Shock!

Rob Zombie a nemzetközi rockszíntér legismertebb arcai közé tartozik, akit ráadásul közhelyszámba menő sokoldalúsága miatt más területeken is elismernek. Valahol bizarr belegondolni, hogy az énekes mai táborának egy jelentős része még talán a csattogós falepkét sem tologatta, amikor Rob tényleg igazi sztár lett a White Zombie soraiban. Az 1995-ben, húsz évvel ezelőtt megjelent Astro-Creep: 2000 – Songs Of Love, Destruction And Other Synthetic Delusions Of The Electric Head ráadásul akkoriban produkált világszerte több mint 3 milliós eladást, amikor az igazán súlyos zene minden volt, csak éppen divatos nem. A mai napig rejtély, mi volt a titok, de a szóban forgó lemez manapság, két évtizeddel később is letaglózza az embert.

A White Zombie különlegességét alighanem elsősorban az adta a metalszíntéren, hogy az 1985-ben, New Yorkban alakult zenekar elsősorban nem a fémzene világából, hanem a noise rockból érkezett: a két kezdetektől meglévő alapember a cirkuszos felmenőkkel rendelkező Robert Cummings énekes és barátnője, Shauna Reynolds basszusgitáros volt. „A CBGB's-ben találkoztunk először, aztán egy iskolai étkezőben", emlékezett vissza utóbbi évtizedekkel később. „Vicces, mert Rob először a szobatársát küldte oda hozzám, hogy beszéljen velem. De aznap este már össze is költöztünk, és utána hét éven át elválaszthatatlanok voltunk egymástól. Az én roppant ócska negyedik emeleti lakásomban éltünk akkortájt, ami a Williamsburg hídra nézett. 500 dollárt fizettünk érte havonta a két lakótársammal: egyikük a konyhában aludt, a másik pedig velem a hálóban. Rob ide költözött be, Leon haverom pedig maradt a konyhában. Leon egy New York-i srác volt, punkbandákban játszott, szóval egy rakás punk mászkált állandóan a tűzlétrán és dörömbölt folyamatosan az ablakunkon éjjel-nappal. Egyetlen mosdókagylónk volt a fürdőszobában, ami állandóan a legkülönfélébb színekben pompázott, mivel mindenki átjáróházként használta a helyet, és ott festette be a haját..."

A White Zombie a kezdeti időkben meglehetősen hektikus felállással dolgozott, eleinte csak a Rob Straker néven futó frontember és a Sean Yseult művésznevet felvett basszer számított állandó arcnak, majd később Ivan De Prume dobos is állandósult. A zenekar meglehetősen nehezen kategorizálható, zajos, színes, noise-os, crossoveres, metalos-rockos muzsikát nyomott első kiadványain: először három EP jött ki tőlük, majd 1987-ben, a menet közben csatlakozott Tom „Tom Five" Guay gitárossal készített Soul Crusher című debütáló album. Mivel nem lehetett őket bekategorizálni egyetlen merev skatulyába sem, senki sem mozdult rájuk különösebben, ugyanakkor látványos, energiától feszülő élő fellépéseik már ekkor is komoly feltűnést keltettek New York környékén, és olyan támogatókat kerítettek nekik, mint például Thurston Moore vagy Iggy Pop. Rob: „Mindannyian számkivetettek voltunk, a saját világunkban éltünk. Minden az volt, aminek látszott, semmi sem volt hamis velünk kapcsolatban. Koldusszegényen tengődtünk, soha nem volt pénzünk. Néha a krisnások ingyenkajáját zabáltuk, akik a parkokban etették a hajléktalanokat, és mi magunk is olyanok voltunk, mint egy csapatnyi csavargó. Még tévém sem volt, szóval lövésem sem volt arról, mi folyik éppen a nagyvilágban. Ha valaki elkezdte emlegetni nekem az éppen akkor listavezető albumot, jó eséllyel halvány gőzöm sem volt róla, miről dumál, mi magunk pedig eközben nem is látszottunk a térképen. A Lower East Side-on, a CBGB's-ben éltük a mindennapjainkat, és ez a zene jött ki belőlünk abban a környezetben. Szerintem tök jó, hogy nem voltunk képben a külvilágot illetően, mert a zenekar így válhatott később azzá, ami lett. Nem állítottunk magunk köré falakat, mert annak sem voltunk tudatában, hogy egyáltalán léteznek ilyenek. Fogalmunk sem volt, hogyan kellene csinálni a dolgainkat, és alapvetően magasról le is szartuk a szabályokat. Noise rocknak meg csak azért hívtak bennünket, mert annyira szar volt a felszerelésünk..."

