Shock!

Az utóbbi évek egyik legnagyobb örömhíre mindenképpen a Soundgarden újjáalakulása volt, már csak azért is, mert a Seattle-hullám egyik vezérhajója annak idején nem kifakult egykori sztárként, egymást vadul anyázva fejezte be tevékenységét, hanem még a csúcshoz közel, a közönség és a szakma által is kizárólag magasra értékelt, sikeres lemezekkel. A Soundgarden valóban azon kevés zenekar közé tartozik, amelyik soha nem készített gyenge albumot, de ha a banda metalos oldalát nézzük, egyértelműen az 1991-es Badmotorfinger a csúcsművük. Amennyiben viszont az a kérdés, melyik jelenti karrierjük igazi zenei összegzését, csakis az 1994-es Superunknown jöhet szóba.

1991 novemberében egy vízben lebegő csecsemőt ábrázoló borítójú album került a Billboard-lista első helyére, és egy csapásra megváltoztatta az egész rockvilágot. Amikor a földkerekség legnagyobb sztárbandája a Guns N' Roses volt, akik ekkorra – minden zenei tisztaságuk mellett – inkább számítottak képregényfigurákból álló cirkuszi társulatnak, mintsem igazi rockcsapatnak, hirtelen egy megrögzötten image-mentes, jellegtelen arcokból álló, ám jól megírt dalokat játszó trió került a figyelem középpontjába. A Nirvana és a Nevermind album nyomában pedig már ott nyüzsögtek a többiek is.

Amellett persze, hogy Kurt Cobainék újnak tűnő – ám valójában csak elfeledett – hangot képviseltek, nem szabad elfeledkezni róla, hogy a lehető legjobb időben voltak a lehető legjobb helyen. A piac ekkorra teljesen megtelt a futószalagon érkező kaliforniai hard rockerekkel, a közönség megunta az egyforma és felesleges csapatok áradatát, a felszín alatt pedig már régóta értek a változások. Az, hogy a bomba épp a Nirvanával robbant, meglehetősen esetleges volt, és a szerencse legalább akkora szerepet játszott benne, mint hogy a Nevermind a maga nemében kora egyik legtökéletesebb albuma volt. A banda körül támadt késhegyig menő viták mit sem változtattak a lényegen: 1992 közepére a korábbi korszak nagy sztárjai javarészt eltűntek az MTV képernyőjéről és a rádiókból, a szakma pedig két hívószót hangoztatott. Az egyik a grunge, a másik a Seattle volt, és az északnyugati parti nagyváros további bandái, a Pearl Jam, az Alice In Chains és a Soundgarden is az érdeklődés homlokterébe kerültek.

Az úgynevezett grunge színtér első szupersztárja tehát a Nirvana volt, a város újhullámos rockcsapatai közül azonban nem ők futottak be először, hanem a Chris Cornell énekes/gitáros, Kim Thayil gitáros és Hiro Yamamoto basszer által 1985-ben alapított Soundgarden, akik Matt Cameron dobos csatlakozásával váltak teljes zenekarrá. A négyes 1989-es második albumával, a Louder Than Love-val tört be a köztudatba: az igen komoly Led Zeppelin hatásokat tükröző, de egyéni, nehezen kiismerhető, mégis varázslatos zene hallatán a szakma felkapta a fejét rájuk, a banda pedig a már Ben Shepherd basszusgitárossal felvett 1991-es ultrasúlyos mestermű, a Badmotorfinger révén belépett a platinalemezes sztárok körébe. Az igazi felhajtás azonban ekkor még elkerülte őket. Kim Thayil: „Az Outshined dalunkat nagyjából egyszerre játszották az MTV-n a Smells Like Teen Spirittel és a Pearl Jam Alive-jával, és egy kicsit agyon is nyomták ezek a nagy slágerek. De mi így legalább nem kerültünk be annyira a reflektorfénybe. Volt lehetőségünk élni az életünket, és nem dumált bele mindenki abba, hogy mit csinálunk." Chris Cornell: „Az MTV-n és a rádióállomásoknál a rövid, popos nótákat szeretik, mint a Smells Like Teen Spirit, nekünk azonban nincsenek ilyen dalaink. Sosem írtunk dallamos popslágereket, amiket aztán dúdolni lehet otthon, a rádiósoknak viszont kizárólag ilyenek kellenek, hogy minél több autó- és sörreklámot tehessenek a programjukba, meg persze még több pénzt a zsebükbe. Mi viszont nem azért zenélünk, hogy sört adjunk el. Megisszuk ugyan a sört, de legfeljebb ennyivel járulunk hozzá a jobb söreladási statisztikákhoz..."

