Shock!

1987 elejére a thrash számított az underground színtér első számú szenzációjának, és ekkorra azt is megtanulta a világ, hogy a műfaj fellegvára az Egyesült Államok nyugati partja, ezen belül is Észak-Kalifornia, konkrétan a San Franciscó-i öböl vidéke. Mindez azonban korántsem volt kizárólagos: a Bay Area nagyjai mellé szép lassan elkezdtek odasorolni a túlsó partvidék legjobbjai is. E tendencia legegyértelműbben a New York-i Anthrax áttörésében tükröződött az Among The Living lemezzel, míg az északkeleti part második számú versenyzője a Hudson folyó túloldaláról, New Jersey-ből érkezett. Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az Overkill második albuma, a Taking Over.

A New Jersey-i Overkillt a helyi punkszíntéren nevelkedett Carlo „D.D." Verni basszusgitáros és Lee „Rat Skates" Kundrat dobos alapította még a '80-as évek legelején, eredetileg The Lubricunts néven. Később Bobby „Blitz" Ellsworth énekes és Bobby Gustafson gitárosával vált belőlük igazi zenekar, és első, már Overkillként kihozott demójuk, az 1983-as Power In Black igazi underground szenzációnak számított. Ennek, illetve untenzív bulijaiknak köszönhetően figyelt fel rájuk a Megaforce kiadó, és egy EP után már ide aláírva hozták ki 1985 októberében első albumukat, a Feel The Fire-t.

A korai Overkill zeneileg teljesen egyértelműen az ekkortájt felszínre tört thrashszíntérhez tartozott: a Raise The Dead, a Rotten To The Core, a Hammerhead vagy a Dead Boys Sonic Reducerjének feldolgozása valósággal sisteregtek az energiától, és minden kiforratlanságuk mellett is egyértelműen jelezték, hogy a zenekarral számolni kell. Érdekes ugyanakkor, hogy a banda tagjaiban saját bevallásuk szerint csupán ekkoriban tudatosult: a turnétársakkal, illetve számos más bandával együtt egy frissen szárnyra kelt mozgalom részesei. Blitz: „Természetesen érzékeltük a hasonló energiát, hiszen nagyjából egy időben bukkantunk fel. Mi viszont inkább a punk rock irányából érkeztünk, azt kevertük a tradicionális brit metállal. Eredetileg Misfits-, Dead Boys- és Ramones-rajongók voltunk, de aztán elkezdtük nyomni a Priest-feldolgozásokat, és hirtelen egy harmadik entitás öltött alakot a kezünk alatt. Az volt a legszebb ebben az egészben, hogy nem volt minta: párhuzamosan jelent meg ez a stílus San Franciscóban, Essenben, Nagy-Britanniában meg New Jerseyben, azonban ezt nem tudtuk azonnal, így aztán nem tudtuk másolni sem egymást. Ezért aztán kicsit mindenütt másmilyen hangzás jött létre. Helyi szinten pedig természetesen élt egyfajta versenyszellem közöttünk. Nyilván ismertük az anthraxes srácokat, de igazából sosem lógtunk együtt túl sokat. Ők inkább a Metallicáékkal haverkodtak. Ha a keleti parton jártak, a Metallicáék is lejöttek a koncertjeinkre, és akkor piáltunk, buliztunk, de szerintem olyan például sosem fordult elő, hogy a három zenekar tagsága egyszerre egy légtérben tartózkodott volna."

Az Overkill ennek megfelelően New York és New Jersey környékének teljes színterét belakta, és nagyon gyorsan tényezővé váltak. Blitz: „A brooklyni L'Amourba szabályosan úgy ezerkétszázan fértek be, de egy átlagos Overkill-bulin olyan 1750 volt az átlagnézőszám, Metallicán meg mondjuk 2200. Kibaszott kemény volt, szó szerint egymás seggében álltak az emberek az egész helyen, de valahogy együtt lélegzett mindenki, tökéletes szinkronban mozgott a közönség. Nem is láttam hasonlót azelőtt. Persze mindig akadtak verekedések is, de nem feltétlenül a zene miatt. Amikor először elkezdett összeolvadni a hardcore- és a metálközönség, volt némi nyugtalanság, de a zenekarok mindig kimaradtak ebből. Lejöttek a Doc Martenst viselő hardcore-os arcok meg a Motörhead-pólós metálosok, és senki sem akart kompromisszumokat kötni. Egy este én is bunyóba keveredtem pár arccal az utcán, de nem hátráltam ki belőle, főleg, hogy kábé öt méterre történt a dolog a klubtól, ahol mindenkit ismertem, szóval, ha volt alkalom tökösnek lenni, hát ez volt az. De ahogy telt az idő, végül összecsiszolódott a közönség is."

