Shock!

Ha korábban nem is, hát legkésőbb az előző évtizedben a '80-as évek összes nagy sikerbandája újjáalakult minimum pár nosztalgiakoncert erejéig, akik pedig nem oszlottak fel, azok igyekeztek visszahozni a legfényesebb éra énekeseit és zenészeit. Az élvonalból mára mindössze két csapat maradt ki. Az egyik a Guns N' Roses, ami mindig is kiszámíthatatlan pont volt, de jelenleg a Skid Row és Sebastian Bach énekes újonnani egymásra találása is körülbelül annyira esélytelennek tűnik, mint W. Axl Rose és Slash baráti összeölelkezése. Pedig a zenekar csúcsalkotása, a Slave To The Grind idén júniusban lesz húszéves.

A '80-as és '90-es évek fordulója a hajmetal zenekarok igazi reneszánsza volt. Rengeteg fiatal hard rock banda bukkant fel úgyszólván a semmiből, és aratott platinalemezes sikereket, de a New Jersey-i Skid Row messze magasan kiemelkedett a mezőnyből. A csapat a '80-as évek közepén alakult az apai ágon magyar felmenőkkel rendelkező Dave „The Snake" Sabo gitáros, Rachel Bolan basszusgitáros, Scotti Hill gitáros és Rob Affuso dobos jóvoltából, ám akkor értek igazi zenekarrá, amikor egy fiatal torontói énekes, Sebastian Bach – eredetileg Bierk – került a mikrofonhoz.

A lányos arcú, kiugró járomcsontú frontember kivételes hangadottságai új dimenziókat nyitottak meg a banda előtt, de a legalább ennyit profitáltak abból, hogy Snake még a középiskolából ismerte Jon Bon Jovit, aki fantáziát látott bennük. Akárcsak néhány évvel korábban a Cinderellának, Jon és Richie Sambora a Skid Row-nak is rengeteget segített: az általuk gründolt Jambco produkciós cég révén tudtak leszerződni az Atlantichez, és még azelőtt vehettek részt a Bon Jovi megasikeres Jersey Syndicate turnéjának amerikai fordulóján, hogy megjelent volna a bemutatkozó album. Ennél jobb reklámra aligha volt szükség: a robbanékony, riffcentrikus, ám a kortársakhoz hasonló fogós dallamokkal dolgozó zenekar a Guns N' Roses után az évtized második felének leghatalmasabb áttörését produkálta a rockszíntéren 1989-es debütáló anyagával. Az album csak Amerikában több mint 5 millió példányban kelt el a Youth Gone Wild, az 18 And Life és az I Remember You dalok sikerét követően.

Hiába tette azonban Bach-ot áradó hangja, poszterre kívánkozó kinézete az év rock-fotómodelljévé és az amerikai kamaszlányok elsőszámú álomlovagjává, a zenekart óriási hiba lett volna tinisztárként emlegetni, mert a Guns N' Rosesra emlékeztető fuck you!-hozzáállással rögtön rengeteg ellenséget szereztek maguknak a szakmában. A legkisebb kompromisszumokra sem voltak hajlandóak, és minden egyes nyilatkozatukban igyekeztek leszögezni, hogy a Skid Row heavy metal zenekar. Bach egyenesen a világ legfanatikusabb Judas Priest rajongójának vallotta magát. Snake: „A sikoltozó 14-16 éves kiscsajok nem a mi világunkba tartoznak. Semmi bajom velük, de a magam részéről sokkal szívesebben játszom igazi rockereknek, mint az MTV-generációnak. A mi igazi rajongóink fanatikus metalosok, motorosok és tarajos punkok. Szerintem a Skid Row hozzáállás és koncertenergia szempontjából egyértelműen a punkbandákkal rokonítható, holott zeneileg nyilván teljesen mások vagyunk."

