Shock!

Görcsölünk itt mindig összevissza az apropókkal, kerek évforduló, haláleset satöbbi, holott lényegében semmi jelentősége annak, pontosan miért emlékezünk meg egyik-másik régi lemezről. Mindig lesz olyan komment, hogy „de miért nem inkább X lemezről írtatok, az sokkal jobb" meg persze az „Y zenekar Z lemezéről mikor lesz szó" is borítékolható egy-egy gondosan kitalált és beharangozott klasszik cikk alatt – ezzel együtt kell élnünk. A Rainbow esetében azonban mégis mókás a kerek évfordulón agyalni, hiszen erre az albumra mindenki 1995-ösként emlékszik, Ádámunk kikezdhetetlen memóriája azonban valamiért ezerszázalékosan '96-osként raktározta el, tekintve, hogy ő maga csak azon év tavaszától látta a magyar boltokban. Ráerőltethetjük tehát a kerek húszéves státuszt, fontosabb aktualitást ad neki azonban az, hogy Ritchie Blackmore idén ismét felélesztette a legendás nevet, egyszersmind két évtized után visszatér a rockzenéhez, és a koncepció is hasonló, mint legutóbb.

A Deep Purple körül jelenleg zajló Rock And Roll Hall Of Fame-es beiktatási cirkusz pedig extra pikantériát kölcsönöz mindennek, Joe Lynn Turner közelmúltbéli, már-már Sebastian Bach-i magasságokba emelkedő nyilatkozatai pedig felteszik az egészre a koronát. A hiszti ugyebár több szálon fut már jóideje. Először is, miért nem játszik rockzenét Ritchie, mit képzel, nem engedi az anyósa. Másodszor, végre bejelenti, hogy 70 évesen kedve támadt újra rálépni a torzítóra (mindezt egyébként világosan, érthetően megindokolva), de akkor meg miért nem ezzel vagy azzal a régi zenésztárssal, és egyáltalán, hogy gondolja, hogy csak három-négy kiemelt helyszínen, miért nem a FEZEN-en vagy az én nappalimban. És különben is, ez így nem Rainbow, másrészt meg (az anyósa) kizsigereli az olcsón megvehető fiatal és/vagy kevésbé ismert tehetségeket, akik persze örülnek, hogy a Mester zenélni hívja őket. (Persze akkor is menne az okosság, ha régi arcokkal nyomná mégis – mondjuk aki régi arcokat akart látni, annak ott volt pár éve ott volt az ifjú Blackmore-t is a soraiban tudó Over The Rainbow formáció.)

Félretéve a szarkazmust, gondoljuk végig egy pillanatra: Ritchie szerepe meghatározó volt a Deep Purple-ben, de nem egyszemélyben ő jelentette magát a zenekart. A Rainbow esetében ellenben, már csak a birtokos jelzős előtag miatt is, pont hogy ez a helyzet, lásd még a Tony Iommi – Black Sabbath relációt: sokféle permutáció létezett, egyik jobb, mint a másik, és bár akadt ezek között jelentősebb és vitatottabb felállás vagy zene, a név adott kulcsfigurához köthető. Slussz. A keretek persze relatívak, hiszen sokak szerint a kései Rainbow egy rakás szar a Ronnie Dio-féle felálláshoz képest, mások pedig akár a Blackmore's Night reneszánsz zenéjét is elfogadták volna a régi névvel (ami már persze tényleg kicsit erős lett volna). Lényeg a lényeg: ahogy fentebb említettem, vannak párhuzamok a mostani és a két dekáddal ezelőtti Rainbow-projekt között, hiszen akkor is volt rossz szájízű Deep Purple-történés, és Blackmore szintén elutasította a régi rainbow-sokkal való kooperációt. Előbbi kapcsán talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a Purple újabb reunionját is inkább a kiadó erőltette Ian Gillannel a '90-es évek elején (mondván, nem adják ki az új anyagot, ha nem a teljes MK2 szerepel rajta), tehát a fellángolás eufóriáján túl valószínűleg egyik tagnak sem volt igazán kedve az egészhez, a The Battle Rages On... lemezt Gillan gyakorlatilag csak újra felénekelte Joe Lynn Turner, illetve Mike DiMeo (később Riot) után, és nem sokkal ezután Blackmore ki is lépett. Legendás történetek keringenek a turné hangulatáról (közönségnek háttal gitározás és hasonlók), de a Come Hell Or High Water koncertvideón bárki meggyőződhet róla, hogy valóban nem lehetett egy kellemes menet. Ami nem megy, azt meg minek erőltetni?