A korai időszakban Verni mellett a banda motorjának számító Rat Skates a maga részéről egyébként vitatta a többi thrashbandával közös pontokat: „Nem nevezném magunkat thrashnek: mi egyszerűen csak az Overkill vagyunk, és ilyen a hangzásunk. Szerintem ez egy rendkívül erőteljes metálzenekar, és ennyi. Nem öncélból játszunk gyorsan: mindig azt tesszük, amit megfelelőnek érzünk, úgy játszunk, ahogy jónak látjuk, és ennyi. Nem igazán szeretem a címkéket..." Akár végletes a fenti megfogalmazás, akár nem, az Overkill hangzását természetesen nem lehetett összekeverni a Bay Area bandáinak megszólalásával. Blitz: „A nyugati parti zenekarok kifejlesztettek maguk között egy olyan hangzást, ami a többségükre a mai napig jellemző. Ez a megszólalás azonnal felismerhető a harmóniagitárokról, a jellegzetes szólókról, és egyből hozzá is lehet társítani az adott földrajzi régióhoz. Nem véletlenül hívják Bay Area thrashnek... Keleti parti hangzás ezzel szemben nem létezik. Míg a Bay Area bandái sokkal inkább megmaradtak ennél a helyi szinten kialakult vonalnál, a saját színterük hangzásvilágánál, addig a keleti parti csapatok globálisabban gondolkodtak náluk. És éppen emiatt egyedibb hangzású zenekarok is érkeztek New Yorkból, mint San Franciscóból. Nekünk is közös gyökereink voltak az Anthraxszel, hasonló hozzáállással is zenéltünk, de egyszerűen kizárt, hogy összekeverd az Anthrax és az Overkill megszólalását, mert a két banda már a kezdetek kezdetén is teljesen másképp szólt."

A zenekar szekere gyorsan beindult, miután Európában az Anthrax, az Egyesült Államokban a Slayer turnéján mutathatták be a Feel The Fire albumot. Az előző lemezt hangmérnökként jegyző Alex Perialas, illetve a Megaforce-tulaj Jon Zazula és a banda által producerelt folytatás felvételei 1986 őszén kezdődhettek meg Ithacában. Gyorsan egyértelmű lett, hogy a javarészt szélvész tempókra épülő debüthöz képest némileg más végeredményre jutnak majd. Blitz: „A Feel The Fire-t tökéletes káosz jellemezte. Amikor azok a dalok születtek, fogalmunk sem volt róla, hogy részesei vagyunk egy zenei színtérnek vagy a zeneiparnak, egyszerűen csak éltünk egyik napról a másikra, és sodródtunk a káosz árjával. A második lemez idejére kicsit letisztultak a dolgok, és beköszönt a valóság. Nagy szerencse, hogy három-négy dalunk már a konkrét dalszerzési időszak előtt összeállt, így a korábbi káosz egy részét hoztuk magunkkal a folytatáshoz is."

Az egyik komoly változást maga Blitz jelentette, aki kényszerből ugyan, de némiképp módosított énektechnikáján a két album között: „Nem tudtam helyes technikával énekelni, így aztán hazaértem a turnékról, és utána két hónapig még beszélni is alig bírtam, mert polipok alakultak ki a hangszálaimon. Ezért aztán a Feel The Fire után leckéket vettem, hogy ráérezzek a dolog mikéntjére. Korai szakaszban a polipok is visszafejlődnek még ilyenkor. A mai napig az akkor tanult technikákra építkezem. Emiatt kicsit tisztábban is csengett a hangom az új dalokban, a Feel The Fire-höz képest mintha valaki más énekelt volna bennük. Személyes szempontból nagyon furcsán is hatott először visszhallgatni a felvételeket."

