag egy hónappal Cliff halála után csatlakozott a Metallicához. Lars Ulrich: „Rengeteg embert meghallgattunk azon a héten, és úgy döntöttünk, négyet visszahívunk. Jason is köztük volt. Amikor visszajött, egész nap játszottunk, aztán elmentünk kajálni, utána pedig jött a piateszt. Esküszöm, nem terveltük ki előre, de úgy alakult, hogy ott álltunk egymás mellett – James, Kirk meg én –, és hugyoztunk. Ahogy hajnali háromkor csöveltünk, egyszer csak odaszóltam a többieknek: jó a srác, nem? Ők meg visszaszóltak, hogy jó. Ennyi volt az egész."

Bár a Flotsam összességében véve kevésbé játszott súlyos muzsikát, mint a Metallica, a Doomsday lemezen hallható speed/thrash egyveleg igencsak meggyőző, nem beszélve arról a tényről, hogy Newsted a dalszerzésből is komolyan kivette a részét korábbi bandájában. Érkeztével tehát nem csak egy kiváló képességekkel rendelkező basszusgitárossal lettek gazdagabbak, hanem egy olyan negyedik taggal is, aki később akár a dalszerzéshez is tudott volna ötletekkel szolgálni. (Mint később kiderült, Jason témáiból végül nem nagyon kértek, és ez bizonyult utóbb a csapat, illetve a bőgős közötti viszony megromlásához fűződő okok közül talán a legkomolyabbnak.) A csatlakozásakor huszonnegyedik életévét taposó Jason ráadásul igazi metalhead volt, akivel a rajongók is könnyen azonosulhattak, illetve attól sem kellett tartani, hogy fazonilag egy Cliff-klón csatasorba állításával vádolják majd őket, hiszen míg Cliff leginkább egy laza, trapézgatyás hippire emlékeztetett, addig Jasonre sokkal inkább a farmergatya-fekete póló kombináció volt a jellemző.

Az új felállás első koncertjére a resedai Country Clubban került sor, majd a csapat egészen 1987 márciusáig turnézott. Hetfield ekkor gördeszkázás közben eltörte a csuklóját, minek következtében kisebb szünet következett, majd pedig néhány nap alatt felrántották az első Metallica stúdióanyagot, amelyen már Jason Newsted kezelte a négyhúrost. A The The $5.98 Ep: Garage Days Re-Revisited augusztusban jelent meg, és kizárólag feldolgozásokat rejtett. Az öt trackes, limitált példányszámban napvilágot látott minialbumot hamar elkapkodta a kíváncsi és kiéhezett rajongótábor, így hosszú éveken keresztül olyannyira ritkaságnak számított, hogy az internet-korszak előtt itthon szinte lehetetlen volt beszerezni. Emlékszem, tizenévesen évekig kutattam utána, míg végre valaki egy Metal Hammerben megjelent hirdetés nyomán átmásolta. A Misfits, Diamond Head, Budgie, Holocaust és Killing Joke dalok átiratát rejtő EP egyfajta erőpróba volt, és mint későbbi interjúkban olvasni lehetett, leginkább azt a célt szolgálta, hogy a korábban mindössze egyetlen nagylemezt rögzített Jasont a stúdióban is leteszteljék, mielőtt nekilátnának a negyedik Metallica korong felvételeinek. Hogy a rajongók lehúzását megakadályozzák, az EP árát is rányomták a borítóra, valamint egy matricát is ráragasztottak, amelyen a következő felirat állt: „If they try to charge more, STEAL IT!" (Ha többet akarnak kérni érte, LOPD EL!). Érdekesség még, hogy a booklet Jasont Master J. Newkid-ként aposztrofálta. Néhány nappal az EP után egy VHS-t is megjelentettek Cliff 'Em All címmel, végképp lezárva ezzel a Cliff-érát. Mivel a csapat korai időszakából alig álltak rendelkezésre élő felvételek, az anyagot jórészt a rajongók által rögzített cuccok tették ki. James Hetfield: „Cliff egy vad, hippis, drogos, trapézgatyás arc volt. Komolyan vette a zenélést. Ezzel állítunk neki emléket."

