Shock!

A '90-es évek közepére már egyértelműen látszott, hogy a death metal európai vonulata új leágazásokat keres és talál. Ha e tendenciák szóba kerülnek, a Carcass mellett elsősorban mindenki a svéd – és főleg a göteborgi – zenekarokat emeli ki, pedig rajtuk kívül még számos más csapat is kereste a kiutat a műfajból ezekben az években. Érdekes, hogy manapság már mennyire kevés szó esik arról a finn zenekarról, akik ezen a téren tulajdonképpen a legkorábban jutottak el a legmesszebbre: a Sentenced 1995-ös albuma, az Amok kétségtelenül nagyon megelőzte a korát, és a maga módján gyakorlatilag már vegytiszta heavy metalt rejtett.

A Sentenced a finnországi Ouluból startolt el a '80-as évek végén, amikor a frissen hangszert fogó észak-európai fiatalok számára nem is lehetett kérdéses, hogy valami igazán durva és szélsőséges műfajjal kell először megpróbálkozniuk. A zenekarnak ekkoriban persze még nem voltak olyan jó lehetőségei, mint a sokkal jobban kiépült metal-infrastruktúra közepette dolgozó svéd kollégáknak, de emellett roppant fiatalok is voltak: az alapfelállás legidősebb tagja, Vesa Ranta dobos is mindössze 17 éves volt 1990-ben, az első demó elkészítésekor, társai, Miika Tenkula hörgős/énekes, Sami Lopakka gitáros és Lari Kylmänen basszer pedig még fiatalabbak. Ennek ellenére mivel death metalt játszottak, ami ekkoriban éppen ügyeletes underground szenzációnak számított, két demójuk alapján egy kis francia kiadó, a Thrash Records szerződést kínált nekik.

A zenekar első albumán, az 1991-es Shadows Of The Pasten Kylmänen helyén már Miika másodunokatestvére, Taneli Jarva pengette a basszusgitárt. A lemez nem volt éppen rossz, de különösebben kiugró sem: a csapat ekkoriban elég tipikus, igazi egyéniségtől mentes death metalban utazott, amivel utólag már maguk a tagok sem voltak túl elégedettek. Jarva: „A Shadows Of The Past tulajdonképpen egy volt a Death-klónok tengerében, így aztán miután elkészült, már viszonylag gyorsan eldöntöttük, hogy a folytatáson kissé más irányt veszünk..." A következő évben elkészített új demó, a Journey To Pohjola – amelyen a párhuzamosan az Impaled Nazarene-ben is basszusozó Taneli átvette a hörgősi feladatokat Miikától – ennek jegyében már más megközelítéssel készült, és a hazai Spinefarm kiadó egyből meglátta bennük a fantáziát.

Mai fejjel tulajdonképpen nyugodtan rámondhatjuk, hogy az 1993-as második anyag, a North From Here volt a Sentenced igazi első nagylemeze: itt bukkantak fel először azok a stílusjegyek, amelyeket később aztán továbbfejlesztettek. A szokásos, tipikusan death metalos riffelésbe a banda olyan tradicionális heavy metalos dallamokat vegyített, ami ekkoriban minden volt, csak divatos nem, és az anyagon azzal együtt is akadt néhány meglepő zenei húzás, hogy a dalokat tekintve egyébként még ez sem volt tökéletes munka (a hangzása meg aztán főleg hagyott maga után kívánnivalót). Jarva könnyebben befogadható, hisztérikusabb, jobban artikulált hörgése szintén új színeket hozott a muzsikába. A lemez nem lett éppen bombasiker, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy felkeltse a Century Media figyelmét, akik leszerződtették a bandát.