Amennyiben hihetünk Rat Skatesnek, zene és hangzás tekintetében a csapat egyaránt más célokat tűzött ki maga elé a Taking Over címet kapott második album munkálatai idején, mint a korai időszakban: „Akkoriban minden egyes thrashzenekar úgy akart szólni, mint a Metallica. Mondhat bármit a Slayer vagy Dave Mustaine, ők is azt akarták, hogy a Kill 'Em All recsegése köszönjön vissza a lemezükről, tényleg, szó szerint mindenki ezt célozta be. Mi sem voltunk ezzel másként, és a hangmérnökök, producerek is azt a soundot igyekeztek lázasan megfejteni, nem pedig az adott zenekart, akivel épp dolgoztak. Ebből kifolyólag szól tök másként egymáshoz képest az első két Slayer- vagy Overkill-album. Még nem találtunk rá a saját hangzásunkra..." Másképp látta ezt utólag Bobby Gustafson, akit ezekben az években fazonra, játékstílusra és attitűdre is rengetegen hasonlítgattak James Hetfieldhez: „Az első négy Overkill-lemez anyagának 99 százalékát az én riffjeim, az én hangzásom, az én dalaim adják. Tőlem jött az az érzés, hiszen egyedüli gitárosként játszottam a bandában, és senki más nem szólt bele abba, mit csinálok. Alapvetően rám is hagyták a melót, így aztán kézbe vettem a dolgokat." Ami adott esetben akár organikusan is Metallica-rokonságot eredményezhetett. Blitz: „James és Bobby nagyon jó barátok voltak, teljesen egy húron pendültek. Úgy is néztek ki, mint az ikrek: egyforma hajviselet, egyforma ruhák, egyforma gitárok... Csak éppen az egyik New Yorkban született, a másik meg valahol kurva messze tőle, a nyugati parton. Ha éppen azonos szobában tartózkodtak, jóformán meg sem lehetett különböztetni őket!"

Vita tárgyát képezheti, mennyire domináns a Metallica befolyása a végül 1987 márciusában megjelent Taking Overen. Zeneileg a nagyjából azonos stíluskereteket leszámítva én nem értek egyet azzal, hogy a Taking Over különösebben metallicás lenne, bár tény: Gustafson riffelése felfogásában nem állt messze James Hetfieldétől. Ahogy megdörren a nyitó Deny The Cross, kicsit a hangzásban is tetten lehet érni, hogy Perialas vezetésével, több-kevesebb sikerrel közelíteni akarták a hangzást a Flemming Rasmussen-féle Metallica-soundhoz. Blitz jelenléte azonban helyből kizár bármilyen tényleg komoly, érdemi összehasonlítást: a frontember hangja valóban iskolázottabban, tisztábban cseng itt, mint a debütön, ugyanakkor a jellegzetes karcos, hisztérikus tónust sem nélkülözi. Maga a dal pedig tökéletes, sodró tempójú, összekeverhetetlen Overkill-fűrészelés a fejből kiirthatatlan, csordavokálos refrénnel. A középrész nagy terű, crossoveres dinamikát sem nélkülöző riffje sem bukkant volna fel a Metallicánál ebben a formában, mint ahogy a szóló is más irányba mutat.

A Wrecking Crew szintén egyértelmű punkos svunggal startol, majd ezt klasszikus ősthrasher zakatolással vegyítve fejlődik ellenállhatatlanná. Gustafson mai füllel is briliáns, mindent uraló gitárszőnyege mellett egyértelműen Blitz a főszereplő, aki tökéletesen belakja a dalt, és hadvezérként visszhangozza az ikonikus sorokat. Bár zeneileg nincs sok direkt áthallás a földrajzilag közel azonos ívású Anthraxszel – az Overkill ebből a szempontból tényleg közelebbi rokonságot ápolt a Metallicával Scott Ianéknél –, a hagyományosabban dallamos ének ténye mégis teremt némi párhuzamot, hiszen az ilyesmi nem volt jellemző a stílusban ekkoriban. A dal mindenesetre alapklasszikus, méltán lett a banda egyik örök himnusza. A Fear His Name hagyományosabban heavy metalos húrokat penget, a menetelős tempóban rejlik valami heroikus-epikus tónus, ami a két perc után érkező begyorsulás után sem vész ki belőle. Nem feltétlenül nyilvánvaló darab, ám minden ízében hamisítatlan, autentikus '80-as évekbeli metál, nagyon benne van az akkori éra hangulata, és felépítésében is igencsak előrehaladott: önmagában csak öt és fél perc, de már bőven belengi az Overkill későbbi kifejtős, monumentális dalainak előszele. A Use Your Head döngölő-pumpáló gitárjaiba ezzel szemben nem nehéz belehallani a Metallicát, Skates kalapáló dobolása és a refrén mechanikusan daráló témája azonban itt is más ízekkel vértezi fel a nótát, Gustafson lidérces szólója pedig tovább erősíti a szám hideg-rideg, barátságtalan atmoszféráját.

