Shock!

Az 1989-es Éjszakai bevetés egy nyerő széria szüleménye. Nem mondanám, hogy ami közvetlenül utána következett, az már nem volt jó, de kétségtelen, hogy a Pokolgép első, feledhetetlen és felbecsülhetetlen korszaka ezzel az albummal zárult, a négyes számú Metal az ész már korántsem sikerült ennyire meggyőzően. Az első három lemez azonban megkerülhetetlen, és e sorozat betetőzése egyértelműen az Éjszakai bevetés volt. Kell többet mondanom annál, mint hogy a lemez eredeti változatán kilenc dal és egy instrumentális darab kapott helyet, és ebből minimum négy (Gép-induló, A háború gyermeke, Tépett madár, Itt és most) ott van minden idők legfontosabb magyar heavy metal bandájának legismertebb szerzeményei között?

A Kalapács – Kukovecz – Nagyfi – Pazdera – Tarcza felállás harmadik albuma hangzás tekintetében egyértelműen előrelépést jelentett a Totális Metalhoz és a Pokoli színjátékhoz képest, és habár érthetően nem szólt úgy, mint egy korabeli német vagy pláne amerikai metal lemez, azért mai füllel is simán élvezhető a megszólalása. A borító szintén mindent egyesít magában, amit csak tudni kell a ’80-as évek fémzenéjének vizuális megjelenítéséről. (Noha annak idején otthon nem volt meg ez a lemez, arra kristálytisztán emlékszem, hogy gyerekként a boltban többször is hosszasan tanulmányoztam a polcon a bakelitet, annyira rabul ejtett ez a sajátos fantasy-rajz.)

Ami pedig a zenét illeti, nos, az bizony kiváló, mai fejjel is éppúgy megállja a helyét, mint a műfaj akármelyik nemzetközi klasszikusa a ’80-as évekből. És ezt most nem azért írom, mert a Pokolgép volt „A” magyar heavy metal zenekar, hanem mert nemzetközi mércével mérve is simán befértek a stílus kiemelkedő bandái közé ezen a vonalon akkoriban. Lehet, hogy a hatások mind kitapinthatóak, különös tekintettel a Judas Priestre és annak germán megfelelőjére, az Acceptre, de most komolyan, kit érdekel ez ma már? Akkoriban meg aztán tényleg főleg senkit nem érdekelt, hanem simán csak megvadultak tőlük a rockerek. És ez így is van rendjén. Ez a banda mindent vastagon megérdemelt, amit csak elért akkoriban, a százezres szintet közelítő lemezeladásoktól kezdve a teltházas koncertekig a Körcsarnokban.

Az albumon elsőként szereplő Gép-induló refrénjének szövegével ma már persze elég nehéz mit kezdeni (a Pitralon már az én korai harmincas generációm életéből is kimaradt, nem is beszélve egy mai tizenévesről), de abszolút kordokumentum ez is, maga a nóta pedig zeneileg abszolút telitalálat: húzós, azonnal beindul rá a fej és a láb, és a kórus is ragad. A Lázadó masszívabb, középtempós, zakatolós heavy/power metal néhol finom bontásokkal és még a súlyosság ellenére is egyfajta sajátos melodikus melankóliával, ami főleg Kalapács Józsi dallamainak és a szövegnek köszönhető – érdekes vegyület ebben a formában, és épp ebben rejlik az ereje. A pokol angyalai speedes tempója szintén nagyon üt, bár Nagyfi Laci éneklését én a helyükben biztosan nem erőltettem volna… A nagyon ragadós, együtténeklős A háború gyermeke vagy a Most már elég tömény, riffelős headbanger himnusza akkor már sokkal izmosabb, nem is beszélve a fogós címadó témáról. A lemez két leghatalmasabb slágere ugyanakkor egyértelműen a már említett Tépett madár és az Itt és most kettőse. Előbbi igazi heavy metal himnusz tökéletes építkezéssel, nagyívű refrénnel, utóbbi pedig a valaha született egyik legkerekebb hazai power líra. Ezek után a Kár minden szó acceptes zakatolása és a Szóló már inkább csak amolyan levezetés, de természetesen ezekbe sem lehet belekötni.

Mint mondtam, ez az album egy győztes hadjárat megkoronázását jelentette a maga idejében – kár, hogy a következő időszakban már megjelentek a repedések a felszínen, ami már éreztette hatásait a soron következő Metal az ész kevésbé erős anyagán. Az Éjszakai bevetés azonban még a legjobb formában mutatta meg a Pokolgépet, ez nem is lehet kérdéses. Mint ahogy az sem, hogy ha nem ismered ezt a lemezt, nem alkothatsz teljes képet a magyar rockzenéről sem.