Shock!

Március 11-én végre ismét Budapesten koncertezik az Overkill, és mivel a veterán New York-i thrash/power csapat elég sok maradandó értékű albumot jelentetett meg három évtizedes pályafutása során, bőven akad mit hallgatni bemelegítésként a bulira. Ha esetleg nem ismernéd őket, kezdésnek kiváló lehet az 1996-os The Killing Kind, mely szinte napra pontosan tizenöt évvel az újabb magyar buli előtt jelent meg.

A '90-es évek közepére visszagondolva nyugodtan kimondható: ma már jószerivel felfoghatatlanok azok az állapotok, amik akkoriban uralkodtak a metal színtéren. Gyakran hallok-olvasok olyan véleményeket, ahol visszasírják azt a korszakot, de ez szerintem inkább a fiatalkor iránt érzett nosztalgia számlájára írható, mert a koncertínség, a lemezek beszerezhetetlensége, a jobbnál jobb csapatok földbe állása egészen biztosan nem volt kívánatos senki számára... Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem, 1995-ben például – a metalban amúgy sem túl erős Szigetet nem számítva – mindösszesen öt, azaz öt nagyobb szabású külföldi fellépős keményzenei megmozdulást rendeztek Budapesten, és ez nem vicc. Az év első felében itt járt a Biohazard és a Faith No More, ősszel a Blaze Bayley-s Iron Maiden, a Kreator / Grip Inc. kettős, aztán végül a Clawfinger (akik a Hajógyárin amúgy már felléptek egyszer Magyarországon abban az évben), és kész, kifújt. Ma kábé két hét alatt teszi tiszteletét nálunk ez a bandamennyiség...

Az persze szintén nem igaz, hogy ekkoriban nem születtek korszakalkotó lemezek, hiszen ezekben az években tényleg csak az játszott metalt, akinek szívügye volt a dolog, és még ezeknek a csapatoknak is 200 százalékot kellett teljesíteniük ahhoz, hogy életben maradjanak. 1996 tavaszán ugyanakkor már sejteni lehetett, hogy valami mocorog a föld alatt a nagy lepusztulás után. A KISS ekkor jelentette be a maszkos turnét, a Judas Priest végre megtalálta Rob Halford utódját egy totálisan ismeretlen ohiói gyerek, bizonyos Tim Owens személyében, a Sepultura hihetetlen sikerrel tért vissza a színre a Roots albummal, a Pantera The Great Southern Trendkillje már ott volt a kanyarban, és persze az egész metal világ lélegzetét visszafojtva leste a Metallica újonnani eljövetelét. Eközben az európai underground is szépen combosodott, egyre több izgalmas, friss hangzású album jelent meg a független kiadóknál. Az Overkill is ebbe a szikrázásnak indult légkörbe robbant be a The Killing Kind albummal.

Bobby „Blitz" Ellsworth és Carlo „D.D." Verni bandája mögött nem álltak éppen könnyű évek. Az Overkill a '80-as években a Big Four nyomában loholó thrash másodvonal éllovasa volt a Testament mellett, legsikeresebb albumuk, a '88-as Under The Influence már több mint 200 ezer példányban kelt el Amerikában, ám hiába lett a következő évi The Years Of Decay az első korszakuk abszolút csúcslemeze, valahogy nem kerültek be igazán nagy turnékra, és így sajnos nem is tudtak vele szintet ugrani. Ezután Bobby Gustafson gitáros is otthagyta őket, akinek pótlására helyből nem egy, hanem két hathúrost vettek be Merritt Gant és Rob Cannavino személyében. A grunge-mánia kitörése előtt pár hónappal megjelent '91-es Horrorscope még aránylag jól futott, a banda azonban igazából csak két évvel később lépett be az új évtizedbe az agyasabb, meglassultabb I Hear Blackkel, amit a tábor igen ellentmondásosan fogadott (pedig nagyon jó volt). Blitzék alaposan meg is ijedtek ettől, és szépen visszagyorsultak a '94-es W.F.O.-n, ekkor azonban már az Atlantic kiadónál is feltűnt az illetékeseknek, hogy még mindig náluk púposkodik ez a totálisan old school thrash/power alakulat. A sztori vége sejthető: a lemez támogatás hiányában megbukott, a banda repült, Gant és Cannavino pedig szinte egyszerre hagyták el a fedélzetet a látszólag reménytelen helyzetben, nem sokkal a dupla 10 Years Of Wrecking Your Neck koncertlemez '95-ös megjelenése után.