A csaknem hétperces Fatal If Swallowed már a csapat első EP-jén is szerepelt egy másik változatban. Hagyományos zúzós-pörgős Overkill-dara egyszerre thrashes és keleti parti módon punkos-crossoveres lendülettel, amit csak a pattogós középtempóra lassuló szólóblokk és felvezetése tör meg. Meggyőződésem, hogy mai fejjel ebből a dalból több különböző számot írnának, ugyanakkor itteni valójában szintén maradéktalanul tükrözi a korai éra lényegét. Viszont dalként az utána érkező Powersurge-öt mindig is erősebbnek éreztem: bár néhány turnénként menetrendszerűen elő szokták szedni, utóbbi nem kapaszkodott meg évtizedes távon fix elemként a koncertműsorban, pedig a Taking Over egyik legfogósabb dala. A verzékben egyik örök kedvenc Gustafson-riffem adja az alapot a kissé szirénázó Blitznek, míg a csordavokálos refrén már-már mellbevágóan dallamos, mint ahogy a szólót sem nehéz dudorászni.

A lemez leghatalmasabb himnusza persze csak ezután következik. Az In Union We Stand különleges karakterét egy roppant egyszerű, de annál briliánsabb ötlet adja meg: a kimért tempóra Gustafson nem valami ehhez passzintott, szellősebb, netán doomos riffet kanyarít, hanem laza csuklóval elővezetett, gyilkos fűrészelést. A szám ettől helyből eltért minden más korabeli daltól, viszont ezzel együtt is inkább amolyan együtténeklős US power himnusz maradt a maga monumentális, lelkesítő refrénjével, mintsem thrash. Az Overkill valaha írt egyik legjobb dala, nem is kérdés – számomra egyben a '80-as évek második felének egyik emblematikus metálhimnusza is, amely a koncerteken is mindig menetrendszerű, felemelő csúcspont a mai napig. A sorban következő Electro-Violence erejét mutatja, hogy még ezután is ütni tud: ez egy hagyományosabb thrash/speed-gránát jellegzetes overkilles csavarokkal, Gustafson hol daráló, hol légkalapácsként dörgő riffelésével, agyahagyott, hisztérikus szólófutamaival. Bár roppant tudatosan, okosan megírt darab, a folyamatosan jó érzékkel váltogatott sebességfokozatoknak köszönhetően mégis rejt magában valami anarchikus, kaotikus ízt, ami jót is tesz neki.

A végére az album leghosszabb darabja marad a Feel The Fire-ön szereplő Overkill dal folytatása, az Overkill II (The Nightmare Continues) képében. Itt a Verni kísértetiesen csengő basszusára érkező horror-intró és Blitz szövegmondós bevezetése után nekem mindig az jutott eszembe a hallottakról, mintha az Iron Maiden amerikai thrash/speed-változatát hallanánk. A szervesen és organikusan az első részből származtatott darab bizonyos témái mellett Bobby énekstílusa is egyértelműen ebbe az irányba mutat, mint ahogy a hangulat is rokon a Maiden kiseposzaival. A lemez hangzása összességében szerintem mai fejjel is megállja a helyét, bár természetesen nem nélkülöz némi patinát: a dobok például némiképp visszhangosabbak a kelleténél, a gitársound ereje azonban páratlan, ezen a téren sok pályatársukon túltettek, és – ami szintén nem számított általánosnak ekkoriban – D.D. basszusa is végig remekül érvényesül.

