Shock!

Valahol szimbolikus, hogy a kaliforniai The Offspring harmadik nagylemeze éppen azon a napon, 1994. április 8-án került a boltokba, amikor némileg északabbra megtalálták Kurt Cobain holttestét. Persze ekkor még senki sem sejtette, hogy az album a Green Day kicsit korábban kijött Dookie-jával karöltve egy új őrület kirobbantója és minden idők legnagyobb példányszámban elkelt független kiadós nagylemeze lesz – legkevésbé a zenekar. Akik egyébként épp azért voltak képesek ép ésszel átvészelni az őrületet, mert már tíz éve együtt játszottak mindenféle látványos eredmény nélkül, amikor felkapta őket az MTV-cunami. Huszonöt éve jött ki a '90-es évek közepének egyik meghatározó lemeze, a Smash.

A The Offspring – vagy néha simán csak Offspring – akkor alakult a kaliforniai Orange Countyban található Garden Grove városában, amikor a punkzene a nagyközönség számára gyakorlatilag nem létezett, nemhogy Amerikában, de máshol sem igazán. A csapatot hivatalosan 1984-ben, egy szaftos tömegverekedésben végződött Social Distortion-koncert után alapította meg négy helyi haver, Kevin „Noodles" Wasserman gitáros, Bryan „Dexter" Holland énekes, Greg „K" Kriesel basszusgitáros és James Lilja dobos. Utóbbit nem sokkal később Ron Welty váltotta fel a bevallottan hobbizenekarként működő formációban. Noodles: „Garden Grove igazi külvárosi világ, amit éppannyira ismernek Disneyland közelségéről, mint a helyi szélsőjobbos politikusok melegágyaként. Teljesen ideális helynek tűnt ahhoz, hogy az ember punk rockot játsszon. Olyan zenekarokat hallgattunk, mint a Ramones vagy a The Clash, akik megmutatták, hogy nem kell feltétlenül Jimi Hendrixnek vagy Eddie Van Halennek lenni ahhoz, hogy az ember gitározzon. Simán csak jammelgettünk: fogtuk a gitárokat meg pár sört, aztán lesétáltunk velük a parkba, és zenéltünk. De mivel a punkzenekarok sosem számítottak sikeresnek, mi sem számítottunk semmi ilyesmire. Az akkori idők legnagyobb punkcsapata talán a Ramones lehetett, de a rádióban például őket sem játszották soha. Punkbandákkal ilyesmi egyszerűen nem fordulhatott elő."

Mivel a tagok közben dolgoztak, tanultak, a csapat éveken át takaréklángon működött. A tanulás ebben az esetben komolyan értendő: Dexter már a középiskolát is évfolyama egyik legjobb tanulójaként végezte el reál tárgyakból, később pedig le is diplomázott biológiából. Amikor 1989 nyarán megjelent a zenekar első lemeze, amely simán csak a nevüket viselte, már nagyban tervezte a későbbi PhD-tanulmányokat molekuláris biológia szakon, és alapvetően tudományos karriert képzelt el magának a jövőre nézve. (A PhD-fokozatot később egyébként meg is szerezte.) A meglehetősen kiforratlan album a maga idejében teljesen észrevétlen maradt, de arra azért jó volt, hogy még komolyabb koncertezésbe kezdhettek általa. Mivel a környéken ekkoriban még mindig alig működtek punkklubok, a csapat ráadásul egyre messzebbre merészkedett Orange Countytól.