A Sentenced búcsúkiadványa egy EP volt a Spinefarmnál The Trooper címmel, 1994 őszén, rajta az Iron Maiden klasszikusának feldolgozásával, és innentől fogva nem igazán lehetett kérdés, hogy a zenekarnak eszében sincs visszakanyarodni a tradicionális death metalhoz. Ha esetleg mai aggyal nem lenne érthető: ekkoriban egyszerűen nem volt szokás Iron Maident feldolgozni. A hagyományos metal a mainstreamből nyomtalanul eltűnt, de az undergroundban is szinte mindenki igyekezett menekülni tőle, kivéve azt a bizonyos néhány igazán elszánt, fiatal svéd bandát, akik amúgy szintén a death metalból indultak. Ez a vonal azonban a szélesebb metalközönség előtt még teljesen ismeretlennek számított ekkoriban, Finnországban pedig egyedül az Amorphis próbálkozott valami sajátos egyveleggel, de ők is máshonnan közelítettek máshová, mint a Sentenced. Tenkuláék húzása ennek fényében kimondottan bátor lépés volt, hiszen nem bedeathmetalosították a Maiden alapnótáját, mint amire egyébként mindenki számított volna, hanem egyfajta koffeintúladagolt, ám mégis hagyományőrző verziót készítettek belőle. Olyat, ahol igazából egyedül Jarva hörgő-üvöltő énekelőadása jelentett lényeges eltérést az eredetihez képest. Azonban még ez sem készíthetett fel senkit arra, amit a harmadik album, az 1995 első napjaiban kiadott Amok, a banda első Century Mediánál kiadott nagylemeze tartalmazott.

Zubor Olly a Hammerben annak idején valami olyasmit írt a lemezről, hogy az Iron Maiden is furcsa lett volna, ha Bruce Dickinson végighörgi az összes lemezüket, és ugyan a párhuzam némileg sántít, a lényeget összességében tökéletesen érzékelteti. Az Amokon ugyanis Jarva továbbra sem finomított igazán lényegesen az énekstílusán, bár ő is kissé „áramvonalasabbra" vette a hörgést (ha nem lenne képzavar, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy melodikusabban bömbölt, mint korábban...), ezt leszámítva azonban az itt hallható kilenc dalnak zeneileg már gyakorlatilag semmi köze a death metalhoz. Ez itt bizony színtiszta heavy metal volt a műfaj klasszikus tradícióinak megfelelően, tele azonnal fülbemászó gitárdallamokkal, hihetetlenül jól megformált dalokkal, heroikus, melodikus gitárszólókkal és fűszerként azzal a nagyon jellegzetes melankolikus, gótikus, darkos ízzel, ami később még inkább elhatalmasodott a bandán.

A Sentenced erre a lemezre érett be igazán, és az album minden tekintetben elég komoly ugrást is jelentett a korábbi dolgaikhoz képest. A North From Here a maga nemében eredeti volt, de tökéletesnek a legnagyobb jóindulattal sem merném nevezni. Az Amok ezzel szemben igazi mestermű, valódi underground igazgyöngy, aminek abból a szempontból kissé mostoha a sorsa, hogy sosem kapták meg miatta azt az elismerést, amit megérdemeltek volna: később, amikor megtörtént az áttörés, már némileg más vizeken eveztek, így aztán az 1995-ös anyag némileg feledésbe merült, vagy legalábbis messze nem vált olyan közönség- vagy akár kultkedvenccé, mint megérdemelte volna. Pedig ez itt bizony az egyik első lemez, amely ennyire bátran keverte a dallamos zenei alapokat a durva énekkel. Ez az elegy húsz évvel ezelőtt, ebben a formában teljesen formabontónak számított, a csapat abszolút megelőzte vele a korát. Meg bizonyos szempontból egyes náluk jóval ismertebbé vált svéd csapatokat is...