Miután Clifftől is elbúcsúztak, illetve az újoncot is végérvényesen megfelelőnek találták, 1988 elején végre megindulhattak a negyedik Metallica stúdiókorong munkálatai. Az ...And Justice for All végül januártól egészen májusig készült a One On One stúdióban, Los Angelesben, a Ride The Lightning és Master Of Puppets lemezeken is dolgozott Flemming Rasmussen irányítása alatt. Mivel Rasmussen az eredetileg tervezett, január elsejére kiírt kezdési időpontban nem ért rá, először azzal a Mike Clinkkel tettek egy próbát, aki a Guns N' Roses Appetite For Destructionjével keltette fel a négyes érdeklődését. Mivel azonban vele nem igazán működtek a dolgok, gyorsan kirúgták, és februárban már Rasmussennel láttak neki ismét a felvételeknek. A lemezt végül együtt, egy helyiségben vették fel, a hangszereket azonban külön-külön szalagra rögzítve: egy tekercsre ment a dob, egy másikra a gitár és a bőgő, egy harmadikra pedig minden más. A lemez jellegzetes, sokat kárhoztatott, basszusgitár-mentes hangzása is innen eredeteztethető. Jason Newsted: „Felvettem a részeimet ugyanazzal a cuccal, amivel a Flotsam lemezt is csináltam, aztán hazamentem. Ennek az lett a vége, hogy a bőgőm és James gitárja ugyanazért a frekvenciáért harcolt a felvételen."

A lemez elkészülte után a Metallica a gigantikus amerikai Monsters Of Rock fesztiválturné egyik résztvevőjeként alapozott a tengerentúlon a Van Halen, a Scorpions, a Dokken és a Kingdom Come társaságában. A Justice végül e körút befejezése után pár héttel, 1988. augusztus 25-én jelent meg, és természetesen gyökeresen más volt, mint elődje. A lemezt egyértelműen a hosszú dalok uralják (mindössze két szám marad hatperces játékidő alatt), amelyben bizonyára benne volt az is, hogy meg akarták mutatni: Cliff nélkül is képesek összetett, technikás és előremutató zenét játszani. Bár a rajongók nagy része kimondottan szereti a lemezt, abban majd mindenki egyetért, hogy a hangzásával komoly bajok vannak. Azon kívül, hogy Jason bőgője alig észrevehető, az egész sound is meglehetősen száraz és sivár: túlhangosításuk ellenére Lars dobjai sem dörrennek meg, és a riffek is valahogy koszosak, tompák, egyedül csak Hetfield énekét és a gitárszólókat sikerült jól eltalálni. Mindezzel azonban az összes negatívumot fel is soroltam, ami az ...And Justice For All-lal kapcsolatban elmondható. A fekete lemez megjelenése után ezzel az anyaggal kezdtem a visszaásást a Metallica történetében, amelynek eredménye az lett, hogy szó szerint elkoptattam a műsoros kazettát, amit még az újpesti bolhapiacon vásároltattam meg anyámmal. Bár elsőre roppant barátságtalannak és nehezen emészthetőnek tűnt az anyag (főleg – esetemben – egy Nothing Else Matters vagy Sad But True után), de rögtön éreztem, hogy mágikus anyagról van szó, amibe bele kell fektetni az időt és az energiát. A végeredményt már a bevezetőben is leírtam, számomra a mai napig ez „A" Metallica lemez! Hibátlan elejétől a végéig:

A Blackened – az egyetlen dal, amelyben Newsted is szerző volt – roppant vészjóslóan indul a végtelenül elnyújtott, kínzó gitárhangokkal, amelyeket aztán a berobbanó, kegyetlenül súlyos riffelés koronáz meg. Bár a Justice megjelenése után a csapat tagjai igyekeztek elbagatellizálni a dalok mondanivalóját, a nyitás szövege egyértelmű és hangsúlyos állásfoglalás a környezetvédelem szükségessége mellett. A majd hétperces dalban a főriffet roppant súlyos középtempó váltja, az egész pedig úgy robog át rajtunk, mint több ezernyi megvadult gnú. Egyedül Kirk Hammett dallamos, fogós szólója oldja valamelyest a hangulatot, de a Blackened még így is maximálisan tekinthető az olyan korábbi súlyosságok továbbfejlesztésének, mint a Leper Messiah vagy a The Thing That Should Not Be. Ki kell emelni Lars Ulrichot is, aki az egész lemezen ereje teljében dobol: technikás és izgalmas dolgokat üt úgy a Blackenedben, mint a bő egy órás Justice egészén is. Nem véletlen, hogy ekkoriban az egész színtérre óriási hatást gyakorolt.