Nem siettek különösebben a második anyag munkálataival sem, igaz, mire 1992 őszén kijött az Ignition, kicsit már más szelek fújtak. Ekkorra a grunge és az alternatív vonal javarészt kisöpörte az előző éra előadóit, és az Offspringhez hasonló csapatok is labdába rúghattak, ha nem is a mainstream színtéren, de legalább több figyelem vetült rájuk. A Bad Religion gitárosa, Brett Gurewitz Epitaph kiadójánál megjelent Ignition ráadásul ugrásszerű fejlődést mutatott a debüthöz képest: a Session, a Dirty Magic, az L.A.P.D. vagy a Burn It Up már az Offspring nagyjából végleges arcát mutatták. A csapat tagjai ugyanakkor továbbra sem hitték, hogy bármi is összejöhet nekik. Noodles: „Tulajdonképpen egyikünk sem tekintett élethosszig tartó tevékenységként a zenekarra, csak amolyan hobbiként szemléltük a dolgot. Nem tudtuk, meddig lesz módunk vagy kedvünk folytatni, és nem is foglalkoztunk ilyesmikkel, simán csak jól éreztük magunkat: imádtunk összejönni, zenélni, koncertezni. De egyikünk sem nézett erre komoly karrierlehetőségként, hiszen mindössze két zenekart ismertünk a színtéren akkoriban, akik képesek voltak így üzemelni: a Bad Religiont meg a NOFX-et. Fel sem merült bennünk, hogy számunkra is megadathatna hasonló, így aztán úgy álltunk hozzá, hogy dolgozunk, tanulunk, aztán majd egyszer, valamikor a csapat törvényszerűen háttérbe szorul ezek mellett."

Az Ignition az Epitaph kiterjedt kapcsolatainak és egészséges terjesztési hálózatának köszönhetően végül egész jól fogyott az Államokban. Ennek köszönhetően a csapat a korábbi büdzsékhez képest valóságos mamutköltségvetéssel, 20 ezer dollárral vághatott neki a harmadik album felvételeinek 1993 második felében. Persze így is folyamatosan a stúdió holtidejében dolgoztak, hogy kijöjjenek, de minden relatív... Noodles: „Semmit sem csináltunk másképp azon az albumon, mint előtte. Nyilván jobb lemezt szerettünk volna készíteni a korábbiaknál, és persze reméltük is, hogy jobban fogy majd azoknál. Az Ignition olyan 40 ezer példánynál tartott, amikor felvettük a Smasht, és arra gondoltunk: tök jó lenne, ha ebből elmenne mondjuk 70 ezer. Az már nagyszerű eredménynek számított egy punkbandától." A Smash végül 1994. április 8-án jelent meg.

A mai fejjel is vicces Time To Relax intro után az album az egyik legpörgősebb, de egyben legfogósabb dallal indul, ez a Nitro (Youth Energy), egy igazi megadallamos dél-kaliforniai punktéma. A „There's no tomorrow" refrén és Dexter dallamai helyből kiverhetetlenek a fejből, és ha valami, hát ez különböztette meg elsősorban az Offspringet a hasonszőrű alakulatok többségétől. Lehet, hogy a lemez technikailag nem túl előrehaladott, az is simán belefér, hogy Holland itt-ott full hamis, viszont a dalokat egyszerűen nem irtod ki többet az agyadból, ha egyszer meghallottad őket, és ez még az ilyen gyors, nyaktörő témákra is szinte kivétel nélkül áll. Ráadásul mindnek önálló arca van.

A legendás „you stupid dumbshit goddamn motherfucker" üvöltéssel megkoronázott Bad Habit ennek megfelelően ugyanúgy ellenállhatatlan, mint a riffelését tekintve talán legpofásabb Something To Believe In, az egyik legütősebb kórussal ellátott It'll Be A Long Time, a másfél percet sem karcoló So Alone vagy a kissé feszültebb Not The One. A két legnagyobb királyság azonban a világ minden létező energiáját magába sűrítő Genocide, illetve a záró Smash, amelynél szintén padlóig nyomják a gázt, mégis szinte nevetséges, micsoda erővel döngölik a hallgató agyába a melódiákat. Dallamérzék tekintetében biztos, hogy még a dél-kaliforniai színtéren is csak nagyon kevés párja akadt ennek a zenekarnak. (A dal legvégén felcsendülő kis zenélgetésből pedig a következő lemezen írtak teljes dalt Change The World címmel.) A The Didjits Killboy Powerhead dalának feldolgozása is tökéletesen passzol a többi közé.