Már a lemez indítása is roppant jelentőségteljes: a csatazajból kibontakozó tus után elővezetett roppant szimpla, ám annál hangulatosabb billentyűtéma adja meg az alaphangot a The War Ain't Over!-hez, amely aztán egy gyilkos riffbe csap át. Ebben a gitártémában nyomokban még érezni, honnan érkezett a Sentenced, ám így is színtiszta heavy metalról beszélünk, ahol Tenkula végig jelenlévő finomságai, melodikus díszítései is ezt a dallamos oldalt erősítik. De az a vicces, hogy hiába hozza magát elég harákolósan Jarva, még az ő témái is egyből a fülbe ülnek. Hörögve énekelt, vagy énekelve hörgött? Mindegy, így is tökéletesen passzol az alapokhoz, amit csinál... A szám tengelyébe ágyazott gyilkos, tekerős gitárszóló szintén olyasmi, amit 1995 elején kevésbé várt az ember, a Sentenced azonban egyértelműen kinyilvánította, mit akarnak csinálni. Óriási dal, a zenekar valaha írt egyik legfantasztikusabb szerzeménye.

A folytatás pedig hasonlóan meggyőző: az édesen síró gitárfutamokkal startoló Phenixről először azt hinnéd, valami melankolikus darab lesz, de aztán a jellegzetesen északi témák mellé tökéletes ütemérzékkel begyorsuló részeket is pakolnak, hogy aztán a bridge-ben egy női énekhang erősítse tovább Taneli üvöltözését a színésznő Virpi Rautsialától. A végeredmény ismét letaglózóan jó, és nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire nem következett ez az egész két évtizeddel ezelőtt semmiből... Tenkula gitározása szintén óriási, nemcsak egyből felismerhetően, de nagyon dallamosan, fogósan is játszott, szólói az egész lemezen maximális pontszámot érdemelnek, mindegyiket betéve fújom a mai napig, annyira ragadósak.

A New Age Messiah-ban a csapat jellegzetesen fagyos világa köszön vissza: Jarva előadásának dacára itt már-már szinte hard rockosak a zenei alapok a verzéknél, hogy aztán Tenkula szinte éneklő gitárjával szigorodjon be némileg az összkép. Ez is csúcspont, míg a Forever Lost a maga több mint hét percével a lemez leghosszabb és egyben egyik legszigorúbb dala is. Szerkezete egyáltalán nem nyilvánvaló, ám ezt is telepakolták már-már aljas módon fülbemászó gitárdallamokkal és kiváló hangszerelési megoldásokkal, de Tanelit is csak dicsérni tudom benne. A melankolikusan startoló Funeral Spring címéhez méltó módon az anyag talán legborongósabb, legsötétebb hangulatú témája, ahol a vezető gitárdallamban még valami finn folkos íz is ott rejlik, a hangsúly azonban az atmoszférán van. Lopakka: „Ez az egész hozzáállás a finn mentalitásból fakad: a depresszió és a melankólia a finnek vérében van, és nálunk is mindenben megmutatkozik. Számomra valahol még romantikus is, hogy ezeket a depresszív, negatív témákat dolgozzuk fel a dalainkban, és egyszersmind teljesen természetes is. Nem tudnék a napsütésről vagy arról dalokat írni, hogy egy Ferrarit vezetek... Viszont nem mondanám azt, hogy az élet annyira szar, mint amennyire ez a szövegeinkből néha lejön."

Az Amok legismertebb dala persze a klipesített Nepenthe lett, ami a későbbiekben is állandó darab maradt a koncertrepertoárjukban. Az alapriff itt is szinte már hard rockos, a dal fő ereje azonban a méregerős dallamok mellett abban a nehezen megfogható, sírva vigadós hangulatban rejlik, ami az egészet áthatja. „So drink to forget / And drown all your sorrow", bömböli Jarva ismét Virpivel megtámogatva, Tenkula pedig a lemez egyik legkerekebb gitárszólójával támogatja meg a mondanivalót. Az édesbús kvázi-slágert az anyag egyik legpörgősebb témája követi a Dance On The Graves (Lil' Siztah) furcsán egymásra úsztatott, a hatást megsokszorozó vokáltémáival és a visszafojtott verzék után berobbanó, adrenalinnal telített refrénnel. Ez is nagy kedvencem, akárcsak a szintén hangulatos témák garmadájával felékesített, egyszerre melankolikus és húzós, farkasüvöltős Moon Magick. A záró, instrumentális The Golden Stream Of Laplandben pedig Tenkuláé a főszerep, akit ma már sajnos csak ritkán szokás emlegetni, de igazából a banda hőskorában sem számított különösebben ünnepelt figurának a színtéren. Nos, itt is tökéletesen hallatszik, micsoda dallam- és arányérzékkel rendelkezett. Maga a szám amúgy a '80-as évek klasszikus Metallica-instrumentálisainak hatását is elég egyértelműen tükrözi nemcsak megközelítésében, de egy-két konkrét témában is, azzal együtt, hogy a Sentenced megszólalása, dallamvilága így is összekeverhetetlen marad. Az album mai füllel is elég jól szól, ezen a téren is sikerült elég egyéni módon odahagyniuk az extrém metalos színteret.