A John Ricci gitárossal felvett, 1989-es Make Them Die Slowly még súlyosabb, még metalosabb élt kapott, ám a zenekar tarkabarka, stílusokat dekadens módon vegyítő stílusa megmaradt (nem mellesleg itt szerepelt Rob először a Zombie művésznéven Straker helyett). Az egyre inkább erőre kapó alternatív sajtóban meglepően jól fogadták az albumot, de a közönségsiker továbbra is elmaradt. A zenekarban azonban ezután történt egy alapvető változás: a Chicagóból elszármazott Jay – röviden J – Yuenger lett a gitárosuk, aki minden elődjénél tökéletesebben passzolt társaihoz, és vastagabb, metalosabb hangzásával, feszesebb játékával új dimenziókat nyitott előttük. A következő kiadvány, a még szintén '89-es God Of Thunder EP – amelynek borítóján a címadó KISS-feldolgozásra utalva Rob Gene Simmons levágott fejét tartotta a kezében – még pozitívabb szakmai visszhangokat váltott ki, és később, már 1991-ben is elsősorban ennek alapján szerződtek a korszak legprofesszionálisabb kiadójához, a Geffenhez.

Persze hazugság lenne azt állítani, hogy a White Zombie-nak innentől fogva kolbászból fonták a kerítést. A zenekar 1992 márciusában kihozott első geffenes lemeze, a La Sexorcisto: Devil Music Vol.1 ugyan céltudatosabb, kerekebb, jobb és súlyosabb volt akármelyik elődjénél, a közönség eleinte nem nagyon értette, mit csinálnak. Ám miután brutálisan intenzív turnézásba kezdtek, valami hirtelen megmozdult körülöttük. A csapat ugyanakkor annak ellenére sem vette zökkenőmentesen az akadályokat, hogy előtte éveken át olyan lehetőségekre vártak, amilyeneket a Geffen végre alájuk tolt: De Prume a turné közepén bejelentette, hogy inkább a stúdió- és hangszerbizniszben dolgozna, Zombie és Yseult kapcsolata pedig zátonyra futott (az a bizonyos bűvös hét év, ugyebár...). A zenekar Phil Buerstatte dobossal ment tovább, de amikor az MTV hirtelen valamilyen megmagyarázhatatlan sugallat hatására elkezdte nyomni a Thunder Kiss '65 című dalt 1993 derekán, már messze nem voltak olyan egységesek, mint akár egy évvel korábban. Ennek ellenére hirtelen beindult a ringlispil: a seattle-i dominanciájú korszellemhez semmilyen szempontból sem passzoló, harsány, látványos és zúzós White Zombie hirtelen bekerült a köztudatba az Egyesült Államokban.

Ugyan a drogproblémákkal küszködő Buerstattétől viszonylag gyorsan meg kellett válniuk, egy idő után mindez már nem osztott és nem szorzott: a La Sexorcisto megjelenése után jó másfél évvel arany-, kettővel platinalemez lett Amerikában. A jelenséget azóta sem sikerült senkinek kellően értelmesen megmagyaráznia: tény, hogy a White Zombie több komoly csavarral játszotta a műfajt, de egyértelműen súlyos metalt toltak, ráadásul mindezt roppant látványos külsőségekkel tették. Lehet, hogy épp az tetszett meg bennük az embereknek, hogy gyakorlatilag semmiben sem passzoltak a korszellemhez? Ki tudja... „A bulijainkon felbukkanó tarkabarka tömeg javarészét természetesen az MTV-generáció alkotja, ez nem is kérdéses", mondta ekkoriban Rob. „Én is nagyon jól tudom, hogy amennyiben Beavis és Butthead nem tartja a bandát coolnak, jófejnek, feleannyi lemezt sem adtunk volna el. Ugyanakkor fontos, hogy mi már Beavisék nélkül is vagy másfél kemény éven keresztül gyűrtük magunkat az egész világ legszarosabb patkánylyukaiban a La Sexorcisto anyagával, és teljesen elégedettek voltunk az addig elért sikereinkkel. Az MTV segítsége jól jött, de nem változtatott az elképzeléseinken, vagyis nem álltunk rá az új trendek hajhászására."