A négyesre további extra figyelem irányult, amikor betársultak a Guns N' Roses hihetetlenül sikeres Use Your Illusion turnéjára előzenekarnak, méghozzá egyenesen W. Axl Rose személyes meghívására (e turné keretében a Soundgarden a budapesti Népstadionban is fellépett a Gunsszal és a Faith No More-ral 1992. május 22-én). Vagyis már körülöttük is roppant sűrű volt a levegő, amikor a '92-es Lollapalooza fesztiválturné után nekiláttak az új dalok munkálatainak. A sors iróniája, hogy eközben a Soundgarden még azt is megkérdőjelezte, van-e egyáltalán értelme az úgynevezett grunge skatulyának. Thayil: „Amikor a Louder Than Love-val valamennyire betörtünk a köztudatba, a Nirvana még egyáltalán nem volt ismert, a Pearl Jam pedig még nem is létezett, így mi voltunk a legsikeresebb alternatív rockzenekar. Ezt a kategóriát eleinte mi erőltettük, ugyanis nem akartuk, hogy egy skatulyába kerüljünk azokkal, akiket akkoriban heavy metalnak és hard rocknak neveztek: a White Lionokkal, Poisonokkal... Így inkább azt mondtuk, hogy mi nem vagyunk metal. Ettől függetlenül persze nagyon is szerettük az olyan hard rock és heavy metal bandákat, akik önmagukat adták, és szívesen is játszottunk velük együtt. A Guns N' Roses vagy a Skid Row neve jut eszembe így hirtelen... Szerintem grunge mint stílus sosem létezett. Ez az egész csak egy skatulya volt, és kizórlag a lemezkiadóknak kedvezett, akik minden olyan rockcsapatot begyömöszölhettek ide, akik különböztek a '80-as évek hajbandáitól. Ha megvan a Nirvana, az Alice In Chains, a Pearl Jam és a Soundgarden lemeze, akkor vegyél még pár grunge CD-t! Irtózom az efféle felfogástól. Én egyszerűen csak a saját zenémet akartam játszani. Abból a szempontból persze nagyon pozitív volt a seattle-i mozgalom, hogy nemcsak a mi bandánkon segített, hanem a barátaink helyi csapatain is, a siker váratlansága és mértéke azonban sokakat váratlanul ért." Cornell: „Szerintem nem a Nirvana nyitotta ki a kapukat az alternatív bandák számára, hanem a Jane's Addiction. A Nirvana sikere mindenképpen szélesebb utat nyitott a kevésbé középutas zenekarok előtt, de ez a piac néhány éven belül be fog fagyni. Az emberek egyszerűen hánynak majd a túlkínálattól. Ez a dolog hasonló a Guns N' Roses világméretű áttöréséhez, amikor hirtelen egész Los Angeles Jack Daniel's palackkal a kezében, kendővel a fején kezdett el járni, amikor pedig még korábban a Metallica vált sikeressé, csak fekete spandexnacis zenészeket lehetett látni fehér magasszárú edzőcipőben, fekete pólóban és bőrdzsekiben. Ez is klisé, az is klisé. Ahogyan nem volt új Guns N' Roses és nem bukkant fel második Metallica, ugyanúgy egyetlen cég sem fog tudni leszerződtetni még egy Nirvanát. Elkeserítő, hogy rengeteg szar banda kap most figyelmet, akik pedig most játszanak eredeti zenét, lehet, hogy pont emiatt tűnnek el a süllyesztőben. Egyszerűen beteges, ami a zeneiparban folyik."