A lemez másik titka – és annak idején gyaníthatóan én is ezért kattantam rá –, hogy az Offspring lényegesen rockosabban hozta magát a legtöbb velük egyívású punkcsapatnál. Ennek legnyilvánvalóbb példája a harmadik rendes dalként szereplő Gotta Get Away, ahol csűrhetjük-csavarhatjuk a szavakat, de a lényeg ugyanaz marad: ez bizony egy rockhimnusz, még ha garázsos és fésületlen is. A csikorgó gitárokkal és Dexter állati fogós dallamaival operáló téma egyben az egyik legjobb tétel is a lemezen. Hasonlóan rockosan pumpál a Come Out And Play is, amelynek az arabos vezérdallam is sajátos színezetet ad, de ugyanilyen jellegzetes a nagyívű refrénbe beledumált „You gotta keep 'em separated" sor is. És persze rockos a Self Esteem is, a banda másik überslágere, amelynek elég egyértelműek a maga Smells Like Teen Spirit-áthallásai, viszont a csapat összességében teljesen más irányba vitte el a műsort. A végeredmény egy olyan szám, ami akkor és ott, a '90-es évek közepén befészkelte magát a köztudatba, és sehogy sem lehetett kivakarni onnan. A skás What Happened To You? mondjuk sosem számított a szívem csücskének, de ez is csak a lemez változatos jellegét erősíti.

A zenekarnak nem lehetett elképzelése róla, micsoda hullámvasútra ültek fel, amikor leforgatták a lemez első klipjét a Come Out And Playre. Ma már az is nehezen rekonstruálható, miként tetszett meg valakinek a dal az amerikai MTV-nél 1994 fülledt nyarán, és igazából jelentősége sincs. A lényeg annyi, hogy a zenetévé párszor lejátszotta az olcsó, garázsban forgatott klipet, a hallgatók pedig elkezdték ostromolni őket, és egyik napról a másikra tömegek kezdték tudakolni, hogy mi is ez a szám azzal a bizonyos szövegelős refrénnel. A többi pedig már történelem: a dal villámgyorsan felvágtázott a Billboard alternatív listájának első helyére, és a rocklistán is a Top 10-be került július végén. Az Epitaph kiadó hirtelen ott találta magát a kezében egy mainstream sikerlemezzel. Az addig szépen, de leginkább az Ignitionhöz hasonló mértékben fogyogató Smash eladásai megsokszorozódtak, és az album gyakorlatilag hetek leforgása alatt átlépte a százezres, majd az ötszázezres és végül a milliós példányszámot Amerikában. Az Offspring 1994 augusztusában platinalemezes előadó lett a tengerentúlon. Noodles: „Épp turnén voltunk, és valami szabadtéri helyen söröztünk, amikor felhívtak az Epitaphtól, és megüzenték, hogy a Smash platinalemez lett. Csak arra emlékszem, hogy furcsa érzés volt. Azt hiszem, örültünk neki, de tudtuk, hogy most mindörökre megváltozott az életünk. Pedig semmit sem csináltunk másképp, mint korábban. És szerencsére a hozzáállásunk sem változott meg, hiszen már tíz éve együtt voltunk, amikor berobbant a lemez."

A folyamatosan turnézó csapat hirtelen egy új zenei forradalom élén találta magát a párhuzamosan felfutott Green Day társaságában: utóbbiak Basket Case-e és a Come Out And Play egy új korszak eljövetelét jelezték, hiszen hangvételük szöges ellentétben állt az előző évek depresszív seattle-i vonalával. A szaklapok máris elkezdtek cikkezni a grunge végéről és az új őrületről, amit a dél-kaliforniai dallamos punkban láttak meg. Más kérdés, hogy utóbbi színtér nem igazán kért ebből, és hirtelen az Offspringnek is olyan kérdésekre kellett válaszolnia, amiket korábban senki sem tett fel nekik. Dexter: „Európában koncerteztünk, amikor megküldték nekünk a Self Esteem klipjének egy nyers változatát. Akkor már nagyon úgy tűnt, hogy ez működni fog. Miután megnézte, még a pólóárus srácunk is azt mondta, hogy sztárok leszünk. Azt hiszem, én abban a pillanatban kezdtem megérezni, hogy tényleg beindultak a dolgaink. Izgalmasnak találtam a helyzetet, de egyben félelmetesnek is. Amikor az ember küzdelmes időket él meg egy zenekarban, valójában sok tekintetben is kényelmes észrevétlennek maradni. És persze sok tekintetben az is nagyszerű, amikor felgyorsul a szekér, de – anélkül, hogy panaszkodni akarnék – ilyenkor több lesz a rosszindulatú figyelem is, ami rád irányul. Mindenki egyből kritikusabban tekint rád. Például hirtelen megjelennek az olyan zenészek, akik utálják a fejedet, mert nem tetszik nekik a zenéd, vagy egyszerűen csak féltékenyek."