A csapat az Exodusból ismert John Tempestát kérte fel a következő album feldobolására, aki akkoriban éppen a Testamenttel próbált a Low lemezhez, Chuck Billyék balszerencséjére pont arrafelé, ahol Zombie-ék is berendezkedtek Los Angelesben. Mivel a White Zombie a hirtelen bejött siker révén jóval több pénzt tudott fizetni neki, Tempestát nem kellett sokáig fűzni, és a felállás ismét teljes lett. A La Sexorcisto folytatásának elkészítéséhez azonban más hozzáállással indultak neki, mint korábban. A banda zenei irányítását minden korábbinál jobban átvevő Rob modernebb, indusztriálisabb megszólalást képzelt el az új lemezhez, így elsősorban az ő ösztönzésére kulcsszerepet kapott a folyamatokban Charlie Clouser, aki az ekkoriban csúcson lévő Nine Inch Nails kettes számú oszlopának számított Trent Reznor mellett. Ebbéli minőségében komoly szerepet játszott a Marilyn Manson korai korszakában, illetve a Reznor által jegyzett Született gyilkosok filmzene elkészítésében is.

Yuenger és Yseult állítólag elég nehezen emésztették meg, hogy a gitár- és basszustémák helyett ezúttal sokszor az elektronikus alapok köré kellett felépíteni a dalokat, de nem volt más választásuk: a Geffen rengeteg pénzt tolt a lemezbe, leszerződtették nekik Terry Date csúcsproducert, és Zombie ekkorra már elég egyértelműen teljhatalommal irányította a korábban demokratikusabban működő bandát. Így aztán azzal főztek, amijük volt. „Kevesebb metalt nyomtam, és kicsit nyitottabban álltam a dolgokhoz", mondta egy korabeli interjúban J. „A zene javarésze szárazabb és energikusabb is a korábbiaknál, de ebben az is benne van, hogy most már egy évtizede zenélünk együtt. Groove-osabbak is a dalok, de a technológiai újdonságok jelentik a legfőbb új hatást. Azzal, hogy jobb stúdiókban dolgozhattunk, számos új lehetőség nyílt meg előttünk, és Charlie Clousernek köszönhetően más szemszögből is közelítettünk: több sampler, loop és egy rakás extra ritmus került a nótákba. Már a La Sexorcistón is samplereztünk, de most mindenképpen továbbléptünk. Most akár az is belefért, hogy például gitárszóló helyett is valamilyen hangminta kerüljön az adott dalba."

A zenekar a lehető legprofesszionálisabb stúdiós körülmények közepette készítette el az új albumot, ám a munka – épp a modern megközelítés miatt – cseppet sem volt egyszerű, és elég kemény feszültségek közepette folyt le. J: „Kemény meló volt. Hetvenkét sávon dolgoztunk, amiből negyvennyolc analóg volt, huszonnégy pedig digitális. Tehát mit tudom én, ott volt egy nóta, benne öt éneksávval, nyolc gitársávval, egy tucatnyi dobbal, és még kellettek a további sávok is a folyamatosan ki-be úszó samplereknek is. Két stúdióban dolgoztunk: az egyikben a gitárrészek, a másikban a sampleres dolgok készültek, és folyamatosan mentek oda-vissza az elkészült felvételek. Most viszont legalább volt rá hat hetünk, mert a La Sexorcistónál még a lehető leggyorsabban el kellett készülnünk, hogy aztán rohanhassunk turnéra. Most azonban magasabb volt a költségvetésünk, és időből is több állt a rendelkezésünkre." Az album elkészítése tokkal-vonóval nagyjából fél évet emésztett fel, és javarészt a bandán belüli jó viszonyokat is. Már az előzetesként 1994 őszén, az Airheads filmzenén kinyomott Feed The Gods dal is óriási reakciókat váltott ki, de a helyzet keserű iróniája, hogy amikor 1995 tavaszán végül megjelent az Astro-Creep: 2000 – Songs Of Love, Destruction And Other Synthetic Delusions Of The Electric Head címet kapott album, a zenekar tagjai már gyakorlatilag alig álltak szóba egymással.