A zenekar az előző két albumon melózó Terry Date helyett azzal a Michael Beinhornnal kezdte meg a stúdiózást 1993 nyarán, aki korábban a Red Hot Chili Peppersszel és a Soul Asylummal is dolgozott. A banda ezen túlmenően is változtatott addigi felvételi metódusán: ezúttal sokkal nagyobb teret adtak az egyéni kibontakozásnak minden tag esetében, maga a felvétel pedig jóval hosszabb ideig tartott, mint azelőtt bármikor. Ez nagyrészt Beinhorn szőrszálhasogató munkastílusának volt köszönhető, amivel gyakran az őrületbe is kergette a csapat tagjait, különösen Cornell viselte nehezen az állandó ismétléseket és újravételeket. „Beinhorn elég sokszor kihozta belőlünk az állatot a munka során, annyi időt töltöttünk az egyes dob- és gitárhangzások, sávok belövésével. Mire végre eltaláltuk a szerinte megfelelő tónusokat, rendszerint már belebetegedtünk a saját témáinkba, annyit játszottuk őket..." (A producer később Ozzy Osbourne-nal is vérre menő vitákba keveredett állandó szöszölése miatt, az énekes az Ozzmosis album felvételei után nem is volt hajlandó többet szóba állni vele.) A keverést már Brendan O'Brienre bízták, akit a Pearl Jam ajánlott nekik, és vele egyből meg is találták a hangot.

A Soundgarden negyedik nagylemeze végül 1994 kora tavaszán került a boltokba Superunknown címmel, és mindenképpen iránymódosítást jelentett a Badmotorfingerhez képest. Muzsikájuk továbbra is egyértelműen a '70-es évek ősrockjában gyökerezett, a lemez hangzása is a kemény gitárzenék hőskorát idézte, de súlyosságukból némileg alábbadtak. Miközben a Louder Than Love-on elsősorban a banda zeppelines oldala domborodott ki, a Badmotorfinger pedig a valaha született egyik legjobb Black Sabbath-ihlette heavy rock album volt, tele ólomsúlyúan görgő, végzetterhes gitártémákkal és torokgyilkos Cornell üvöltésekkel, ezúttal az elmélkedősebb hangulatú, pszichedeliával dúsan átitatott, visszafogottabb dalok kerültek túlsúlyba. A nyitó Let Me Drown – My Wave kettős, a címadó téma vagy a hatalmas ívet leíró The Day I Tried To Live egyértelműen a direktebb, köztesebb irányvonalat képviselték, bár természetesen nem tűntek el a vastagon riffelő dalok sem. A sabbathizmusok közül bizonyosan a legfajsúlyosabb Mailman jelentette a csúcspontot, de a Spoonman, a hátborzongató Limo Wreck és a széttorzított, félelmetes hangulatú (és egy LSD-tripet feldolgozó...) 4th Of July is hasonlóan tökéletes szerzemények voltak. Mellettük azonban ezúttal jelentősen megnőtt a hangulatnóták aránya, és nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy a Superunknown még monstre 70 perces hossza ellenére sem válik unalmassá egyetlen pillanatra sem.

A roppant atmoszférikus Fell On Black Days, a ringató, áradó harmóniamenetekkel teli Fresh Tendrils és a Like Suicide higgadtabb környezetbe ágyazták a csapat jellegzetes érzésvilágát, de mindez nem hozott megnyugvást. Ahogy például az egész lemezen abszolút csúcsteljesítményt nyújtó Cornell az előbbiben mesterien játszik a ki-kirobbanni készülő feszültséggel, egyenesen páratlan, de a Ben Shepherd basszusgitáros jegyezte és énekelte bizarr, keleties beütésű Half is minden, csak éppen nem szokványos. A szétkent, elszállós Black Hole Sun vagy a sötét, fátyolos Head Down egyértelműen és leplezetlenül a késői Beatles repülős, pszichedelikus muzsikáinak nyomán születtek, amit sokan szintén újdonságként fogadtak tőlük ebben a formában, holott John Lennonék hatását már korábban is érezni lehetett a bandán. Cornell: „Szerintem a Beatles hatása már régen is sokkal inkább érezhető volt a bandán, mint a Led Zeppeliné vagy a Black Sabbathé. Az újságírók ész nélkül elkezdték szajkózni ezt a Zeppelin meg Sabbath dolgot, és azóta sem tudtunk megszabadulni tőle... A Superunknown kevésbé kemény és súlyos, mint mondjuk a Badmotorfinger volt, mert az utóbbi időkben nagyon sok banda bekeményedett. Ez akár egyfajta tendenciának is tekinthető, azt azonban nem tudom, hogy ezzel bizonyítani akarnak valamit, vagy egyszerűen csak be szeretnének illeszkedni valahová. Mi már korábban megmutattuk, hogy ha akarunk, tudunk súlyosak is lenni, de pusztán azért, mert valaki jól fel tudja tekerni az erősítőjét, még nem muszáj feltétlenül lemezeket készítenie. Ezen az albumon is vannak súlyos gitárok, de ennél azért jóval több hallható az új dalokban."