Szóval Ritchie lényegében felszabadult, és ugyan a Rainbow felélesztése tényleg kézenfekvő lépésnek tűnhet utólag, nem tudni, mennyire tervezett hosszútávon a zenekarral, és mennyire volt áthidaló szerepe ennek az időszaknak, értsd: mennyire szánta csak időkitöltésnek az akkor már valószínűleg ötletszinten létező barokk-reneszánsz projekt, a már említett Blackmore's Night tényleges, 1997-es beindulásáig. Akárhogy is, az új felállás összeállt, lényegében teljesen ismeretlen zenészekkel. Addig talán Greg Smith basszer számított a legismertebbnek, tekintve, hogy Alice Cooper csapatában is megfordult, a többiek számára inkább ugródeszka lett a Rainbow-tagság, de persze a legkritikusabb poszt az énekesé volt: bizonyára izgalmas volt annak idején azt találgatni, hogy Dióra, Bonnet-re vagy Turnerre hasonlít-e majd az új hang. Hát, végül senkinek sem lett igaza, mert a skót születésű, szűkebb hazájában mérsékelt underground ismertséget elért bandákban megfordult Doogie White orgánuma teljesen más volt, mint az említetteké: egyéni tónusú, de a Rainbow zenei világához tökéletesen passzoló torok. A srác korábban ahhoz is közel állt, hogy bekerüljön az Iron Maidenbe, de a konokságban már-már blackmore-i szintet megütő Steve Harris végül egy sokkal vitatottabb (képességű) arcot választott. Szerény véleményem szerint – és ezt a későbbi tribute albumos vendégszereplések is alátámasztani látszanak – Doogie sem lett volna az igazi a Maiden számára, mindenki jobban járt tehát, hogy inkább a Rainbow-ba került, bár persze könnyen el tudom képzelni, hogy a maidenes kapcsolatnak is köszönhette ezt. Az mindenesetre biztos, hogy mind lemezen, mind élőben beleadott apait-anyait. Előbbinek kiváló lenyomata a Stranger In Us All, de utóbbit is gazdagon dokumentálta bootleg archívum, sőt, pár éve egy hivatalos DVD is megjelent egy német buliról ebből a korszakból.

Mindig jó dolog Klasszikushock-cikkeket írni, hiszen az ember ilyenkor lényegében újra felfedezheti a régi kedvenceket. Sokat hallgattam én is ezt az anyagot is az elmúlt tizenpár évben, mióta ismerem, és most is megpörgettem párszor úton-útfélen, de a full cuccos, nappalis hallgatás még így is meglepett. Nyilván Ritche-nek sosem kellett stúdióidőn, szakembereken satöbbi spórolni, de még így is muszáj megemlíteni, hogy az anyag csodálatosan szól. Telt, arányos, helyükön vannak a mélyek, de kijönnek a hangszerelés finomságai is. Erre az egyik legjobb példa a Black Masquarade (ahol egyébként a „stranger in us all" kifejezés is elhangzik), amelyet egyrészt maga Doogie is nyomott később Cornerstone nevű, ezt a vonalat talán leghitelesebben és legszínvonalasabban továbbvivő bandájával, másrészt megérthető belőle, hogyan és mennyit merített a Royal Hunt a Rainbow munkásságából (éppen csak a női vokál hiányzik belőle) – és akkor még a dalban megjelenő freudi yngwie-izmusról nem is beszéltünk.