A kétségkívül eredeti, ám néhol ezzel együtt is nehezen hallgatható, zajos-kaotikus korai cuccokkal ellentétben a La Sexorcisto már kétségtelenül egy beérett bandát mutatott sajátos hangulattal, ám szavakkal nehéz érzékeltetni azt az ugrást, amit a White Zombie megtett ezen a lemezen Terry Date és Charlie Clouser segítségével. Ha azt mondom, hogy súlyosabb és modernebb a lemez megdörrenése, azzal még semmit sem árultam el: itt maguk a dalok is sokkal erősebbre sikeredtek, mint akármelyik előző produktumukon. A jellegzetesen daráló groove-okra és izgalmas, vad ritmusokra épülő zombie-metal a velejét tekintve már nem változott sokat a '92-es alapokhoz képest, de minden szempontból sokkal kerekebb lett a végeredmény. Mintha még az önmagában amúgy igen izgalmas La Sexorcisto is csak amolyan fekete-fehér előtanulmány lett volna ehhez az albumhoz képest... A jobb produkciós és pénzügyi lehetőségek, illetve Clouser közrehatása mellett nem becsülném le ebben Tempesta szerepét sem, aki nyilvánvalóan több utcahossznyival erőteljesebb, kreatívabb és jobb dobos volt De Prume-nál. A White Zombie-ban ugyan mást kellett hoznia, mint az Exodusban vagy a Testamentben, de falbontó játéka itt is végig átüt a dalokon, még az ezernyi extra kütyü és effekt által szolgáltatott plusz ritmusok, ütemek dacára is.

Az album egy pattogó, egyből magával ragadó szörnyeteggel indul: ez az Electric Head Pt. 1 (The Agony), amely megadja az alaphangulatot, ám elsősorban csak amolyan felvezetés, mert a Super-Charger Heavennel indulnak be istenigazából. Yuenger dohogó, gyilkosan groove-os riffje és Zombie hibbant kántálása letaglózó elegyet alkot, ám a morózus felszín alatt ott rejlik az egészben valami határozottan rock'n'rollos is – ebben a formában senki sem játszott akkoriban ilyesmit, nem véletlen, hogy a szám a White Zombie egyik örök klasszikusa, amely többé-kevésbé a mai napig stabil pont Rob szólósetlistjeiben is. A Real Solution #9 kevésbé nyilvánvaló, ám ellenállhatatlanul laza riffjével és Rob torzított szövegelésével, a bizarr zajokkal és samplerekkel együtt ez is azonnal hat. Itt jegyezném meg, hogy az albumnak határozott íve van, és tipikusan az a fajta lemez, amely dalonként is jó, de egyben hallgatva fejti ki igazán a hatását: tökéletes példa erre a leheletnyi panterás ízt is rejtő Creature Of The Wheel. Az album legsúlyosabb dala a Real Solution bizarrsága után szimplán csak tövig gyalulja az agysejteket izomból facsart, ólomsúlyú riffelésével és az ezzel valami démoni orgia keretében egyesülő zajozásokkal, gerjedésekkel, sípolásokkal, beszédfoszlányokkal, bevágásokkal. Hatalmas fenevad, az egyik kedvencem a lemezről.

Az Electric Head Pt. 2 (The Ecstasy)-ban határozottan rockos ízek vegyülnek J gitárzakatolásába, a refrén pedig már egyértelműen Rob későbbi szólólemezeit vetíti elő, tényleg összekeverhetetlen – a frontemberről ekkoriban még kevésbé volt divat megjegyezni, hogy nagyon-nagyon sokat tanult Alice Coopertől, viszont itt ez is a napnál világosabb. A Grease Paint And Monkey Brains a kintornás kezdés után ismét hipnotikus ritmusokat hoz: a verzék visszafojtott, horrorisztikus hangulata szintén száz százalékos Zombie-esszencia, mint ahogy a menetrendszerű, üvöltős bevadulás is a refrénnél, a középrészben pedig Yuenger veszi át a főszerepet egy igen feelinges szóló erejéig. Az I, Zombie gyorsít a tempón, Tempesta agyzúzó ritmusai és az azokra kanyarított tízpontos riffek örvényként szippantanak be, akárcsak Rob beteges-nyúlós-kántálós énektémái. Önmagában is tökéletes darab, ám a feketeleves csak ezután érkezik az anyag központi dalával, a More Human Than Humannel, amely nem véletlenül lett felvezető kislemez: tisztán emlékszem, amikor először láttam a klipjét az MTV-n, és nem is igazán tudtam mire vélni, annyira sajátos, semmihez sem hasonlítható téma. Voltaképpen az egészet a lüktető ritmus viszi előre, erre köpdösi a szöveget Rob a maga hadarós stílusában, ám a vissza-visszatérő, oda-odaverő riffek ökölcsapásszerűen hatnak, a refrén alatt zakatoló gitárfal pedig egyszerűen szétkapja az agyadat – és mindez egyben még iszonyatosan fogós is ráadásul.