Az amerikai punkszíntéren korábban korrekt respektnek örvendő csapat hirtelen gyalázott, szétköpködött alakulat lett: ugyanazok a fanzine-ek és magazinok kezdték ki őket, akik pár hónappal korábban még egekbe emelték a Smasht. Noodles: „Főleg a fiatal, a színtérre akkoriban bekerült punkoktól kaptuk meg, hogy eladtuk magunkat, meg a hasonló szövegeket. Lejöttek a kölykök a bulikra, és közölték, hogy tönkretesszük a punk rockot... De mi mindig úgy gondoltunk erre, hogy a punk akkor már vagy húsz éve létezett, így csak idő kérdése volt, hogy az emberek azt mondják: ez jó zene, és megérdemli, hogy a rádiókban is játsszák. Valakinek előbb-utóbb be kellett vinnie a műfajt a mainstreambe. Persze létezett egy réteg a régi punkok között is, akik igyekezték megnehezíteni az életünket, de elég gázos és ostoba módon tették ezt. Amikor a lemez megjelent, tök jó kritika jelent meg róla a Maximum RocknRollban, de amint az MTV játszani kezdte a Come Out And Play klipjét, hirtelen elviselhetetlenné váltunk bizonyos körök számára. Egy ismerősöm például úgy írt rólunk cikket a lapba, hogy elmentünk dumálni, de nem is közölte velem, hogy ez most egy interjú, és mellétett egy gúnyos kritikát is arról, hogy eladtuk magunkat. És folyamatosan ilyen szarságok történtek velünk akkoriban."

Mindez persze nem vethetett gátat a további sikereknek. A második single Self Esteem ismét kibérelte az MTV-t és a rádiók hullámgosszát, az év októberében pedig a lemez is elérte a maga csúcspozícióját, ami a negyedik helyet jelentette a Billboard-listán. 1994 végére a Smash már több mint 5 millió példányban talált gazdára világszerte. A huhogókórus nehezen lehetett volna hangosabb, de a zenekar különösebben nem borult meg sem ettől, sem a sikertől: egyrészt régóta együtt voltak már, másrészt Welty kivételével mindannyian a harmadik iksz környékén jártak, és eléggé két lábbal álltak a talajon ahhoz, hogy semmilyen irányba ne szaladjon el velük a ló. Noodles: „Egy haverunknak lemezboltja volt, ő mesélte, hogy egy csomó srác, aki az egyik héten megvette nála a Smasht meg a Dookie-t, egy héttel később már Operation Ivyt meg Bad Religiont vásárolt, aztán már The Descendantsért és Ramonesért, még később pedig Crassért, Minor Threatért, Conflictért meg GBH-ért jöttek. Utóbbi alkalommal felemlegette, hogy emlékszik, amikor először jártak nála, és Offspringet meg Green Dayt vettek, mire a kölykök azt válaszolták: az Offspring meg a Green Day szarok, mert eladták magukat... De ettől függetlenül nem lehet elvitatni, hogy a Green Day, mi és még pár zenekar keltettük fel rengeteg ember érdeklődését a színtér iránt. Azt pedig igazából érdemes lenne egyszer átgondolni, miért mindig csak olyanok kapják meg azt a címkét, hogy eladták magukat, akik élvezik a munkájukat. Ha egy kibaszott pékségben dolgozol vagy a Starbucksban főzöd a kávét, soha senki nem fogja a képedbe vágni, hogy eladtad magad. Csak azoknak kell állandóan ilyen vádaskodásokkal szembesülniük, akik kurvára élvezik, amit csinálnak, és aki szidja őket, rendszerint náluk jóval kevesebb pénzért is elvállalná ugyanazt..."

