Shock!

„Az emberiség évezredekig állatként élt, majd történt valami, ami elszabadította képzeletünk erejét: megtanultunk beszélni" – Stephen Hawking gondolata egyben a Pink Floyd valószínűsíthetően utolsó lemezének mottója is. A diszkográfia egyik kakukktojása, egyben a felejthetetlen életművet méltósággal lezáró darabja, ez a valódi zenekari műhelyben kovácsolódott album már megjelenése pillanatában klasszikussá, ezzel rovatunk megkerülhetetlen alanyává vált. A The Division Bell – megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából – jubileumi, bővített kiadásban, ezekben a napokban kerül újra a polcokra. Mi pedig felidézzük készítésének körülményeit.

A '90-es évekre szerencsésen nyugvópontra jutott a Pink Floyd sztori, a Roger Watersszel való szakítás hullámai végleg elültek, a sebek gyógyulni kezdtek, a világ pedig türelmetlenül várta a következő Floyd nagylemezt. A szemek természetesen David Gilmourra szegeződtek, aki gyakorlatilag egyedül írta meg a szétválás utáni első albumot, az A Momentary Lapse Of Reasont. Közös, zenekari dalszerzésre bizony – a The Wall és az Animals egyes kisebb részleteit nem számítva – az 1975-ös Wish You Were Here óta nem volt példa a társulatnál, most mégis ez az utópisztikusnak tűnő cél lebegett az alkotók szeme előtt. Visszatért a csapatba a Waters által még a Wall felvételei idején eltávolíttatott billentyűs, Richard Wright, valamint úgy tűnt, hogy autóversenyzői és egyéb irányú ambíciói mellett végre Nick Mason dobos is tevékeny részese kíván lenni a stúdiómunkáknak. Annak ellenére azonban, hogy a trió immár bizonyítási kényszer nélkül alkothatott, és az átszervezett Pink Floyd létjogosultságát a Lapse... átütő sikere nyomán senki sem kérdőjelezhette meg, a dalszerzési folyamat rettentő nehézkesen indult csak be.

A külső segítség elengedhetetlen volt a gépezet beröffentéséhez, mely kezdetben a turnécsapat bérzenészeitől, Guy Pratt basszusgitárostól és Jon Carin billentyűstől érkezett, később aztán a dalszövegek megírásában is értékes külső támogatást kapott a Gilmour-Mason-Wright alkotta zenekari mag. Polly Samson író/újságíró, akit Gilmour a The Division Bell turnéjának közepén végül feleségül is vett, csaknem valamennyi tétel esetében a gitáros szerzőtársává lépett elő, továbbá itt-ott még Nick Laird-Clowes (The Dream Academy) is besegített, a Lapse... albumon komoly szövetségessé vált Anthony Moore pedig ezúttal Wright dalának, a Wearing The Inside Outnak a szövegét jegyezte. A zene alapvetően Wright és Gilmour közös munkájából állt össze, amit a tábor egyöntetű üdvrivalgással fogadott, és bíztató jelként értékelt, miközben a teher nagyobbik részét természetesen továbbra is a gitáros/zenekarvezető cipelte. A szabad improvizációkból kiinduló produkciós munka színtere a Britannia Row stúdió falai közül Gilmour hajójára, az Astoriára helyeződött át (a zenész még 1986-ban vásárolta meg ezt a Hampton Courtnál, a Temzén horgonyzó hajót, majd alakíttatta át stúdióvá), Andy Jackson hangmérnök és Bob Ezrin producer felügyelete mellett.

A figyelmet már első ránézésre magára vonó borító tervezője ismét az a Storm Thorgerson, aki a Lapse...-hez használt fotó kedvéért anno kórházi ágyak százait hozatta ki a tengerpartra, vagyis sejthetően nem a digitális trükkök nagy barátja. A The Division Bell frontján egymás felé fordított, fémből készült, közel 5 méter magas fejszobrokat is le kellett tehát gyártatni, majd szigorú titoktartás mellett egy Ely melletti mezőre szállítani, ahol a fényképész végül elkezdhetett dolgozni. A végeredmény viszont odatehető Thorgerson és a Floyd talán leglátványosabb közös munkája, az Animals emlékezetes, a Battersea Erőmű mellett lebegő malaccal ékes borítója mellé. A két szembefordított fej által kiadott arcot egyébként a Húsvét-sziget kőszobrai ihlették, és az alkotó szerint a Floyd „hiányzó arcait", Syd Barret és Roger Waters szellemét jelképezi. A legutolsó bizonytalan pont az albummal kapcsolatban végül annak leendő címe lett. A tagságból olyan javaslatok érkeztek, mint a Pow Wow (Gilmourtól) és a Down To Earth (Masontól), megegyezni azonban nem sikerült, így ismét külső segítségre volt szükség. Személyesen Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak című kultuszkönyv szerzője tette a le végül a garast a High Hopes szövegében található „division bell" kifejezés (szavazásra hívó harang az angol Parlamentben) mellé, a nyerő ötletért pedig kedvenc alapítványa 5000 fonttal gazdagodott.