Nem egy és nem két patinás név oszlatta fel magát ekkoriban kísértetiesen hasonló előzmények után, Blitzéket azonban más fából faragták. Őket igazolta, hogy a független SPV-nél kiadott élő anyag sokkal jobb eladási eredményeket hozott, mint a sehol sem reklámozott W.F.O., így aztán újult erővel fogtak neki a következő album munkálatainak, a gitároknál már az Anvilből ismert Sebastian Marinóval és azzal a Joe Comeau-val, aki a '80-as években a Liege Lord nevű US power csapatban még énekesként tevékenykedett. Az új lendületet kapott banda következő, sorrendben nyolcadik stúdiólemeze végül 1996 márciusában került a boltokba, és egyből ki is fektette a szakmát.

A W.F.O. mai füllel cseppet sem rossz, inkább csak amolyan alapjáraton pörgő teljesítmény: az 1994-es év legfontosabb brutál albumaival, a Pantera Far Beyond Drivenjével vagy a Machine Head Burn My Eyes-ával nem nagyon tudta állni a versenyt, és az olyan kortárs csapatok aktuális lemezeivel szemben is alulmaradt, mint a Testament Low-ja vagy a Forbidden Distortionje. A The Killing Kind épp ezen a téren volt jóval több elődjénél: úgy őrizte meg mindazt, ami csak valaha is jó volt a klasszikus Overkillben, hogy közben minden ízében naprakészre sikeredett, és simán oda lehetett tenni a korszak legaktuálisabb durva muzsikái mellé. Habár a bandát mindig is a Blitz / D.D. tengely irányította, a power metal vonalról érkezett új gitárosok korszakváltásban játszott szerepét hiba lenne alábecsülni. Az Overkillben mindig is remek hathúrosok pengettek, Comeau és Marino azonban némileg más iskolát képviselt, mint Gant és Cannavino, ez egyértelműen hallatszik mind szólóikból, mind egymásra épített témáikból, díszítéseikből. Színesebben, finomabban, több érzéssel játszottak közvetlen elődeiknél, ami mellé Joe még ráadásul kiváló énekes is volt, így olyan háttérvokálokkal, ellenpontozásokkal tudta segíteni Blitzet a háttérből, ami korábban még soha egyetlen Overkill lemezre sem volt jellemző.

A The Killing Kind már a fenti tényezők miatt is túlmutatott elődjén, de csak ezek nem tették volna az egész korszak egyik legjobb tiszta értelemben vett metal anyagává, ha dalszerzés szempontjából nem nyújtanak maximális teljesítményt. Márpedig D.D.-ék itt bizony minden témát irgalmatlanul topra tettek, és ennek azért van különös súlya, mert aki ismeri a bandát, az tudja, hogy néha hajlamosak a töltelékgyártásra. Itt azonban egyetlen reszli sem szerepelt, így simán ki merem jelenteni, hogy az 1987-es Taking Over és a már említett The Years Of Decay mellett ez a lemez az életmű csúcsalkotása, egy igazi száz százalékos mestermű. És ami a legszebb, roppant változatos is. Az Overkill hangzását sosem lehetett összekeverni nyugati parti társaikéval, muzsikájuknak az elejétől fogva szerves részét képezte a brutális, nyers New York-i hardcore/punk utcai lendülete, ám a kaliforniai bandák nagyrészénél többet örököltek a Black Sabbath doomos riffkollekciójából is. Emellett pedig mindig is dallamosabb zenét játszottak, mint mondjuk a Slayer vagy az Exodus. A The Killing Kind dalaiban pedig a legjobb arányban vonulnak fel ezek az összetevők.