Az El Phantasmo And The Chicken-Run Blast-O-Rama kicsit thrashesen kezdődik, de aztán a jellegzetes riffek újabb színpompás, őrülten kavargó Zombie-darának adják át a helyüket egy leállós középrésszel. Nem csúcspont, de a More Human Than Humanre nehéz lenne rátromfolni, így kissé mostoha sorsú téma is volt ez – a Blur The Technicolor viszont ezzel együtt is erősebb. Törzsi ritmusokkal startol, majd némi zajozás után Yuenger a lemez egyik legfantasztikusabb riffjét hajítja a hallgatóra. A masszás téma atomsúlyos, de rejlik benne egy határozottan szétszívott érzés is, amire csak ráerősít Rob tébolyult előadásmódja, a szimpla refrén pedig azonnal agyba ül. A végére pedig már csak a Blood, Milk & Sky elszállása marad, ahol női énekbevágások színesítik Robnak a kimért zúzdára érkező szövegmondását, és teremtenek valódi transzszerű hangulatot. Óriási darab, az egyik legnagyobb aduász itt a műsor végén (a némi szünet után érkező rejtett track, a Where The Sidewalk Ends, The Bug Parade Begins is csak ennek a folytatása).

Az Astro-Creep: 2000 sikere úgyszólván előre programozott volt: az album a Billboard-lista hatodik helyén nyitott, és mindössze két hónap alatt platinalemez lett, ami ugyanakkor minden várakozást felülmúlt. Rob: „Amikor megjelent a lemez, úgy álltam hozzá, hogy ha akár csak feleannyi elmegy belőle, mint a La Sexorcistóból, máris elégedettek lehetünk, aztán ehhez képest két hónap alatt felülmúltuk az előző album eredményeit. Ami fantasztikus, hiszen manapság a súlyos zene nem számít éppen a legeladhatóbb muzsikának. A Green Day-féle újhullám persze igen, de hát ahhoz nekünk a világon semmi közünk." És valóban nem volt: miközben ebben a korszakban még ténylegesen komoly sztárcsapatok is képesek voltak kiállni a színpadra mindössze néhány lámpával, a White Zombie végre megvalósíthatta elképzeléseit a látványos koncertekről. Zombie emellett egyéb területeken is kivívta magának a döntési jogot a háttérfigurákkal szemben: „Az emberek többsége hülye, és mindent le akar kerekíteni, mindent a könnyebb, barátságosabb módon akar csinálni. Én viszont mindig olyasmiket kerestem, amiket azelőtt még nem csináltak mások, és ez nem egyszerű dolog. Már eleve az sem, hogy olyan társakat találj magadnak, akik azonos hullámhosszon mozognak veled... Eleinte nekünk is folyamatosan hadakoznunk kellett a Geffennel, hiszen amíg ismeretlen és sikertelen vagy, a kutyát sem érdekli, mit dumálsz összevissza. Ilyen csaták mentek például a klipeken, mert mindent ők akartak megmondani. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis egyáltalán nem általános, hogy egy zenekar beleszól a videóiba: rengetegen bemondják, hogy igen, majd ők megcsinálják, de aztán végül nem foglalkoznak az egésszel. Így aztán más csapatok hanyagsága miatt kellett folyamatosan azt bizonygatnunk, hogy nem, mi nem fogjuk azt csinálni, amit ez és ez csinált... Aztán ahogy beindultak a dolgaink, egyre lazábbak lettek a kiadónál, és végül eljutottunk odáig, hogy elfogadtak minket. Szerintem belátták, hogy ami nem tört el, azt nem kell megragasztani..."

A banda immár főzenekarként indult roppant kiterjedt turnéra Amerikában a Melvins, a Babes In Toyland, a Reverend Horton Heat, illetve a Kyuss rotálódó vendégeskedése mellett, és nem fogták vissza magukat: retinagyilkos fényekkel, brutális pirotechnikával álltak színpadra a dugig megtelt arénákban. „A mi hozzáállásunk semmit sem változott, de végre van pénzünk megvalósítani az elképzeléseinket", mondta ekkoriban Yseult. „Szeretjük a látványosságokat, a teátrális színpadképeket, és meggyőződésünk, hogy a nézők valamit látni is akarnak a koncerteken, még akkor is, ha manapság ez nem túl divatos. Régen, ha füstöt akartunk a klubbulijainkon, bűzbombát használtunk, mert csak azt tudtunk olcsón szerezni, de akár az útépítők lámpáit is elloptuk, ha éppen nem volt világításunk. Egyszerűen mindent megtettünk, hogy felkeltsük az emberek érdeklődését, és még akkor is földreszállt marslakóknak akartunk látszani, ha nem volt rá pénzünk. Ma már megengedhetjük magunknak a bombákat, a komoly pirotechnikát, a tűzijátékot, a kivetítőket, a megafényeket, és a divat miatt ebből egy jottányit sem fogunk engedni!" J: „A '80-as évek csináld magad-iskolájából érkeztünk, annak a korszaknak a zenekarai hatottak ránk: azért zenéltünk, mert zenélni élvezetes, még ha nem is keresel belőle sok pénzt, sőt, adott esetben akár éhezel is. Manapság persze más a helyzet, hiszen egy zenekar már akár a megalakulása után fél évvel és milliós példányszámban adhatja el a lemezét az MTV-nek köszönhetően. A csináld magad-hozzáállás nem létezik tovább, mindenkit a profit motivál, és éppen ezért egy csomóan azt magyarázzák nekünk, hogy hülyék vagyunk, amiért rengeteg pénzt forgatunk vissza a színpadi showba. Szerintem viszont fontos, hogy ha teheted, nagy produkciót csinálj, hiszen az emberek is ezt akarják látni: valami gigantikusat."