Fontos megjegyezni, hogy a Self Esteem már Európában is hatalmasat robbant 1995 elején. Utóbbi dal itt egyértelműen nagyobb sláger lett, mint a Come Out And Play, és sokkal inkább ez vált a védjegy-dalukká is. Emlékszem, nekem is ennek hatására vált mániámmá, hogy meg kell vennem a lemezt, ami ugyanakkor nem bizonyult egyszerű feladatnak, mivel a Smashnek csak későn lett hivatalos hazai terjesztése. A netkorszak előtt jártunk, tehát végül nem kis utánjárással, csupán egy helyen találtam meg az albumot Budapesten, amerikai importban, ezért aztán ez lett az első CD-m, amiért háromezer forintot voltam kénytelen fizetni – ez akkoriban jó nyolc-kilencszáz forinttal több volt, mint egy átlag európai nyomású CD. Viszont a következő időszakban rendesen szét is hallgattuk a haverokkal. Szerintem a Youthanasiát leszámítva egyetlen másik lemezemet sem vettem fel annyi embernek, mint ezt.

A Self Esteemet követően a Gotta Get Away is befutott, így aztán – jelentős mértékben nekik köszönhetően – a lemez megjelenésének egyéves évfordulóján a rockszíntér már eléggé más képet mutatott, mint 1994 áprilisában. A média és a közönség ekkoriban valahogy szervesen összekapcsolta a neopunk-vonalat a grunge-dzsal, vagyis őrségváltásnak nem nevezném, ami történt, de tény: ezekben a hónapokban már a Green Day és az Offspring számított ügyeletes szenzációnak, és mindkét zenekar rengeteg fiatalt fordított a rockzene felé ebben az időszakban. A siker ráadásul tartósnak is bizonyult a Smash esetében, az anyag ugyanis 101 héten, tehát két teljes éven át szerepelt a Billboard Top 200-as listáján. Az album végül minden idők legnagyobb példányszámban elkelt független kiadós lemeze lett: az Egyesült Államokban hatszoros platinává vált, világszerte összesen pedig körülbelül 12 millió példányban talált gazdára. Sikere még az Ignition eredményeit is felhúzta egy amerikai aranylemezig, vagyis az Offspring körül tényleg kialakult egy fanatikus tábor, amely visszaásott a múltba is.

A zenekar józanságára jellemző, hogy már ekkor is pontosan tisztában voltak vele: ekkora őrületet a következő nekifutásra nem lehet majd megismételni. Zeneileg tehát meg sem próbálkoztak ezzel, a hátteret illetően pedig vettek egy nagy levegőt, és miután bizonyos üzleti kérdésekben összkülönböztek Gurewitzcel, átszerződtek a Sony-birodalomba, a Columbiához. Mindezzel persze újabb fikaáradatot húztak magukra, de ezzel már egyáltalán nem foglalkoztak ekkoriban. Noodles: „Szerintem az Epitaph kiadóval kölcsönösen húztuk egymást egyre feljebb, de ez egy kényes téma. Amikor átszerződtünk a Columbiához, a döntésünk barátságoknak vetett véget az Epitaphnál, arról meg már ne is beszéljünk, az underground színtéren mit váltott ki a lépés. De a punkrendőrség már akkor is vadászott ránk, amikor az Epitaphnál dolgoztunk, szóval ez igazából nem számított. A Smash berobbanása utána az Epitaph is olyan sikeres lett, hogy még terjeszkedni is tudtak, alrészlegeket alakítottak, meg ilyenek. Akkoriban egyes fanzine-ek vagy például a MaximumRockNRoll nem is fogadta be a hirdetéseiket, mert azt mondták, hogy ez már nem is egy underground punkkiadó..."