Ahogy a sikerek nyomán a banda körül csúcsra járt az őrület, egyre sűrűsödtek körülöttük a botrányok is. Bach egyszer „AIDS Kill Fags Dead" feliratú pólóban ment ki a színpadra, majd miután Springfieldben visszahajított egy üveget a színpadról a közönségbe, súlyos sérüléseket okozott egy fiatal lánynak (utóbbi tettéért a bíróságon kellett felelnie, és a sértettnek végül hatszámjegyű kártérítést fizettek). A Skid Row idővel alaposan összerúgta a port Jon Bon Jovival és Richie Samborával is (miután Bach szerint a két mentor tekintélyes összegeket tartott vissza tőlük a Jambco-szerződés révén...), de mire megkezdték a munkát második lemezükön, már ez sem számított: nyilvánvaló volt, hogy megállnak a saját lábukon. A zenekar 1990 második felében kezdett el dolgozni a kettes számú lemezen, és már az előzetes nyilatkozatokban is sokkal súlyosabb dalokat emlegettek a debütáló slágereknél. Az album producere – akárcsak legutóbb – ismét Michael Wagener lett (Accept, Alice Cooper, Mötley Crüe stb.), a lemez pedig 1991 júniusában került a boltokba.

Az új dalok hatalmas K.O.-t jelentettek azoknak, akik Bach egészségtelen mértékű sztárolása miatt egy kalap alá vették a Skid Row-t a pop metal vonal csapataival: a zenekar láthatóan nem kért abból, hogy posztereik kislányok hálószobáinak falát díszítsék. Ennek jegyében Sebastian a továbbiakban nem is volt hajlandó egyedül címlapfotót vállalni, csak a többiekkel közösen. „Néha teljesen elment a kedvem az énekléstől a nagy siker miatt", nyilatkozta. „El lehet képzelni, mit érezhet egy 21 éves srác, ha a saját lakásában csak az ablakok alatt kúszva tud elmenni a vécére, mert a rajongói felmásztak a ház melletti fákra, és minden lépését figyelik! Én egyszerűen csak énekelni, koncertezni akartam, és iszonyatosan távol állt tőlem az a cirkusz, ami az első lemez megjelenését és sikerét követően uralkodott körülöttünk."

A Bach képzőművész apjának egyik festményébe csomagolt lemez megszólalása eleve jóval harapósabbra, gitárorientáltabbra sikeredett az elsőnél, de maga a zenei anyag is sokkal keményebb, karcosabb és összefogottabb lett. Mindez a szövegekre, a mondanivalóra is állt. A Slave To The Grindon nem szerepeltek partihimnuszok, és a bemutatkozó albumra olyannyira jellemző tinédzser-romantika is nyomtalanul eltűnt. „Az első lemez némely dalából hatalmas sláger lett, és az I Remember You meg az 18 And Life óriási diadala után mindenki azt várta, hogy a második lemezen tizenkét I Remember You lesz hallható", mondta Rachel Bolan. „Mi ezzel szemben úgy véltük, hogy inkább a Big Guns vagy a Sweet Little Sister irányvonala az, amelyik közelebb áll hozzánk. Soha nem hallottam a rádióban a Big Gunst, pedig egy szemmel sem rosszabb az I Remember You-nál."