Az efféle formabontó lemezek sorsa néha az, hogy a maguk korában sokan nem tudnak velük mit kezdeni. Nem volt ez másképp az Amokkal sem, rengetegen egyszerűen nem értették, mi ez az egész, hiszen korábban soha nem találkoztak még csak hasonlóval sem. Noha Olly is a Maidenre asszociált, akárcsak számos kritikus akkoriban, maga a zenekar kifejezetten nem szerette ezeket a párhuzamokat, és nem is érezték helytállónak őket. Lopakka: „Az Iron Maiden-hasonlítgatások szerintem a feldolgozás miatt jöttek. Pedig én még akár azt is megkockáztatnám, hogy az Amokon majdhogynem alig voltak Maiden-hatások, totálisan más irányba mentünk ott zeneileg. Az emberek valami miatt mindenáron szükségét érzik annak, hogy másokhoz hasonlítgassanak, vagy találjanak neked valami skatulyát... Mi ezzel nem foglalkozunk. Értjük, hogy szükség van erre néha, de amikor eközben néha olyan zenekarokhoz hasonlítanak, akikről soha életünkben nem is hallottunk, az azért furcsa..." A lemez különlegessége mindenesetre egyből felkeltette az underground figyelmét, és a banda két sikeres európai turnéra is bekerült a Wildhoney-korszakos Tiamat, illetve a Ceremony Of Opposites-érás Samael nyitóbandájaként. Mire 1995 őszén kihozták a Love & Death című EP-t, rajta a lemezzel egyszerre készült négy saját dallal és Billy Idol White Weddingjének feldolgozásával, azon vették észre magukat, hogy az Amok igazi kultkedvenccé vált: az album mintegy 35 ezer példányban talált gazdára Európában, ami ekkoriban több mint kiváló eredménynek számított egy hasonló ligában játszó finn bandától.

Valahol persze jellemző, hogy a zenekarból nem mindenki tudta megfelelően kezelni az újonnan előállt helyzetet. A Sentenced is nekilátott a következő albumnak, ám a következő év derekán Taneli Jarva bejelentette társainak, hogy menni akar. A háttérben nem húzódtak meg személyes drámák vagy bármi hasonló, a basszer egyszerűen csak nem érezte magáénak a dallamosabb zenei irányt, hiába várt nyilvánvalóan fényes jövő a csapatra. Jarva: „Majdnem a teljes zenei színtérrel is szakítottam, miután távoztam a bandából. Sosem sajnáltam utólag a döntésemet, még ha nem is bizonyult könnyűnek a dolog, hiszen tizenhat évesen léptem be a bandába, és huszonegy voltam, amikor leléptem. Kicsit olyan volt ez, mint egy válás: kemény, de elkerülhetetlen. Addigra a srácok zenei elképzelései már annyira más irányba haladtak, mint az enyémek, hogy egyszerűen nem lehetett összehangolni a két világot, és utólag sem vagyok képes magamat odaképzelni azokra a lemezekre, amiket aztán később nélkülem készítettek." Lopakka: „Taneli bejelentése sokkolt minket, bár akadtak bizonyos előjelei. Előtte fél évvel az Impaled Nazarene-ben is bejelentette, hogy nem tud náluk tovább játszani, de akkor még azt hittük, azért, mert kizárólag a Sentencedre akar koncentrálni. Utána azonban már a próbákra sem nagyon járt le, többnyire trióban játszottunk. 1996 májusára azért nagyjából így is összeált a következő lemezünk anyaga, beleértve ebbe a szövegeket is, mire júniusban szólt, hogy kiszáll. Ekkorra már a stúdiót is lekötöttük, és a kiadóval is megállapodtunk a megjelenési dátumról, így az időzítés nem volt éppen a legszerencsésebb, nagyon össze kellett kapnunk magunkat, hogy találjunk valakit. Viszont ha már így alakult, azt akartuk, hogy az új énekessel új dimenziók nyíljanak meg előttünk."