Az album a föld alatti színtéren kiváló visszhangokat keltett, az Overkill ekkor került fel először a Billboard Top 200-as listájára (a 191. helyre), az In Union We Stand pedig a Headbanger's Ballnak köszönhetően a csapat első szélesebb körben ismert dalává vált. A további turnék szintén viharos gyorsasággal növelték népszerűségüket szerte a világon: Európában a Keeper Of The Seven Keys-érás Helloween, Észak-Amerikában a Peace Sells... But Who's Buying? lemezt turnéztató Megadeth nyitóbandájaként játszhattak, majd igen sikeres önálló klubturné következett az Államokban a The Legacy albumos Testamenttel. Az év végén pedig újabb zajos underground sikert könyvelhettek el a !!!Fuck You!!! EP-vel. Utóbbin élő felvételek kaptak helyet egy korábbi clevelandi koncertről, a PMRC cenzorszervezetnek dedikált, címadó The Subhumans-feldolgozás pedig a következő években amolyan tiszteletbeli Overkill-slágerré avanzsált.

Úgy tűnt tehát, minden rendben, a felszín alatt azonban a turné során komoly törés alakult ki az egyik alapember és társai között. Az év végén az irányvonallal elégedetlen Skatesnek elege lett, és bemondta az unalmast. Kilépése az egyik oldalról szervesen következett a zenekar rohamosan növekvő sikereiből: „A távozásomig az Overkillben nagyjából minden pontosan úgy alakult, ahogyan D.D.-vel megálmodtuk, a másik két srác leginkább csak bekapcsolódott ebbe az egészbe. Volt egy küldetésünk, és mi irányítottuk a folyamatokat, de szó sem volt diktatúráról – arról akkor beszélünk, ha valakire olyasmit erőltetsz, amit ő nem akar, ilyesmi pedig nem történt. Ritka, hogy két ember éveken át ennyire olajozottan tudjon közösen dolgozni. Gyakorlatilag a szánkat sem kellett kinyitni, tényleg abszolút egy hullámhosszon mozogtunk, és varázslatos volt megvalósítani az elképzeléseinket. Aztán ahogy haladnak előre a dolgok, és egyre inkább teret nyer a menedzsment meg a kiadó, az ember fokozatosan veszíti el az irányítást. Azon kapod magad, hogy ott csoportosul körülötted egy rakás tökfej, akiknek fizetsz, cserébe rossz döntéseket hoznak, és azt is külön el kell nekik magyarázni, miért zöld a logód! Egészen egyszerű, abszurd dolgokba kezdtek beledumálni, ami baromira idegesített."

A szakításnak azonban zenei okai is voltak, a dobos ugyanis nehezen azonosult a Taking Over bizonyos húzásaival és főleg hangzásával: „Produkciós szempontból a Feel The Fire után a Taking Overből is többet lehetett volna kihozni. Sosem voltam elégedett az album produkciójával, erről azonban nem Alex Perialas tehetett, ugyanis közösen dolgoztunk vele a hangzáson, és nem az ő részével van bajom, hanem a zenekarival. Nálam akkoriban a Terry Date-féle egyes Metal Church számított etalonnak: baromi súlyosan szólt, és minden hangszert kristálytisztán hallottál. Én is ilyen hangzásra vágytam, viszont közben naivan azt képzeltem, hogy sikerülhet lenyomnunk a Master Of Puppetsot, ezért aztán iszonyatos mennyiségű gitársávot halmoztunk egymásra. A végén a gitárok felzabálták a többi hangszert, maguk alá temették a dobokat, és az eredmény egy Metallica-mímelő, nagy katyvasz lett. Persze valamire azért ez is jó volt: utána rögtön a következő lemezhez leszerződtették Terry Date-et, ami aztán baromi erőteljesen is szólt már..."

A dobos helyére Bob „Sid" Falck került, és már vele fordultak rá a következő albumra, amely 1988 nyarán jött ki Under The Influence címmel. A lemez némileg másmilyen, groove-osabb, letisztultabb irányt képviselt két elődjénél, és Blitz szerint ebben egészen egyértelműen Skates távozása játszott döntő szerepet: „Rat távozása alighanem az Overkill legfontosabb tagcseréjét jelentette. Magától ment el, nem mi rúgtuk ki, és baromi furcsán éreztük magunkat. Olyasmi lehetett ez, mint elveszíteni egy lábat vagy egy kart... Előtte sosem történt még velünk hasonló, úgy éreztük, négyen alkotunk egységet. De aztán vettünk egy nagy lélegzetet D.D.-vel meg Bobbyval, és folytattuk tovább. Az Overkillben minden egyes lényeges zenei korszakváltást egy doboscsere vont maga után. Rattel az első két lemezen nagyon thrashes, zúzós irányban haladtunk, Sid Falck révén pedig súlyosabb, monumentálisabb megközelítés nyert teret a bandában."