Ha egy szóval kellene jellemezni a Slave To The Grind dalait, az biztosan a szikrázó lenne. Amennyiben létezik lemez, ami tényleg úgy kőkemény, hogy közben páratlanul dallamos, hát ez az: a nyitó Monkey Business himnusz, az egyik legütősebb refrénnel ellátott, egészen gyilkos riffen alapuló The Threat és testvére, a Livin' On A Chain Gang, netán a punkos intenzitású Riot Act csak úgy sisteregtek a bennük felszabaduló iszonyatos energiáktól. Nem véletlen, hogy a zenekar értékeit az anyag hallatán még a jóval súlyosabb vonalon mozgó kollégák és zenerajongók is szó nélkül elismerték, hitelességükhöz ugyanis egyszerűen nem férhetett kétség. Az első albumon a rádióbarát hangzás miatt nem jött át minden ízében a zenekar veleje, itt azonban direkt az volt a cél, hogy reprodukálják a koncertek intenzitását. Ez bizony maradéktalanul sikerült is: a Slave To The Grind hallatán mindenki rájöhetett, hogy a Skid Row-nak minden szempontból több köze van a korai Mötley Crüe-höz vagy akár a Judas Priesthez, mint a Bon Jovihoz. A címadó dal döngölős, zorall riffjei például vérbeli amerikai power metalban fogantak, de még ez is elsőre a fülbe ült. „Mondhattuk volna mi is azt, amit annyian, hogy visszakanyarodtunk a blues gyökereinkhez, mert ez a duma tényleg nagyon jól hangzik", nyilatkozta Bach. „A gond csak ott van, hogy a Skid Row esetében egyszerűen nem lenne igaz, nálunk ugyanis nem a blues, hanem a Motörhead, a Judas Priest és a Mötley Crüe számít hatásnak." És hogy honnan jött a dalok fékezhetetlen dühe? „Az első lemez sikerei után rá kellett jönnünk, hogy a zeneiparban nem olyan jó arc mindenki, mint amilyennek tűnik. Rengeteg jogi szarságon mentünk keresztül, és tulajdonképpen akkoriban döbbentünk rá arra, milyen is valójában a világ. Egy rakás keserű tapasztalatot gyűjtöttünk, ami hallatszik is a lemezen. Úgy álltam hozzá az egészhez a stúdióban is, hogy fel akartam robbantani a mikrofont. Bámultam rá, és azt szuggeráltam magamnak: szét fogom robbantani ezt a szart!"

Az elsöprő lendületet ugyanakkor a zenekar csodálatosan megírt lírai témákkal ellensúlyozta. A Quicksand Jesus, az In A Darkened Room és a Wasted Time zeneileg is túlmutattak az 18 And Life-on és az I Remember You-n. Utóbbi drámaisága már-már a Queent idézte, és egyértelműen a banda valaha írt egyik legjobb dala volt, benne Sebastian ismét elsőligás teljesítményével. De egyik sem volt szerelmes téma, sőt, az albumra egyetlen ilyen jellegű szöveg sem került fel. Címével ellentétben a basszusközpontú, izgalmas középrésszel ellátott Psycho Love sem azért készült, hogy hallgatása közben a fiúrajongók lehúzhassák barátnőik bugyiját, az odamondogatós metal'n'roll Get The Fuck Out meg főleg nem. (Utóbbit még a kiadó is olyannyira ellentmondásosnak találta, hogy az albumnak Amerikában megjelent egy úgynevezett clean verziója is, amire ehelyett a Beggars Day című témát rakták. Ez a szám Európában később a címadó dal maxiverzióján jött ki.) Összességében a lemezre nem került gyenge pont: még a legkevésbé ismert témákból, a higgadtabb tempójú, de szintén vaskos gitáralapokra helyezett Creepshowból és a súlyosabb Mudkickerből is sikerült mindent kihozniuk.

A Skid Row kapcsán általában a dalszerzői tehetséget szokás dicsérni, ami teljesen jogos, hiszen a Snake / Bolan tengely valóban kivételes érzékkel munkálta ki az egyes témákat. E tekintetben a zenekarnak tényleg nagyon kevés párja akadt a saját generációjában. Bach szintén jogosan került az évvégi közönségszavazásokon szinte minden magazinban a kedvenc énekes kategória élbolyába: amit a Slave To The Grind dalaiban bakelitbe préseltek, a mai napig etalon, a gyilkos üvöltésektől kezdve egészen a lírákban hozott leheletfinom dallamokig. A Livin' On A Chain Gangben vagy a Wasted Time-ban produkált bravúrokkal Sebastian a mai napig joggal követel magának helyet a rockműfaj énekeseinek legfelsőbb köreiben, még úgy is, hogy – nem kis mértékben állandó ezerfokos izzása miatt – élőben igazából sosem volt képes lemezhűen reprodukálni az énektémákat. Scotti Hill szólómunkáját ugyanakkor szinte sosem emelik ki, pedig nagyon jól felépített, dallamos dolgai tökéletesen passzoltak a nótákba. Rob Affuso dobos is jóval többet produkált az albumon annál, mint amit az ember egy úgynevezett hajmetal-ütőstől elvárt volna akkoriban.