Így is történt: a csapat ezután már nem kísérletezett hörgősökkel vagy egyéb extrém stílusban nyomuló frontemberekkel, hanem Ville Laihiala személyében egy érces, erőszakos hanggal rendelkező, ám mégis klasszikus értelemben vett énekest igazoltak le Jarva helyére, és az 1996 novemberében kiadott Down albumon az utolsó szálat is átvágták, amely még a death metalhoz kötötte őket. Ez a lemez szintén roppant jól sikerült, a zenei alapok tekintetében az Amok egy még letisztultabb, még hagyományosabbra vett folytatása lett roppant kerek dalokkal, és elsősorban Finnországban hatalmasat sikerült vele előrelépniük. A folytatás ismert: a további anyagokat én már annyira nem hallgattam, de objektíven nézve nem lehetett beléjük kötni, és egyéni hangulatú dalai révén a banda bebetonozta státuszát a színtéren, komoly lemezeladások és sikeres turnék szegélyezték útjukat egészen a 2005-ös feloszlásig. Utóbbi teljesen baráti légkörben történt, egyszerűen csak úgy érezték, nincs már tovább mit mondaniuk együtt. Oului búcsúbulijokon többek között Taneli Jarva is színpadra lépett velük vendégként, aki kilépése után öt nagylemezt is készített The Black League nevű saját csapatával, ma már azonban elsősorban sikeres tetoválóként tevékenykedik, és leginkább csak hobbiból zenélget.

A Sentenced tíz évvel ezelőtt is tartotta magát ahhoz, hogy a feloszlás nem ideiglenes, és nem fognak később főnixmadárként feltámadni, ez azonban később egy tragédia következtében egyébként is lehetetlenné vált: Miika Tenkula 2009. február 18-án, szívrohamban elhunyt. Az infarktust egy veleszületett rendellenesség váltotta ki, de bizonyára a gitáros italozó életmódjának is volt benne némi szerepe. Mindenesetre Tenkula olyannyira alapvető részét jelentette a Sentencednek, hogy nem véletlen: azóta pláne nem merült fel egyszer sem, hogy esetleg ismét össze kellene állniuk. Úgy gondolom, ez a sztori tényleg lezáratott, és hiszek is benne, hogy nem fogják bolygatni az örökségüket. Nincs is miért, a történet teljesen kerek.

Noha a későbbi dallamosabb, slágeresebb lemezekből több fogyott, én igazából ma is úgy gondolom, hogy a Sentenced életművének az Amok jelenti a legfényesebben csillogó darabját. Ez bizony egy korát minden tekintetben hosszú évekkel megelőző, kikezdhetetlen mestermű egy olyan érából, amelyre sokan még ma is gyakran szeretnek úgy visszaemlékezni, mint a metal abszolút mélypontjára, pedig igazából a nehézségeivel együtt is nagyban hozzájárult a stílus megújulásához és túléléséhez. Ez az anyag ebből a szempontból is mérföldkő volt, a pár évvel később bekövetkező újabb felívelés egyik előfutára. Örökké hallgatni fogom, ha pedig esetleg nem ismernéd, mindenképpen pótold a hiányosságot.