Amúgy is érdekes, hogy Purple ide vagy oda, Ronnie Dio vagy bárki más meghatározó, kapcsolódó személyiség hatásától függetlenül, ebben a zenekarban valahogy nagyon összefújta a szél az összetevőket. Ha jól emlékszem, Kiss Gábor kollégával pont a 2010-es Over The Rainbow-bulik környékén és kapcsán beszéltünk róla, hogy ha azokat a bandákat kellene felsorolni, akik csak és kizárólag zseniális lemezeket csináltak, akkor a Rainbow lenne kábé az első, amit mondanánk. Persze egy relatíve rövid életművel ez lehet „könnyű", ugyanakkor mindezt két-három stílusban sikerült összehozni, és ami a dolgok utóéletét illeti, a különféle műfajokra gyakorolt hatás felbecsülhetetlen. Emellett pedig tényleg döbbenetes, hogy mennyire erős dalokat rakott össze a Mester úgy, hogy már rég túl volt az úgynevezett fénykoron. Anélkül, hogy a kapuzáráspánikon és/vagy a már említett anyósbefolyáson élcelődnék, biztos vagyok benne, hogy Candice Night léte-jelenléte akkoriban pozitívan hatott Ritchie-re zeneileg. Nem ismerem kapcsolatuk pontos kronológiáját, de ha akár csak a '93-as Deep Purple mellé teszem a Strangert, a különbség zongorázható (ráadásul mindkét érintett zenekarfél jól jött ki ebből, lásd keretes írásunkat), és teljesen nyilvánvaló, melyik elkészítéséhez volt igazán kedve a gitárosnak.

Vegyük akár a lemez lendületes nyitását a Wolf To The Moon képében (Candice társszerző a nótában), a második dal, a Cold Hearted Woman húzását, vagy bármelyiket a kilenc nótából: mindegyiknek saját karaktere van, izgalmas hangszerelésűek, erőtől duzzadók és emlékezetesek. És hogy fairek legyünk: nem csak Doogie, hanem mindenki remekül teljesít, a dobokat ugyanúgy lehet dicsérni (a soundot és a játékot egyaránt), mint a diszkrét, fülnek kellemes, egyben igen okos billentyűs témákat, Ritchie gitárjai pedig dominancia nélkül, de mégis zseniálisan fogják össze és koronázzák meg ezt az egészet. Tényleg élmény hallgatni a lemezt: a Hunting Humans (Insatiable) agyas témája, a Stand And Fight herflivel színezett lazasága, az Ariel ízlésesen epikus felépítése, a Too Late For Tears JLT-izmusa mind-mind üt húsz év után is, és az elégedett hallgató még azt sem bánja, hogy a Silence lényegében a Battle lemezes Ramshackle Man továbbgondolása némi kis House Of Blue Light-bukéval. Ha úgy tetszik, önplágium, de tekintve, hogy ez jobb, erőteljesebb, nincs nagyon miről beszélni. Még a japán bónusz is remek, és ironikus módon ebben az Emotional Crime című tételben még némi Whitesnake-ízt is felfedezhet a vájtfülű hallgató.

Ami a Hall Of The Mountain King feldolgozást illeti, ma már kifejezetten elcsépelt az ilyesmi, de akkoriban ötletesnek és eredetinek számított, pláne, hogy Ritchie-nek úttörő szerepe volt a rockzene és a klasszikusok összeházasításában (ezt még Vivaldi is elismerné, ha mégsem metalt játszana napjainkban). A Still I'm Sad „önfeldolgozása" pedig megmutatja, hogyan is kell saját, már eleve cover témánkhoz visszanyúlni húsz év elteltével (az eredetileg a The Yardbirds által írt téma még az első Rainbow-n szerepelt instrumentális szösszenetként, később szöveg született hozzá, és koncertfavorittá vált). Szóval akárhogyan hallgatom: oda, vissza, sorrendben vagy összevissza a dalokat, a Stranger In Us All hibátlan. Jól meg is turnéztatták, nem kis sikerrel, de ahogy fentebb említettem, könnyen lehet, hogy eleve ennyinek tervezte Ritchie a történetet, elvégre a turné befejeztével már tokkal-vonóval kiadásra készen állt a Blackmore's Night-debüt, ami egyébként szintén remek muzsika, de ilyen terjedelmes életmű még a nálam sokkal nagyobb Legyetek jók, ha tudtok-rajongók gyomrát is megfekszi. Ugyanakkor a projekt érdekes módon olyanokkal is megismertette Blackmore nevét, akiknek közük nem volt a rockzenéhez. Trans-Siberian Orchestra-effektus, ugye.

Biztató ugyanakkor, hogy már most arról beszél a Mester, hogy az idei érdeklődésnek köszönhetően és persze az elkövetkezendő bulik visszajelzéseitől függően 2017-ben nem kizárt egy újabb Rainbow-kör. Akármilyen felállásban valósuljon is majd meg, remélem, nem fognak hiányozni a Stranger nótái a műsorból sem idén, sem akármikor a későbbiekben. Ezek a dalok több mint méltók a nagy klasszikusokhoz.