A Slave To The Grind megjelenésének hete kiemelt jelentőséggel bírt az amerikai zeneiparban, ugyanis ekkor indították be a korábbiaktól eltérően már elektronikus alapokon nyugvó Nielsen SoundScan szisztémát, amelynek alapján összeállnak a heti, havi és éves hivatalos toplisták. Az első album sikerének fényében nem volt meglepő, hogy a lemez az első helyen lépett be a Billboard-listára, de azt azért jegyezzük meg, hogy ezt a bravúrt korábban egyetlen hard rock/metal anyagnak sem sikerült produkálnia. A Slave ezután néhány héten belül Nagy-Britanniában is felkapaszkodott a csúcsra. A közönség egyértelműen imádta a lemezt, akárcsak a rocklapok, a mainstream orgánumok közül azonban sok egyszerűen nem értette, mi történt a zenekarral. Bach: „Az első lemeznél mindenki azzal jött, hogy szépfiúk vagyunk, mindent a Bon Jovinak köszönhetünk, és alig jelentek meg rólunk pozitív kritikák. A Slave To The Grinddal ellenben az volt a baj, hogy túl súlyos. Akkor már az első albumot sírták vissza. Hé, srácok, hol az I Remember You? Miért ilyen kemény a lemez? Csupa hülyeséggel zaklattak az interjúkban..."

A Skid Row először a Guns N' Roses amerikai stadionturnéján mutatta be az új anyagot, de ezután már nem léptek fel többet nyitózenekarként. Nagyságukat mutatta, hogy a Slave To The Grind fénye és jelentősége még a Metallica fekete albuma és a Guns két Use Your Illusion lemeze mellett sem homályosult el: számos rangos rockmagazinban még e hatalmas promóciós gépezettel bevezetett, a rockszíntéren korábban sosem látott publicitást kapó kiadványok mellett is az év albumának választották úgy a kritikusok, mind az olvasók. Az elkövetkezendő egy évben a csapat gyakorlatilag a világ minden részére eljutott, hogy hatalmas teltházak előtt koncertezzenek, és senki sem húzta fel a szemöldökét, amikor az 1992-es doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon közvetlenül a főzenekar Iron Maiden előtt játszhattak. A lemez végül több mint 4 millió példányban kelt el világszerte, ami ugyan nem vette fel a versenyt az első kiadvány eredményeivel, de a zenei anyag súlyát tekintve ezen nem is nagyon lehetett csodálkozni. Ekkorra már a zenekar koncertjeiről is eltűntek a sikoltozó tinédzserlányok. Rachel: „Akkoriban csak úgy történtek velünk a dolgok. Mintha csak a tévében szemléltük volna az eseményeket... Egyáltalán nem éreztem azt, hogy meg is élem azt a rengeteg mindent, amin keresztülmentünk. Tulajdonképpen csak évekkel Bas távozása után tudtam leülni és egy kicsit kívülről nézve átgondolni a dolgokat. És akkor persze azt mondtam: hé, haver, baromi sokat elértünk! Hihetetlen például, mennyi helyre jutottam el a banda révén. Tényleg rengeteget éltem, könyveket tudnék megtölteni azzal, mi minden történt velem."