A kategorizálgatás persze még ekkor is gondot okozott a szaksajtónak, de egy többszörös platinalemezes sztárcsapatnál ennek már nem is nagyon volt jelentősége. J: „A régi dolgaink tényleg őrültek és zavarbaejtőek voltak, de a mostani stílusunkat sem nagyon tudnám bekategorizálni. Az emberek olyasmiket mondanak, hogy funky-death metal, meg hasonló baromságokat. Mi viszont a többiekkel mindig is egyetértettünk abban, hogy a White Zombie olyasmiben utazik, mintha alapul vennéd a KISS, az Iron Maiden vagy Alice Cooper nagy rockshow-it a robbanásokkal, amik kellően grandiózusak és buták, aztán amolyan Sonic Youth-módra intelligenssé tennéd őket, és belevinnéd a Bad Brains meg a Black Flag energiáját, illetve bizonyos hip-hopos elemeket." Mondani sem kell: több seattle-i csapattal vagy akár a Green Dayjel szemben a White Zombie még annak ellenére sem panaszkodott az ismertség miatt, hogy a színfalak mögött ekkorra már tényleg totálisan elmérgesedett közöttük a viszony. Yseult: „Nincs rosszabb, mint egy siránkozó rocksztár! Nem értem azokat a bandákat, akik keseregnek a siker miatt, és közben semmit sem csinálnak, még turnéra sem mennek. A heti hatvan órán át güriző emberek számára felér egy sértéssel, amikor platinalemezes rockzenészek azért panaszkodnak, mert sikeresek és gazdagok lettek! Aki így siránkozik, az nem is dolgozott meg igazán a sikerért, ha ugyanis valaki előtte tíz éven át éhezik, akkor még a legapróbb eredményeket is értékelni tudja. Nekünk előzőleg minden ismerősünk azt mondta, hogy esélyünk sincsen, mert a heavy metalt már senki sem szereti, és az emberek inkább a Hootie & The Blowfishre kíváncsiak, de sikerült bebizonyítanunk, hogy ez nem igaz. Még akkor sem, ha az MTV és a rádióállomások erről nem hajlandóak tudomást venni."

A zenekar ekkoriban olyan hatalmas sztárnak számított az Egyesült Államokban, hogy az európai jelenlétet túlságosan nem is erőltették: pár fesztiválon ugyan felbukkantak a kontinensen az év nyarán – így például a doningtoni Monsters Of Rockon is –, de önálló turnét nem nyomtak, elsősorban Amerikára koncentráltak, ahol gyakorlatilag folyamatos mozgás következett, ezúttal már elsősorban a Filterrel közösen. A csapat egy pillanatig sem rejtette véka alá, hogy cseppet sem rokonszenveznek az ekkoriban már gyengülő alternatív mozgalommal és az ezt futtató sajtóbirodalommal sem. Rob: „Egy csomószor látok magazinok címlapjain olyan előadókat, akik még csak húszezer lemezt sem adnak el, és az átlagember csak les összezavarodottan, ha meglátja őket: hát ezek meg kik? A kritikusok jelentős része úgy áll a zenekarokhoz, hogy amit sokan szeretnek, az már nem lehet jó, egyfajta elitista szemlélet érvényesül náluk, mert szeretik azt hinni, hogy a pórnép fölött állnak. Miközben a zenének a szórakoztatásról kell szólnia, nem pedig sznob szélhámosságokról. Olyan ez, mint a képzőművészet, ahol a tényleges művészet átadta a helyét a gazdag, elitista, idióta átvágásnak, ahol tehetségtelen hülyék csinálják meg a szerencséjüket más hülyékből, akiknek nincs ízlésük, cserébe viszont elképesztő vagyonokkal rendelkeznek..."