A majd tízperces címadó finom bevezetőjével kapunk némi levegőt, de csak azért, hogy fél perc után egy újabb tíztonnás riff nyomjon agyon minket. Lars ebben a dalban sem szokványos dolgokat üt, totál egyénien és izgalmasan játszik. A borítón látható, lekötözött, bekötött szemű Jusztíciát látva, egyértelmű, miről szól ez a végig középtempós, hosszúsága ellenére azonban izgalmas tétel. Bármennyire is túlpolírozott a hangzás, a nóta középrészében még azt is hallani lehet, amint Kirk és James ujjai csúszkálnak a gitárnyakon. Nem lehet nem észrevenni azt sem, Hetfield hangja mennyivel erőteljesebb és biztosabb, mint a Masteren volt. Ebben a nótában érhető tetten először az a fajta, mély, de dallamokra is maximálisan képes, erős torok, amely majd az 1991-es albumon tündököl igazán ereje teljében. Ahogy a Blackened, úgy az Eye Of The Beholder indítása is először alig hallható, majd fokozatosan felhangosodó témával operál. Épp csak míg a nyitányt elnyújtott gitárhangok vezették be, addig a harmadik nótát annak főriffje, valamint Lars kalapáló dobolása indítja. A refrén kiemelkedő, dallamos, de roppant súlyos is egyben, a nóta egésze pedig gyakorlatilag egy riff-henger. Ez a dal is tökéletesen példázza, ami egyébként az egész lemezre jellemző: Kirk egyik szólót sem nyújtotta el vagy bonyolította túl, de minden témája maximálisan illik az adott szám hangulatához.

Negyediknek a One érkezik, amelyről tán fölösleges is bármit írnom, minden kétséget kizáróan ez a valaha írt egyik leghatalmasabb metal dal. Tökéletes etalon a mai napig, nem hiába ráz ki a hideg minden egyes alkalommal, ha hallom, és abban is biztos vagyok, hogy zeneiségét, hangszerelését hallva Cliff is elismerően csettintett odafönt. Fokozatosan építkezve, a finom akusztikus bevezetőtől a középtempós riffen és szólón keresztül jutunk el a katartikus, Lars dupla lábdobjaira, valamint az egyszerű, de végtelenül hatásos sika-riffekre épülő zenei kiteljesedésig. Aki nem kezd el önkéntelenül is headbangelni, de minimum bólogatni a szám hallatán, azt menthetetlenül beoltották metal ellen.

A One szélvész zárótémáit egy újabb tonnás szörnyeteg, a The Shortest Straw követi, amelynek hallatán el is hiszem a csapatnak, hogy a rövidebbet itt bizony csakis én húzhatom. Bár az indító riffelés szinte doomos, ebben is hamar a gázpedálra lépnek, hogy a refrén megint csak végtelenül nyomasztó legyen. A végig középtempón dohogó Harvester Of Sorrow-val mindez még jobban fokozható, és bár ez a második legrövidebb dal a lemezen, közel hatperces hosszával így is szinte agyonnyomja a hallgatót. A The Frayed Ends Of Sanity sodró lendületű nóta remek Kirk szólóval, és talán a legkevésbé sűrű gitártémákkal, amely után ránk szabadul a lemez leghosszabb, egyben legösszetettebb dalszörnyetege, az akusztikus bevezetővel induló To Live Is To Die, amely ráadásul egy rövid, szavalós betétet leszámítva instrumentális. Minden tekintetben méltó utódja az Orionnak és a The Call Of Ktulunak. A nyitó téma egyfajta keretként tér vissza a dal végén, majd berobban a leggyorsabb, legvadabb Dyers Eve, amely intenzitásában csakis a Damage Inc.-hez hasonlítható.