A zenekar 1992 őszén piacra dobott egy B-Side Ourselves című ötszámos feldolgozás-EP-t, majd a következő év elején befejezték a turnézást. Ekkorra azonban már kezdett elmérgesedni a helyzet Bach és a hangszeresek között. Néhány közelálló forrás szerint a Skid Row egyenesen a feloszlás szélére került az állandó konfliktusok miatt, azonban 1993 végére szerencsére összekapták magukat, és nekiálltak dolgozni az új dalokon. A Bob Rock csúcsproducerrel rögzített Subhuman Race végül 1995 márciusában kerülhetett az utcára. Az elődeinél borongósabb, kísérletezősebb, de a zenét tekintve szintén bivalyerős lemez a grunge/neopunk korszak kellős közepén is több mint 1,5 millió példányban kelt el, a csapatot azonban már ez sem tudta megmenteni a végromlástól. Sorozatos veszekedések és viták után Bach a következő év végén kikerült a Skid Row-ból, és azóta sincs beszélőviszonyban Snake-kel, Bolannel és Hill-lel.

Szomorú, de az összeveszés következtében a felek manapság már arra is teljesen másképp emlékeznek, hogyan is született meg az 1991-es album. Snake: „Az első lemezhez Bas egyetlen sorral járult hozzá a Makin' A Mess dalban, így a Slave To The Grind nótáinál igyekezett magát jobban előtérbe tolni. Itt kezdődtek a problémák. Folyamatosan azzal csesztette Rachelt meg engem, hogy írjunk vele dalokat, de akármikor is próbálkoztunk a dologgal, mindig roppant kellemetlen élménynek bizonyult. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna remek ötletei, mert voltak. De valakivel vagy létezik az a bizonyos speciális kapocs, vagy nem. Rachel és köztem az első pillanattól fogva ott van ez, emiatt tudunk közösen dalokat írni. Amikor Sebastian megpróbálta beleerőltetni magát ebbe a viszonyba, egyszerűen blokkolta a kreativitásunkat. Állandóan úgy éreztük, hogy a tanár elé járulunk a házi feladattal, hogy osztályozza azt... Munkává tette a dalszerzést, pedig annak szerelemből kell mennie. Egyébként meg mindig azt mondtam: az, hogy megírtam az 18 And Life-ot, távolról sem jelenti, hogy megfelelően el is tudnám énekelni. És ugyanígy az, hogy Bas tökéletesen képes erre, nem jelenti azt, hogy meg is tudná írni. De neki ez nem volt elég. Állandóan azt hajtogatta, hogy nem akar Vince Neil lenni. Én meg mindig azt kérdeztem: miért nem? Vince Neil nekem baromi boldognak tűnik..." Bach persze nem ért egyet a gitárossal: „Egy szó sem igaz abból, hogy az első lemezen nem én írtam a dallamokat, a Slave To The Grind korszak tizenhárom dalából pedig hétnek is társszerzője voltam. Baromi ideges leszek, amikor valaki azzal jön oda hozzám, hogy nem írtam dalokat a Skid Row-ban, mert ez egy kurva nagy baromság. Természetesen nem én írtam mindent, éppúgy, ahogy a szólóbandámban sem én írom az összes dalt. De az arányok hasonlóak. És ha valami szar, én leszek az első, aki szóvá teszi. Többek között ez az oka annak, hogy már nem vagyok a Skid Row tagja... A többiek azt akarták, tartsam meg magamnak a véleményemet, és csak énekeljek. Én azonban nem vagyok ilyen."

Tegyük hozzá: a lemezborító tanúsága szerint Sebastian keze négy '91-es nótában volt benne, de az igazság már aligha derülhet ki valaha is. Kérdés persze, bír-e az ilyesmi igazi jelentőséggel egy zenehallgató számára, főleg annak fényében, hogy a Slave To The Grind így is, úgy is a '90-es évek első felének egyik legjobb albuma. Érzékenység és féktelen agresszió kéz a kézben, tökéletes dalokkal – tényleg megkerülhetetlen. És nagy kár, hogy hosszabb távon nem voltak képesek összecsiszolni az egymásnak feszülő giga-egókat, mert ez a csapat valamit tényleg nagyon tudott.