Újabb európai megmozdulásokra csak 1996 tavaszán került sor, de akkor sem vitték túlzásba a dolgot, az európai kör ismét kimerült egy rövidebb brit és néhány további nyugat-európai dátumban, hogy aztán ráforduljanak egy közös, dupla headlinerként lejátszott amerikai arénaturnéra a The Great Southern Trendkillt turnéztató Panterával. Az Astro-Creep: 2000 ekkorra már átlépte a kétmilliós eladást az Egyesült Államokban, a turné pedig még a maszkos KISS újjáalakuló kanyarja, illetve a Metallica és a Soundgarden által dominált azévi Lollapalooza mellett is tényező bírt maradni a koncertpiacon. A csapat azonban ekkorra már tényleg teljesen szétesett. Rob: „Amikor elkezdtük a zenekart, mindannyian nagyon fiatalok voltunk. A középiskolából éppen kilépve még nem igazán vagy érett arra, hogy összerakd a dolgokat, aztán ahogy telik az idő, bölcsebb leszel, és egyre furcsább érzés lesz egy zenekarban játszani, mert egy olyan helyzetben találod magad, ami nem érik veled együtt. Minden zenekar egy hatalmas, egyre növekvő csomagot cipel magával, meg persze változik a személyi összetétel is. Úgy gondolom, a White Zombie rengeteg jó dolgot tett le az asztalra, az elejétől fogva jócskán megelőztük a korunkat, és tényleg készítettünk olyasmiket, amik a maguk idejében úttörő jelentőségűnek számítottak. De ettől függetlenül, a fenti okokból többnyire fájdalmas volt működtetni a bandát, és jó ideje érezni lehetett már azt is, hogy előbb-utóbb vége lesz. Mélyen legbelül mindenki tisztában volt vele, hogy nem a feloszlás ment itt csodaszámba, hanem az, hogy ennyi ideig sikerült egyben tartani a White Zombie-t. Nem jöttünk ki egymással, nem is nagyon beszélgettünk. Amikor az Astro-Creep készült, szerintem egyszer sem fordult elő, hogy mind a négyen egy helyiségben tartózkodtunk volna, és a turnékon is külön buszokkal utaztunk. Gyakran csak a koncerteken láttam a többieket, és utána egyből ment is mindenki a maga dolgára. A Pantera-turné utolsó estéjén emlékszem, lesétáltam a színpadról, ott állt az egyik technikusunk – akit csak Vukinak hívtunk, mert úgy nézett ki, mit Csubakka –, én meg odaadtam neki a mikrofonomat, és annyit mondtam: hát akkor ennyi volt. Aztán kimentem a kocsihoz, kivittek a repülőtérre, hazautaztam, és tényleg ennyi volt. Nem is kellett semmiféle megbeszélést tartanunk a dologról, annyira magától értetődőnek tűnt mindenki számára. És ennek valóban annyi volt az oka, hogy már nem voltunk képesek kijönni egymással. Nem engem fűtött a művészi önmegvalósítás vágya, hogy csakis önmagam lehessek, hanem egyszerűen így kellett történnie, szükségszerű volt. A zenekart nem lehetett tovább egybentartani, mert rémálomszerűvé vált, és nagyon rossz szájízzel is ért véget. Olyannyira, hogy még ma is nehezemre esik igazságosan megítélni, mik is történtek valójában akkoriban."

Így eshetett meg, hogy mire 1996 szeptemberében megjelent a lemez dalainak remixverzióit rejtő Supersexy Swingin' Sounds, a banda már gyakorlatilag nem létezett – ugyanakkor státuszukra jellemző, hogy még ez a speciális kiadvány is simán aranylemez lett az Államokban. Ezzel nagyjából párhuzamosan még kijött két, az Astro-Creep: 2000 időszakából megmaradt és akkor fel nem használt zenekari dal – a The One a Menekülés Los Angelesből soundtracken, illetve a Ratfinks, Suicide Tanks And Cannibal Girls a Beavis And Butthead Do America filmzenén –, de a csapat ekkor már nem funkcionált. Yuenger: „Amikor emberek hosszú éveken át egymás közvetlen közelében léteznek, elkerülhetetlen, hogy a dolgok egy idő után rosszabbra forduljanak, és az események elsodorják őket egymástól. Ez minden zenekarnál megtörténik. Én a magam részéről szerettem volna elkészíteni még egy lemezt a White Zombie-val, de ez sajnos nem volt benne a pakliban." Yseult: „Rob egyikünkkel sem beszélt egy szót sem, miután nyilvánvalóvá vált, hogy vége. Onnantól kezdve, hogy nem vagy bent a világában, nem is létezel számára. Egyszerűen továbblép. Nincsenek bennem negatív érzelmek vele szemben, ő szimplán csak ilyen."

