Shock!

Megint nem bírtunk otthon maradni a seggünkön! Ha riffelős, technikás metalról van szó, egy Annihilator buli mindig kapóra jön. Ilyet se sűrűn mondok, de most szerencsére késve érkeztünk, így nem kellett valami újabb helyi büntetőosztaggal szembesülnünk.

A svéd Debase ezzel szemben roppant ígéretes produkcióval állt elő. Trouble/Danzig/Candlemass ihlette súlyos doom muzsikát vezettek elő, és már az ő hangzásuk tökéletesen összeállt! Az énekes nem büszkélkedhetett túl nagy hangterjedelemmel és néha mintha ugyanazt a sémát is hozta volna a zenei alapokra, de legalább okosan beosztja, amije van, úgyhogy a jövőben legfeljebb ezen a téren kell még "gyúrni". Addig meg csak jobb közönséget kívánhatok nekik, mint azt a néhány itteni lézengőt!..

Ahhoz képest, mekkora kaliberek nyomulnak a Seven Witches soraiban, őket se nézték túl sokan. Nem hiszem el, hogy a bécsiek ne emlékeznének rá, hogy itt énekel Wade Black, aki pár éve még a Crimson Gloryt erősítette vagy hogy Jack Frost a gitáros, aki tagja volt a Metaliumnak, idén februárban pedig ugyanitt a Planetben lépett fel a Savatage tagjaként. Azt már tényleg csak egészen halkan teszem hozzá, hogy basszusgitáron kisegítő zenészként Joey Vera játszott...

Tisztán 80-as évekbeli amerikai power metalt tolt a csapat pumpáló bőgőfutamokkal, a mindvégig vigyorgó/vicsorgó Jack Frost mániákus riffelésével és a Crimson Gloryban megszokottnál sokkal kevésbé akrobatikus énekkel, de jófajta heroikus dallamokkal. Nem akarnak világot hódítani a "boszorkányok", az egész egy nagy örömzenélés volt - mi a küzdőtéren pláne nem bánkódtunk, hogy szem- és fültanúi lehettünk mindennek.

A Waking The Fury album mellé Jeff Waters egy kis kakastarajt is beújított magának, persze gitárjátéka maradt a régi. A társaság körülötte menetrendszerűen cserélődik, úgyhogy a stabil Annihilator felállásról mi is nyugodtan lemondhatunk, ám amíg a bulik nem sínylik meg a dolgot, én sem zokogok... Az új gyerekek közül a dobos Randy Black voltaképpen egyáltalán nem új és Curran Murphy is jó ismerősünk a Nevermore-ból. Mondjuk ahhoz képest, hogy a továbblépés érdekében hagyta ott Warreléket, szerintem Jeff mellett sem fog túl sok sót megenni, bármit is mondott Joe Comeau énekes az interjúban.

Élőben korrekt módon elpengette a ráeső témákat Murphy úrfi, de ezen túlmenően legfeljebb az átlagos hajhossz fokozásában kaphatott szerepet. A lényeg azonban az, hogy ismét pokoli jó, energiától feszülő műsort nyomott a 'lator! A klasszikus papírforma-számokon (Alice In Hell, Never Neverland, Phantasmagoria, Set The World On Fire, King Of The Kill) és a Joe-val írt témákon kívül ott volt extrának a The Box, az I Am In Command vagy éppen Randy dobszólója. Azért a Set The World... mellett annak későbbi halvány mását, a Syn. Kill 1-t is hallani így élőben, hm, legalábbis tanulságos. O.K., az összbenyomást tekintve ez nem mérvadó... Annál kiábrándítóbb volt az az alig félház, amely a csapatot fogadta, úgyhogy pláne megérdemlik a dicséretet a zenészek Jeff-fel meg a frontember Joe-val az élen, amiért ilyen hangulatú bulit hoztak ki az adott helyzetből. Na, AUF WIENER SCHNITZEL!