A Superunknown tehát a zenekar több új oldalát is felvillantotta, ám megőrzött magában mindent, amitől a Soundgarden korábban annyira jó volt. Az albumot a Spoonman és a The Day I Tried To Live klipjei vezették fel, a grunge-hisztéria kellős közepén pedig senki számára sem lehetett meglepő, hogy a kiadvány egyből az amerikai listák első helyén nyitott. Chris: „Amikor megtudtuk, hogy Billboard Top 200 élére kerültünk, iszonyú jó kedvünk lett, de aztán gyorsan el is romlott. Másnap már annyi firkász rajzott körülöttünk, hogy az maga volt a pokol. És az egészben az volt a legborzalmasabb, hogy túlnyomó többségük nem a Soundgardenre volt kíváncsi, hanem egyszerűen csak arra a bandára, amelyik az Államokban pillanatnyilag legkelendőbb lemez tulajdonosa." A csapat Ázsiában kezdte meg a turnézást, majd Európában folytatták a körutat, az amerikai kör pedig az év májusában kezdődött. Az érdeklődés ezzel párhuzamosan még jobban megugrott irántuk, amikor a nyáron elkészült a Black Hole Sun roppant látványos, szürreális videója, ami hamarosan mind az amerikai, mind az európai MTV legjátszottabb klipje lett, és valóságos őrületet indított el a csapat körül. Cornell: „Tizenöt perc alatt írtam a dalt, és biztos voltam benne, hogy a többieknek nem fog tetszeni. Amúgy meg egy különleges, álomszerű nótáról van szó, amiben csak játszogattam a címmel és a szavakkal. Ez azért vicces, mert a slágerek általában valami könnyen azonosítható, konkrét téma köré épülnek, a Black Hole Sunban azonban nem volt ilyen. A refrén szövege szép és emlékezetes, de igazából már azután sem értettem pontosan, hogy papírra vetettem. Simán csak beszippantott a zene, és festettem hozzá egy képet a sorokkal. Ennél megfoghatóbb elgondolás nem húzódott meg mögötte, és ehhez képest egyesek elképesztő dolgokat magyaráztak bele, miközben sokaknak egyáltalán nem esett le, mennyire szomorú nótáról van szó. A fogós dallamok miatt azt hitték, valami vidám dal..."

Utólag teljesen egyértelmű: ez a bizarr klippel megtámogatott ragadós dallamú, hipnotikus téma lett Cornellék Smells Like-ja és Alive-ja, amellyel az egész világot maguk alá gyűrték. A My Wave és a Fell On Black Days utóbb szintén sikerdalokká váltak, de a Superunknown egyértelműen a Black Hole Sunnak köszönhetően bizonyult végül az egész év egyik legkeresettebb lemezének. A Soundgarden ugyanúgy nem kerülhette el a megasztár státuszt, mint korábban a Nirvana vagy a Pearl Jam sem, csupán néhány évvel később következett be náluk a robbanás.

A tagok nem feltétlenül ragaszkodtak volna ilyen hatalmas sikerhez, és nyilatkozataik szerint a mesterségesen gerjesztett alternatív mániáról is egyre rosszabb véleményük volt. Cornell torokproblémái következtében a banda lemondani kényszerült következő Európa-turnéját – az állomások között egy leszervezett PeCsa bulival –, de ekkoriban már rengeteg hír szólt a zenekaron belül feltámadt súlyos feszültségekről is, amelyek hátterében elsősorban a körülöttük támadt őrület állt. Különösen Ben Shepherd gyűlölte a felhajtást, de a többiek sem lelkesedtek a gigantikus stadionkoncertekért és a bulvármédiás vonalért. Shepherd: „Nem vagyok túlságosan bizalmas ezekkel az új rajongókkal. Az persze jó dolog, hogy egy csomóan beleássák most magukat az új zenékbe, de ezt a divatos alternatív underground keményrockot már teljesen szétcincálták. Minél többen vannak valahol, annál több közöttük a hülye..." Chris Cornell: „A Superunknown lemezzel arra a szintre jutottunk, amitől mindig is rettegtünk. Már a Guns N' Roses nyitóbandájaként is megijedtünk az egész rockcirkusztól, az a turné valóságos rémálom volt! Minden este ott álltunk 60-70 ezer ember előtt egy stadionban, és 90 százalékuknak a leghalványabb fogalma sem volt arról, ki játszik a színpadon. Ebből kifolyólag persze igen magasról szartak is a fejünkre. Az Outshined-ot páran ismerték, de a közönség reakciója nem volt kimondottan túlfűtött. Ettől függetlenül persze nagy megtiszteltetés volt, hogy játszhattunk azon a turnén, főleg, hogy Axl saját maga ragaszkodott hozzánk, de láttuk a megaszínpadot, a gigantomániát, és azt kérdeztük magunktól: ha ez a végcél, mit keresünk mi itt egyáltalán? Igazság szerint azonban mindig azt hittük, hogy a mi zenénkkel sosem következhet be ilyesmi, mert ahhoz nem vagyunk elég egyszerűek, közérthetőek. Aztán jött a Superunknown meg a Black Hole Sun, és hirtelen mi is ott álltunk a 70 ezres stadionok színpadán, ezúttal már főzenekarként."