A White Zombie feloszlását hivatalosan csak 1998 derekán, Rob Zombie első szólóalbumának megjelenésével párhuzamosan jelentették be. A csapatból csak Tempesta maradt az énekessel, és a Hellbilly Deluxe: 13 Tales Of Cadaverous Cavorting Inside The Spookshow International még indusztriálisabb irányba mozdult el. Nekem ez a lemez annak idején csalódást jelentett az Astro-Creephez képest (azóta azért persze bőven megszerettem már), ám még az utolsó White Zombie-nál is nagyobb sikert hozott Robnak, hiszen több mint 3,6 millió ment el belőle csak az Államokban. Innentől fogva nem volt kérdéses, hogy ki viszi tovább a nagy csapat stafétáját. Yuenger: „Rob szólóalbumain tökéletesen hallatszik, merre akart haladni, én viszont mindig is egy rock'n'roll-zenekarban gondolkodtam, ahol a gitár, a basszusgitár és a dob a fő hangszerek. Mi is hallgattuk régen New Yorkban a rap- meg techno-dolgokat, sőt, a Slayer mellett a Public Enemy volt a kedvenc bandám, és abszolút pártoltam is, hogy vigyük bele a zenénkbe a samplereket. A La Sexorcisto nem véletlenül bírt olyan elsöprő hatással, hiszen az első rockbandák között kísérleteztünk ilyesmivel. Nagyszerű volt a végeredmény, imádtam. De ahogy teltek az évek, a sampleres-technós vonal kezdett dominálni mindent, és akkor már megutáltam. Úgy gondolom, mindenki hallhatja, milyen kevés emberség maradt Robnak a White Zombie után készített lemezeiben..."

Mint a fentiekből is sejthető, a White Zombie azon zenekarok közé tartozik, ahol igazából fel sem merül a valamikori újjáalakulás gondolata. Egyrészt a tagok között a mai napig nincs kapcsolat, másrészt Zombie szólóban még nagyobb sztár lett, mint annak idején a csapattal, így egyszerűen nincs szüksége a dologra: „Nem látom értelmét egy újjáalakulásnak. Azt hiszem, akárcsak a legtöbb hasonló esetben, itt is arról van szó, hogy egy csomó mindenki ápol maradandó emlékeket a White Zombie-ról, tudod: láttam őket 14 évesen, és a világ legjobb koncertje volt... Ha viszont ma néznének meg minket, lehet, hogy azt mondanák, bárcsak sosem vettek volna jegyet erre a szörnyű bulira. Szóval jobb az ilyen dolgokat nem bolygatni. John Tempesta kivételével egyébként sem beszéltem senkivel a bandából, mióta feloszlottunk..." Annyit pedig azért tegyünk hozzá, hogy Robbal szemben J és Sean gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem is csinált a White Zombie feloszlása óta – ez még egy pont, ami azt mutatja, hogy tényleg a frontember volt az elejétől fogva a banda valódi működtetője és kreatív lángelméje.

Mindez persze nem változtat azon, hogy az egyik utolsó igazi rocksztár ettől függetlenül is az Astro-Creep: 2000 albummal készítette el a saját magnum opuszát. Az érthetetlenül félresikerült kettes Hellbilly Deluxe kivételével szeretem én Rob szólóalbumait is, legyenek azok akár indusztriálisabb, súlyosabb jellegűek, akár éppen vintage rockosak, bírom az általa rendezett filmeket is, tényleg páratlan a fickó úgy, ahogy van – de ennyire színes, mai füllel is megbabonázóan izgalmas albumot sem előtte, sem utána nem tudott letenni az asztalra. Cselő annak idején azt írta a Hammerben a lemez tízpontos kritikájában, hogy perverz élvezetet lel a hallgatásában – nos, ehhez én sem tudok mit hozzátenni. Az Astro-Creep: 2000 végtelenül egyéni, mágikus erejű, semmi máshoz nem fogható, kivételes album a '90-es évek metaljában, és nem mellesleg elég sokat tettek vele annak érdekében is, hogy azokban az években is életben maradjon a súlyos muzsika. Örök kedvenc.