A Hello From The Gutter dal MTV-s rockműsorokban történt rotációja meghozta az eredményeket, az Overkill igen nagyot lépett előre a hármas lemezzel. Maga Skates ugyanakkor később sem bánta meg, hogy otthagyta a bandát, és utólag sem rejtette véka alá a Metallicával rokon iránnyal szembeni ellenérzéseit: „A Taking Over időszakában nem egyszerűen csak a fájdalmasan nyilvánvaló Metallica-mánia lett úrrá a zenekar egyes tagjain, hanem kellemetlenül megpróbáltuk lemásolni őket. Kábé egy évbe telt, mire a thrashrajongóknak leesett a tantusz, és átlátták, hogy az egész színtéren nyüzsgönek a magasszárú edzőcipős, szűkgatyás Metallica-imitátorok. A thrash még annál is gyorsabban vált kiszámíthatóvá és kiégetté, mint ahogy berobbant. Ez jelentette a távozásom egyik okát, egy csapat ugyanis kizárólag a megfelelően innovatív dalszerzésre építhet tartós karriert. Idővel mindenkinek túl kell lendülnie az irracionális túlzásokon, hogy pusztán a dalok erejére támaszkodva is relevánsak tudjanak maradni. Ez pedig igazából csak a Metallicának sikerült, bár javarészt persze a Big Four másik három tagját is a jó nóták vitték a hátukon. De ötödikként már nem nagyon fért be melléjük senki..."

Kétségtelen, hogy az Overkill sosem vált sztárbandává, de azért persze így is elég jól elüzemeltek a thrash másodvonalában. Az erős, de a dalok tekintetében szerintem nem százszázalékos Under The Influence után az 1989-es The Years Of Decayjel letették az asztalra első korszakuk magnum opuszát, és ekkorra olyan masszív bázist építettek, hogy még Bobby Gustafson távozása sem ingatta meg őket a '90-es évek elején. Blitz és D.D. azóta is megbízhatóan működtetik a gépezetet, szó szerint semmi sem állíthatta meg őket, és ugyan a dobosaik néha cserélődtek, immáron a gitárosszekció is több mint két évtizede sziklaszilárd Dave Linskkel és Derek Tailerrel. Az újkori lemezeik között egyaránt akadnak kiemelkedően jók és megbízhatóan korrektek, de gyenge teljesítményt sosem tettek le az asztalra, kitartásuk és állhatatosságuk párját ritkítja a műfajban.

Az efféle nagymúltú csapatoknál azért persze így is mindig a műfaj fénykorában készített albumok számítanak közmegegyezéses etalonnak. Az Overkill esetében én a magam részéről a Taking Overre és a The Years Of Decayre esküszöm ebből az érából: két eltérő hangulatú albumról beszélünk, de egyiken sincs felesleges zsír, mindkettő tökéletes a maga nemében, nem tudnék választani közülük. Sokat elárul a '87-es lemezről, hogy még a lelécelt, a banda e korszakával szemben igen kritikus Skates is tisztában van utólag a jelentőségével: „Személyes szinten elsőként a depresszió, a csalódottság, az összezavarodottság, a rengeteg piálás és alvás jut eszembe a Taking Overről. Zenekari szinten nézve viszont Európában szó szerint megtanítottuk a Helloweennek, hogyan kell koncertet adni, az Államokban pedig a Megadethnek kellett nagyon összeszednie magát úgy, hogy mi nyitottunk nekik. Valósággal lángolt a zenekar. Akkor tettük le igazán a névjegyünket." Blitz: „Ha előszedem a lemezt, mindig az a masszív gitárfal a legfülbeötlőbb. Akkora már kezdett letisztulni a saját stílusunk. Utólag is úgy gondolom: igazán különleges lett az a lemez második albumként."

Egyetértek, örök favorit.