A Superunknown végül ötszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen több mint 8 millió példányban kelt el, és mellékesen besöpörtek érte két Grammyt is (a Spoonman a legjobb metal dal, a Black Hole Sun pedig a legjobb hard rock dal lett – bizonyára akadt azért olyan is, aki értette, mi alapján sorolták az egyiket ide, a másikat meg oda...). A csapat 1995 végére megoldotta a belső gondokat, és nekiláttak a következő lemeznek, ami 1996 tavaszán jelent meg Down On The Upside címmel. Ekkorra már levonult a nagy grunge-láz, így nyugodtan dolgozhattak a felszínen anélkül, hogy bármi miatt is aggódniuk kellett volna. A lemez a Superunknown korrekt folytatásának bizonyult, és noha elődeinek mágiája már hiányzott belőle, még így is több mint 3 millió példányban kelt el világszerte. A banda azonban maga is megérezte, hogy még a csúcson kell abbahagyni, és a turnék végeztével, 1997 elején barátian búcsút vettek egymástól. Thayil: „Egyszerűen úgy éreztük, nincs miért tovább együttmaradnunk. A külvilág számára természetesen érthetetlen, miért kell kivégezni az aranytojást tojó tyúkot, de ez is csak azt mutatja, hogy mi sosem a pénzért zenéltünk. Ha valaki mondjuk egy irodában dolgozik, akkor délután öt után azt csinál, amit csak akar, ha viszont egy jól futó zenekarban játszol, más a helyzet. Nem akarok panaszkodni, hiszen irigylésre méltó karriert futottunk be, de a végén már egyszerűen nem éreztük a tüzet, a bizonyítási vágyat, ami korábban fűtött minket. A korunkbeli fickókra nem jellemző, hogy tizenkét éven át járjanak ugyanazzal a csajjal, vagy tizenkét évet húzzanak le egyetlen munkahelyen. A legtöbben addig hajtják a kocsijukat, ameddig neki nem ütköznek a falnak, vagy szét nem esik a járgány. Mi ellenben szépen kitettük az indexet, és rendesen leparkoltunk. Ez persze nem bevett szokás, sokakat meg is döbbentett, de szerintem így volt tisztességes."

A feloszlás után Thayil és Shepherd a háttérbe húzódtak, Cornell és Cameron azonban további platinasikereket arattak: az énekes szólókarrierje mellett a Rage Against The Machine hangszereseivel összehozott Audioslave frontembereként maradt reflektorfényben, a dobos pedig a Pearl Jam főállású tagjaként.

Hosszas könyörgés és számos sokmillió dolláros turnéajánlat után a Soundgarden tavaly végre ismét összeállt, jelenleg pedig új lemezükön dolgoznak. Nem hinném, hogy ennyi idő után rejlene még bennük olyan kaliberű muníció, mint a Badmotorfinger vagy a Superunknown, de okkal feltételezhető: kiindulópontként mindenképpen a '94-es lemez szolgál majd náluk. Nem azért, mert ez volt a legsikeresebb, és nem is azért, mert feltétlenül ez a legjobbjuk (én például elég nehezen tudnék választani a Badmotorfinger és közte), hanem mert a Superunknown egyszerűen mindent magába sűrített, amit a zenekarról és rajta keresztül a '90-es évek első felének zenei klímájáról, hangulatáról tudni kellett. Tökéletes korlenyomat tökéletes dalokkal – és tényleg azon nagyon kevés 70 perc fölötti album egyike, amelyiken egyetlen töltelék sem szerepel.