Bár később James igyekezett cáfolni azon véleményeket, amelyek szerint a Justice zenéje mellett szövegvilágát tekintve is koncepciózusan sötét, mély és komor, egyértelmű, hogy a dalok minden korábbi 'tallica lemeznél hangsúlyosabban helyezik a középpontba a társadalmi, környezeti és egyéb problémákat. Környezetvédelmi felhangokkal a thrash vonalon például csak a Nuclear Assaultnál találkozhattunk korábban, de olyan, az emberi pszichével, érzésekkel foglalkozó daluk sem volt korábban, mint a One, bármit mondott is később róla Hetfield („Az a kibaszott dal egy csávóról szól, aki aknára lépett. Ennyi.").

A Justice megjelenését óriási érdeklődés övezte. A Billboard kétszázas listáján a hatodik helyen, az Egyesült Királyságban pedig a negyediken nyitott, de Svédországban, Svájcban, Finnországban, Németországban és Norvégiában is az első tízbe került. Az Egyesült Államokban az album megjelenését követően kilenc héttel platina lett, de a pörgés később sem lankadt a csapat körül, sőt, első videójukkal, a lemez megjelenése után bő négy hónappal kihozott One-nal még tovább fokozták az őrületet. Bár a Metallica álláspontja évekig az volt, hogy nem készítenek klipet, ekkorra azonban olyan szintre jutottak, hogy szinte muszáj volt ilyesmivel is előrukkolniuk. Végül beadták a derekukat, de csakis azzal a feltétellel, hogy senki sem szólhat bele a folyamatba. Lars: „Azért csináltuk meg most a klipet, mert már nem kellett attól félnünk, hogy a lemeztársaság ránk erőszakolja az akaratát. Aláírtunk egy szerződést a kiadóval, miszerint megcsináljuk a klipet, de ha nem tetszik nekünk a végeredmény, akkor jogunk van az egészet a kukába dobni." A videó természetesen lenyűgöző lett. „Az egész ötlet vagy öt évvel ezelőttre nyúlik vissza", mondta ekkoriban Lars. „Egyszer arról beszélgettünk a többiekkel, hogy milyen borzalmas lenne olyan helyzetbe kerülni, amikor az ember elveszíti kezeit, lábait, teljes testét, és csak egy gép tartja életben az agyát. Aztán amikor a Justice felvételeire készültünk, valaki ajánlott egy könyvet, aminek Johnny Got His Gun volt a címe, és pont ez volt az alapsztorija. James egyből rávetette magát a témára, és meg is írta a One-t, amiben egy háborús veterán veszti el kezeit, lábait, illetve érzékszerveit is, de egy kórházi ágyhoz kötve tovább vegetál, miközben az agya működik."

A könyv szerzője Dalton Trumbo, és nálunk Johnny háborúja címmel jött ki, sőt, írója 1971-ben filmet is forgatott a regényből, amely Magyarországon Johnny háborúba megy címmel jelent meg. Ennek jogait vásárolta meg a videóhoz teljes egészben a Metallica. Lars: „A film nagy részét láttam, és őszintén bevallva nem nagyon tetszett. A kliphez viszont rengeteg jó jelenetet fel tudtunk használni. Összesen majdnem hét percnyi anyagot vettünk át belőle. Mindent onnan vágtunk ki, amit rajtunk kívül látsz a klipben. A színes jelenetek a srác visszaemlékezéseit mutatják be, a fekete-fehérek pedig a jelent." A méregerős, tökéletes dalt sikerült egy roppant igényesen összerakott, meghökkentő és különleges videóval megtámogatni. A siker borítékolható volt. Lars: „Eleve olyat szerettünk volna alkotni, ami merőben más. Minden klipben egy óriási színpadot látni, amin összevissza futkároznak a zenészek, miközben ötezer lámpa villog a fejük fölött. Mi ehelyett inkább azt akartuk, hogy keveset legyünk láthatóak a klipben, inkább a színészeket, Jason Robardsot és Timothy Bottomsot mutassák, és a párbeszédek, a szöveges betétek is hangsúlyosak legyenek."