A következő lemez, az 1997 februárjában megjelent Ixnay On The Hombre már más közegbe érkezett, hiszen a zenei trendek egyre gyorsabb iramban változtak. Maga a lemez rockosabb, kiműveltebb lett, mint a Smash, és teljesen jól is sikerült: a Me & My Old Lady, a Gone Away, az I Choose vagy az Amazed – a csapat történetének alighanem legjobb dala – további új színeket hoztak a repertoárba a hagyományosabban punkos, tempós témák mellé. Az album fogadtatása pozitív lett, de eladásai meg sem közelítették az előző lemez szédületes példányszámait, mindössze negyedannyi ment el belőle, mint a Smashből. A csapat nagyjából bele is nyugodott ebbe – voltaképpen egészen hihetetlen, hogy a következő körben, az 1999-es Americanával ismét berobbant a koktél, és a Pretty Fly (For A White Guy) dal sikerét követően az Offspring megint olyan magasságokban találta magát, mint fél évtizeddel korábban. Nálam ez a lemez annak idején már nem igazán jött be, de ismét egy új közönségréteget hozott nekik, és végül eladásokat tekintve is felvette a versenyt a Smashsel. Ilyen mértékű siker általában csak egyszer adatik meg egy zenekarnak – nekik kétszer is összejött.

Az Offspring persze továbbra is megőrizte hidegvérét és földközeli, józan szemléletét, és nem kezdtek el másképp gondolkodni vagy cselekedni, mint korábban. Noodles: „Az első pillanattól kezdve pontosan tudtuk: ahhoz, hogy legyen életünk a Smash után, sosem szabad megpróbálni megismételni azt az anyagot, hanem szélesíteni kell a horizontot. Nem sok zenésznek adatik meg egy olyan sikeres lemez, szóval baromira szerencsések vagyunk. Még húsz évvel később is képesek voltunk nekiindulni, és tizenöt hónapon át turnézni az album hátán... Aztán jött az Ixnay, amit ugye bukásként emlegettek, miközben abból mennyi is fogyott? 3 millió? Tényleg elég szar eredmény... De aztán az Americanával a kiadók szemében is újra nyerővé váltunk, mert akkor másodszorra is sikerült elérnünk azt, amit a Smashsel. Persze a legfanatikusabb rajongók pont fordítva állnak a kérdéshez, közülük sokan azt szeretik a legjobban, amelyikből a legkevesebb fogy, és csak ők meg a haverjaik ismerik..."

Ma persze az Offspring sem számít már ügyeletes szenzációnak, ugyanakkor a zenekar napjainkban is szép közönségek előtt koncertezik világszerte. Ráadásul mindössze két tagcseréjük volt az elmúlt több mint harminc évben, és mindkettő a dobosi poszton, amikor Welty helyére 2003-ban először Atom Willard, majd 2007-ben Pete Parada került. A Smash jelentőségével persze tisztában vannak, és a mai napig nem unták meg az akkori slágereket. Noodles: „A dalok egy részét folyamatosan műsoron tartjuk, szóval olyan őket minden este előszedni, mint leülni sörözni egy régi baráttal. A Self Esteem vagy a Come Out And Play a mai napig frissnek, újnak tűnik, éppen azért, mert minden este nyomjuk őket. És az is vicces, amikor ugyanazokkal a bandákkal koncertezünk, akikkel szintén ősidők óta együtt játszunk: a Vandalsszel, a Pennywise-zal, a Bad Religionnel... Persze akkoriban Brooks Wackerman még csak 17 éves volt, és jogsija sem volt, de a Vandals alapvetően ugyanaz, és ugyanazt is csinálják, amit akkor." Saját örökségüket azonban igyekeznek szerényen szemlélni: „Ha valaki ma punk rockot játszik, általában nálunk korábbi hatásokat veszek észre a zenéjükben: a Dead Kennedyst, a TSOL-t és társaikat, nem feltétlenül magunkat. Szerintem mi inkább azzal segítettünk más zenekaroknak, mint a Nirvana nekünk, a Pennywise-nak, a Green Daynek, a NOFX-nek meg a Bad Religionnek: kinyitottuk nekik a kapukat."

A ma negyed évszázaddal ezelőtt megjelent Smash talán nem a rocktörténelem legprecízebb, legkiműveltebb albuma, de a dalok mai fejjel is bivalyerősek. Igazából teljesen érthető, hogy a lemez ilyen hatalmassá vált a '90-es évek közepén.