Az album központi témája mindenképpen valami olyasmi, amiről lehetett mondanivalója a mindenkori tagságnak: a kommunikáció. A zenekar történetét gyakorlatilag végigkísérő, totális sikeren túl ugyanis folyamatosan, Damoklész kardjaként lebegett felettük a kibeszéletlen belső konfliktusok okozta, állandóan robbanás közeli feszültség, ami elméletileg feloldható problémák okozataként vezetett a klasszikus éra vezéregyéniségeinek eltávolításához. Bárhogy is történt a múltban, a máig utolsó Pink Floyd album felvételének idején – csaknem húsz év elteltével – a tagság ismét képes volt csapatként funkcionálni, ennek eredménye pedig egyértelműen kihallható a Division Bell dalaiból. A lényegi különbséget az új érát megnyitó Lapse...-hez képest éppen az jelenti, hogy a lemez intim atmoszférájához igazodva, itt mintha végre tényleg egy zenekart hallanánk muzsikálni a próbateremben, nem egy műtőasztalon összevágott, stúdiós produkciót kapunk végeredményként, mint számos korábbi esetben. Ettől pedig, ahogy Nick Mason is találóan megfogalmazta, egyfajta „otthon készült" karaktere lett a lemeznek. Ehhez a hangulathoz a régi ismerősök (a nagyzenekari részeket hangszerelő Michael Kamen, a szaxofonos Dick Parry vagy a Beatlessel is kooperált producer-legenda, Chris Thomas) jelenléte valószínűleg még inkább hozzájárult, minden adott volt tehát egy valódi újkori klasszikus megszületéséhez.

A lemezt a földkéreg mozgásának hangjaiból összeállított fehérzaj-intrót követően az instrumentális Cluster One nyitja, az első Wright/Gilmour közös szerzemény az 1972-es Mudmen (az Obscured By Clouds albumról) óta. Ez az alapvetően billentyűs/gitáros improvizációkra épülő tétel régi vágású, jó értelemben vett slágergyanús, igazi, kerek dalok számára nyitja meg az utat a klasszikus blues alapokon építkező What Do You Want From Me-től a Pink Floyd (eddigi) történetének záró felvonását jelentő, monumentális High Hopesig. Gyakran előkerül a watersi vesszőparipát jelentő elidegenedés és az elkerülhetetlen veszteségek témaköre, sőt, a Poles Apartban megjelennek egyenesen az „elveszett" tagságnak címzett gondolatok is. A lemez talán legtöbbet játszott instrumentális tételében, a Maroonedben a hangulatában megidézett Echoes gitártémái bukkannak fel újra, a dal pedig, annak ellenére, hogy mindössze pár órás improvizáció terméke, 1995-ben Grammyt hozott a zenekarnak. Valódi kuriózum a szettben Wright dala, a Wearing The Inside Out, melyet maga a szerző ad elő, erre pedig elenyésző számban (ezt megelőzően például a Dark Side Of The Moon album Time-jában) akad példa a múltban. A Pink Floyd soha nem játszotta élőben ezt a dalt, de Gilmour szólókoncertjein több-kevesebb rendszerességgel ezután is helyet kapott.

Bár kiadásakor a lemezt mind a kiebrudalt Waters, mind egyes kritikusok méltatlannak találták a patinás névhez (előbbi konkrétan „egy rakás szemétnek" titulálta), megjelenését követően mind az államokbeli, mind az anyaországi eladási listán rögvest az első helyen kezdett, végül többszörös platina státuszú értékesítést produkálva. Az atipikus hangzású és megközelítésű anyag átütő sikere valamennyi kontinensen megkérdőjelezhetetlen volt, Chilétől Svájcig egyaránt vezette a slágerlistákat. Némileg meglepő módon a Keep Talking (ami eredetileg csupán a High Hopes maxi B-oldalán kapott szerepet) a Billboard rádiós játszásokat összesítő listáján is a csúcsra ért, harmadszor a zenekar történetében. A bevezetőben már említettek szerint e hónap végén lát nap napvilágot az album második, jubileumi újrakiadása, mely az Andy Jackson jegyezte 2011-es remastert fejeli meg 5.1-es keveréssel, limitált kiadású kislemezekkel és egyéb extrákkal. A jelenkori trendeknek megfelelően – 1994 óta először – az album dupla bakeliten is elérhető lesz, méghozzá végre a maga teljességében, miután az eredeti kiadáson a szimpla nagylemez szűkös játékideje miatt a kiadó megvágni kényszerült a nyersanyagot.

A Division Bell album említésekor a ma embere mindenekelőtt a High Hopes kezdőhangjaira és a kapcsolódó turné méreteire emlékezhet. Az elképesztő kaliberű koncertsorozat, mely minden valószínűség szerint a Pink Floyd történetének utolsó turnéjaként vonul majd a rocktörténelembe, 1994 márciusától nyolc hónapon át tartott. A fellépések egy részén – a közel húsz éves jubileum tiszteletére – a teljes The Dark Side Of The Moon konceptalbum előadásra került, 1975 óta először. Ennél is emlékezetesebb tudott maradni azonban a megszámlálhatatlan pirotechnikai és egyéb speciális effekttel feldúsított színpadkép, amelynek vázát egy 55 méter hosszú, és 40 méter magas ívben tetőző színpad szolgáltatta, ami a folyamatos koncertezést lehetővé téve, mindjárt három példányban készült el. Az élő muzsikálást új dimenziókba helyező, 700 tonnás felépítményt 53 kamion szállította az egyes helyszínek között, a 161 fős személyzettel üzemeltetett gigantikus vándorcirkusz költségvetése pedig összességében elérte a 30 millió dollárt. A színpadon immár alig észrevehető zenészek teljesítménye mondhatni észrevétlen maradt e díszletek között, ahogy arról a Pulse koncertanyagon ma is bárki meggyőződhet (és a közelképeken ennek az ellenkezőjéről is).

A lemez a mai napig két dologra hívja fel leginkább a figyelmet: egyrészt, hogy klasszikus értelemben vett dalokban is mennyire erős volt ez a zenekar, és hogy bizony a Pink Floyd immár két évtizede, fájó módon hiányzik a színtérről. Azért a Division Bell hangjai és hangulatai bizonyosan nem kopnak meg az idővel.