A Metallica körüli hisztéria a kiválóan sikerült klip hatására az egekbe szökött. A One gyorsan a legtöbbet kért és játszott videó lett az MTV-n, a csapatot pedig nem sokkal később már Grammyre is jelölték a frissen bevezetett legjobb hard rock/heavy metal előadó kategóriájában. Sikerüket mindenki készpénznek vette, a díjat azonban végül általános megdöbbenésre a Jethro Tull vitte el. Lars: „Nyilvánvalóan többféle szempontból lehet nézni a történteket. Számunkra a díjnál sokkal fontosabb volt, hogy legelső heavy metal bandaként játszhattunk a díjkiosztón. Amerikában mindenki azt hitte, hogy mi fogjuk elhozni a díjat, de a négyezer szavazónak fogalma sem volt róla, kik vagyunk, vagy mi is az a metal. Többségében olyan öreg producerek szavaztak, akik már jó ideje nem követik a rockzene alakulását, de mikor meglátták a Jethro Tull nevét, rögtön ismerős volt nekik. Roppant muris volt az egész. Alice Cooper és Lita Ford hirdette ki a végeredményt, és mikor felnyitották a borítékot, először nem is tudtak megszólalni. Aztán Lita elkezdett nevetni, Alice pedig csöndben csak annyit mondott: a győztes a Jethro Tull. Rögtön be is indult a fütyülés és a fújolás, és mivel mindez egyenes adásban ment a tévében, rögtön reklámra is kapcsoltak."

Mint a fentiekből is kitűnik, a csapat sem a klip sikerének, sem pedig a Grammy elvesztésének nem tulajdonított túlzott jelentőséget. Lars: „A kislemezlista nem túl fontos számunkra, mert nélküle is van egy biztos és hűséges közönségünk. Azonban mindazok, akik most kezdenek el minket dicsőíteni, már elkéstek, ugyanis bebizonyítottuk, hogy nélkülük is tudunk boldogulni. Mire kijött a klip, a lemez már csak Amerikában 2 millió példányban ment el. Kislemez és klip nélkül futottunk be, és ez a legfontosabb." 1990-ben aztán végül mégis megkapták a Grammyt a One-ért (illetve 1991-ben, 1992-ben, és azóta még további öt alkalommal is), és a csapat humorát jelzi, hogy a pódiumon megköszönték a Jethro Tullnak, hogy az elmúlt évben nem adtak ki új lemezt.

A Justice megjelenését természetesen igen masszív turné is követte, amely éppen Budapesten, az MTK Stadionban indult 1988 szeptemberében, és amelynek során a szokásos körökön kívül a csapat játszott Japánban, Ausztráliában, Új-Zélandon és Alaszkában is. Olyan bandák nyitottak nekik, mint az Anthrax, a Danzig, a Queensryche vagy a The Cult, de ez sok esetben nem bizonyult éppen hálás feladatnak. Lars: „Alapelv nálunk, hogy más stílusban mozgó előbandát választunk. Olyat, akikről jókat hallani, és friss lemezük is van. A Danzigre például azért esett a választás, mert Glenn évek óta jó barátunk, és örültünk, hogy egy kicsit ezáltal reflektorfénybe kerülhet. A Queensryche pedig egy remek albumot adott ki, és minden este óriásiak is voltak, száztíz százalékot produkáltak." Mindez persze nem mentette meg őket egy kiadós szivatástól. Lars: „Az utolsó állomáson minden nótájuk alatt történt valami kis furcsaság. Egyszer csak 1500 pingponglabda hullott a fejükre, vagy épp a piró indult be az egyik szám közben, de a háttérvásznukon látható feliratokat is átírtuk. A Queensryche tagjairól tudni kell, hogy mániájuk a kondizás, úgyhogy elintéztük, hogy az Eyes Of A Stranger alatt, a hátuk mögött jó magasan egy férfi sztriptíztáncos végezze a dolgát olajos testtel. Csak féltávnál vették észre a dolgot, és be is rágtak rendesen, de aztán sikerült kiengesztelnünk őket."