A modernebb, groove-os riffelésű, tömény Battle nyitás, az eszement tempózású Certifiable („I'm a good boy now..."), a remek ritmizálású Let Me Shut That For You vagy a punkos intenzitású, hatalmas gitárhegyekkel telepakolt Cold, Hard Fact zárás a hagyományos nyaktörő Overkill vonalon hoztak kiemelkedőt. A legnagyobb sláger ugyanakkor egyértelműen a God-Like, ami lendületében a csapat egyik legnagyobb himnuszát, a '89-es Eliminationt idézi, refrénje pedig azonnal ragad. A másik nagy ász a Burn You Down / To Ashes, mely a fenti szikár darabokat ellenpontozva akkora iommista doomster mestermű, amihez foghatót az ember legfeljebb a Trouble-tól várna. A csaknem hét percesre nyúló dal felépítés szempontjából is tökéletes, tanítanivaló, ahogy a meglassult, hosszas felvezetés után fokozatosan bevadul a zene, Marino és Comeau fantasztikus szólói pedig már csak a pontot teszik fel az i-re. A Bold Face Pagan Stomp bikaként öklelő témájában szintén rejlik némi doom, de ebben és a staccato témákkal operáló The Cleansingben igazából az hallatszik leginkább, hogy mennyire ugyanarról a tőről fakadt például a Pantera zenéje is, mint Blitzéké. A gitárok úgy hozzák a jellegzetes szaggatásokat, hogy eközben senki sem vádolhatta őket hullámlovaglással abban a korszakban, amikor egyébként tényleg boldog-boldogtalan dimebagesen akart riffelni. Ezek mellett akad még itt hangulatos, basszusközpontú instru téma is (Feeding Frenzy), és igazi kuriózumként egy libabőrös, zongorás (!) balladát is felpakoltak a lemezre The Mourning After (Private Bleeding) címmel. Ha ez a nem kevés Queen-ízű monumentalitást rejtő szerzemény nem volt különlegesség ettől a bandától, akkor nem tudom, mi lett volna az... Blitz hangja persze olyan, amilyen, vagy szereted harákoló, agresszív orgánumát, vagy nem, de ebből a dalból is egyértelműen kiviláglik, mennyire érti a dolgát. És akkor az okos, többrétegű szövegekről már inkább nem is ejtek szót.

A The Killing Kind producere maga a banda volt, de az a veterán Chris Tsangarides segítette őket a stúdióban keverősként, aki korábban többek között a Judas Priest Painkillerjén is melózott, így nem meglepő, hogy az album mai füllel hallgatva is állati töményen és jól szól. És nemcsak a gitársound meg Tim Mallare dobhangzása gyönyörű, hanem például a basszusgitár telt búgása is. De ez már a '80-as években is jellemző volt rájuk, pedig akkoriban a thrash bandák jelentős része még abszolút nem figyelt oda a négyhúros kellő kiemelésére. Hiába, ahol a basszer a főnök...

A lemezt a metal médiában hihetetlen örömujjongással fogadták, és ugyan a világot nem váltották meg vele, megbízhatóan hozta az Overkillnél ekkortájt standardnek számító 100 ezres eladási példányszámot. A rajongótábor elégedettségét ugyanakkor jól jellemzi, hogy a csapat két komplett európai turnét is le tudott nyomni a The Killing Kind kapcsán. Ez a felállás ezt követően még két albumot készített, ám a '97 őszén kiadott From The Underground And Below kicsit korán érkezett, a sok meggyőző momentum mellé sajnos becsúszott rá pár közepesebb darab is. De ennek turnéján végre Budapestre is eljutottak a következő év nyarán. A Blitz daganatos megbetegedése után megírt, zeneileg és szövegileg is kísérletezősebb Necroshine 1999 elején mindenképpen érdekesebbre sikeredett, de a The Killing Kind szintjét ez sem tudta utolérni. A gitárduó ezután lelépett (Comeau pár évig az Annihilator énekeseként folytatta), a banda azonban nem állt le, kitartásuk máig töretlen. Az azóta kiadott termésből szerintem a 2000-es Bloodletting, a 2003-as Killbox 13 és a tavalyi Ironbound sikerültek igazán jól, azt azonban ennyi év távlatából meg merem kockáztatni, hogy olyan szintű teljesítmény már nem nagyon rejlik bennük, mint a '96-os anyag. Aztán persze cáfoljon rám az élet!

Az Overkill a Destruction és a Heathen társaságában a Petőfi Csarnokban lép fel 2011. március 11-én, a jegyek 6900 forintba kerülnek. További részletek a Concerto honlapján.