A The Cult azonban még jobban megszívta. „Ian Astburynek volt egy természetimádó hippi barátnője, aki magával hurcolta az aranyhalát a turnén. Le kellett kapcsolnunk a légkondit a buszon, hogy a hal meg ne fázzon, ami elég kiborító volt. Az utolsó közös bulinkon aztán mind a négyen beöltöztünk Astburynek: hosszú parókákat vettünk, és egy törölközőt tekertük a derekunkra, hogy meglegyen a sörpocak is. Hirtelen öt Astbury kezdett el egyszerre nyomulni a színpadon. A koncert végén aztán az igazi csak annyit mondott a mikrofonba, hogy a Metallica seggfejek gyülekezete. Azt hiszem, eléggé hátul lehetünk a népszerűségi listájukon..." Főleg, hogy a legenda szerint a fent említett aranyhal végül mégis felfordult, de valaki stagepass formájúra lapította és odaadta a csajnak, hogy továbbra is vele lehessen. Ha mindez nem lett volna elég, állítólag az utolsó közös koncerten vigaszul ötszáz élő aranyhalat is rádobtak a Cultékra, amelyek közül egyet a banda akkori dobosa, Matt Sorum meg is evett. Lars a fentieket sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem volt hajlandó.

A sok móka mellett azért nemkívánatos események is történtek a rendkívül hosszúra nyúló turnén. Lars: „Brazíliában szabályosan kiéheztetik a rajongókat, olyan kevés a koncert arrafelé. Sajnos ezért a srácok lelkesedése néha túlmegy minden határon. A helyi rádió általában leadta, hogy melyik hotelben szálltunk meg, ezért minden tele volt Metallica rajongókkal. Gyakran még a szobáinkat sem tudtuk elhagyni. Sajnos azonban nem csak rajongók jöttek – néhány ezer aláírást még simán kioszt az ember –, de koldusok és leprások is érkeztek." Jason Newsted életének legrosszabb koncertélménye is ehhez a körúthoz kapcsolódik: „Vermontban játszottunk, volt vagy ezer fok a színpadon, aztán az egyik rádiós cucc hirtelen bemondta az unalmast. Korábban kölcsönadtuk a Cultnak, ők csesztek el valamit, de a lényeg az, hogy egyik basszusgitárom sem szólalt meg. Állati dühös lettem. Ráadásul mindez a Fade To Black alatt történt, márpedig abban a számban kifejezetten hangsúlyos a bőgő, nélküle elég gyenge is a dal. Minden basszusgitárt kipróbáltam, ami a közelben volt, de egyik sem működött, ráadásul levegőt is alig kaptam a hőségtől. Kanadában pedig az egyik szabadtéri bulin tele volt minden ilyen kis repdeső rovarokkal. Mikor felkapcsoltuk a lámpákat, tele lett velük a színpad. Vagy tízet sikerült is lenyelnem. Olyan volt, mintha egy kibaszott légyszőnyeg borult volna ránk, és miközben játszottunk, ezek a rovarok ott mászkáltak a hajunkban, az arcunkon."

A zenekar végül hatalmas diadalmenetben fejezte be a lemezhez kapcsolt turnékat, az album pedig máig a második legnagyobb példányszámban elkelt albumuknak számít, csak az Egyesült Államokban több mint 8 millió példányban kelt el megjelenése óta. Tehát a Metallica az ...And Justice for All-lal nem csak kimászott a Cliff Burton elvesztése utáni gödörből, de sikerült úgy továbbfejlődniük, hogy bár a végeredmény friss és izgalmas volt, mégis mind minőségében, mind pedig stílusát tekintve is maximálisan passzolt a korábbi lemezek által felépített Metallica-képhez. Ráadásul köszönhetően lenyűgöző koncertjeiknek, a One videónak, illetve a Grammys szerepléseknek, sikerült fél lábbal a mainstream világába is belépniük – a következő anyaggal pedig végképp berúgták maguk előtt azt a kaput is. Ekkoriban valóban a világ leghatalmasabb metal bandája voltak, amely állításra a Justice a legmeggyőzőbb bizonyíték.