Shock!

Ezer éve nem járt nálunk a Backyard Babies, ráadásul egy igen erős skandináv csomagot szerveztek ezúttal köréjük, így ellentétben az egy nappal korábbi Kissin' Dynamite-tal, erre a bulira simán borítékoltam volna egy teltházat. És persze csúnyán rá is faragtam volna, hiszen bő félháznyian, ha voltunk, ami még annak ellenére is furcsa, hogy a Dregenék által képviselt műfaj nem feltétlenül tartozik a legnépszerűbbek közé itthon. Úgy meg főleg, hogy itt volt velük még az Audrey Horne is...

Az estét a stockholmi Satan Takes A Holiday nyitotta, akik 2006 óta nyomulnak, ötödik nagylemezük megjelenése pedig pont a barbás buli napjára esett. Nem nyeretlen kétévesek tehát ők sem, az ezüst arcfestés mellett pedig legfőbb érdekességük, hogy leginkább talán csak szimpla rocknak nevezhető zenéjükbe egy csomó mindent kevernek a poptól a punkon át a garázs-rockig, és mindehhez az egésznek van még egy fura, hipszteres beütése is. Izgalmas mix tehát a Satan Takes A Holiday muzsikája, amit a szokásos skandináv színvonalon vezetnek elő. Egyetlen bajom van velük, mégpedig Fred Burman énekes/gitáros hangja, akinek magas témái már egészen rövid távon is megfeküdték a gyomromat. Így zeneileg hiába tetszett kifejezetten a műsoruk, nem kaptam kedvet hozzá, hogy lemezen is csekkoljam őket.

A Thundermother sokaknak ismerős lehetett, hiszen szűk két évvel ezelőtt, az A38-on már láthattuk őket a The Dead Daisiesnek melegíteni. Azóta szemmel láthatóan sokat fejlődtek, mostani műsoruk nagyságrendekkel profibbnak tűnt az első találkozásunkkor látottaknál. Pedig szűk háromnegyedórás programjukat gyakorlatilag végigkísérte a Guernica Mancini és mikrofonja közötti küzdelem, amelyben azért végezetül szerencsére az énekesnő győzedelmeskedett. Időközben azonban sokszor eltűnt a hangja, de a többiek ilyenkor sem estek kétségbe, hanem a két vokálmikrofon segítségével mentették meg a helyzetet, pillanatnyi megtorpanás nélkül. Profi produkcióvá értek össze tehát ők is, és ugyan dalaik még mindig csak az erős középmezőnyt képviselik, azt kétségtelenül nagyon tudják, hogy kell a közönséget a saját pártjukra állítani. Mikor a buli vége felé Filippa Nassil a crew egyik tagjának nyakában ülve, a közönség között szólózott percekig, már láthatóan mindenki imádta őket. (K.G.)

Valahogy a Twin Peaks körüli dolgokra mindig sokat kell várni. Így volt ez a sorozat harmadik évadával, ami huszonöt éven át késett, és így van ez az Audrey Horne zenekarral is, akikre 2007-es Le Fol lemezük óta várok türelemmel, hogy megnézhessem őket itthon. Igaz, mindig turnéztak a környéken, és akad néhány olyan ismerős, akik számos alkalommal látták már őket, és ugyan mai fejjel bánom, hogy nem néztem meg őket akkoriban, azzal a setlisttel, ami igazán megdobogtatta a szívem, de azidőtájt sajnos nem úgy álltak a csillagok, hogy ilyesmit meg tudjak engedni magamnak. Nem tagadom, hogy az első három-négy lemezükre esküszöm a mai napig, az elironmaidenesedésüktől mindig idegenkedem egy kicsit. Az is fontos tény, hogy a kezdeti időszak melankóliáját jó ideje maguk mögött hagyták, és mára kimondottan partizenekarrá váltak – noha apró nyomokban, néhány témájukban még fellelhető a korai, komorabb íz is.

Nagyon vártam ezt a találkozást, ami a lehető legpozitívabban sült el, Toschie-ék nemhogy száz, de sokkal inkább kétszáz százalékot adtak bele a színpadon, majd a koncert vége felé a közönség soraiban is, de ez náluk már csak így megy. A zenekar fazonja nem igazán változott: a két gitáros pózgép a színpad szélein, akik közül a jobb szélső, hirtelenszőke Thomas Tofthagen ránézésre a norvég Jerry Cantrell. A fekete nadrágot, fehér inget, fekete nyakkendőt viselő, lábával az ütemet megállás nélkül taposó, rendkívül szuggesztív fazonú Toschie pedig a kezdetek óta ad a külsejére, sokat nem változott, talán csak a tetoválásai gyarapodtak.

Az erős This Is War / Audrevolution / California trió után a Pretty Little Sunshine a Youngblood lemezről számomra a koncert egyik csúcspontjává vált, és amelynek a lemezverzióját szorozd meg legalább tízzel, mert így színpadon kelt életre IGAZÁN ez a szám, népünnepélyt varázsoltak a Barba Negra értő közönségének. A Waiting For The Nightnál már elszabadult a földi pokol, Toschie a közönség sorai közé ugrott, és ott énekelt végig a tomboló, vele együtt éneklő, ugráló rajongók között. Bevallom, jó volt látni, hogy ha nem is sokezres léptékben, de népszerű(södik) itthon is a zenekar. Talán most már lesz olyan szervező, aki önállóan is bevállalja őket, én legalábbis nagyon bízom benne.

A program nem volt hosszú, kábé nyolc dalt tett ki, a végén a két záró, szintén youngbloodos Redemption Blues és Straight Into Your Grave, ha lehet, még jobban felfokozta a hangulatot, és azokat is megnyerték maguknak, akik inkább a főzenekar miatt jöttek. Főleg, amikor a két gitáros is a közönség közé pattant. Szinte lehetetlen is volt őket követni, merre bolyongtak köztünk, meg igazából valahol zavarbaejtő is, hogy ott zenéltek testközelben. Thomas még a gitárját is egy fiatal lány nyakába akasztotta, és úgy pengette, de ez is bevett szokás náluk a kezdetek óta, ami még szerethetőbbé teszi őket. Nagyon remélem, hogy jönnek még hozzánk, vagy én megyek majd valahova megnézni őket. Az meg teljesen valószínűtlen, de nagyon sokat adnék érte, ha egyszer kizárólag az első két lemez dalaival láthatnám őket. (V.Sz.)

Gyorsan leszögezem, hogy a Backyard Babies koncertje remekül sikerült, az igazság azonban mégis az, hogy az Audrey Horne kicsit azért ellopta előlük az estét. Toschie-ék kicsattanó bulija után a Babies annak ellenére is szürkébbnek tűnt egy kicsit, hogy természetesen ők sem vették haknira a figurát. Dregenéket eleve nem olyan fából faragták, meg hát turnényitány is volt ez, mégis kellett kábé negyed óra, mire igazán rájuk tudtam hangolódni. Három-négy szám után aztán vagy engem kapott el végre a gépszíj, vagy ők kapcsoltak nagyobb fordulatszámra, de tény, hogy onnantól megjött a stenk, és piszkosul működni kezdett a Backyard is. Annak ellenére, hogy három évtizedes zenekarról van szó, sosem láttam őket korábban, de élőben pont olyanok voltak, amilyennek vártam: lazák, beleszarósak, de mindemellett piszkosul energikusak és feszesek is.

A Pistols Friggin' in the Riggin' intrója után a Good Morning Midnighttal induló, végig remekül megszólaló buli bővelkedett csúcspontokban, számomra azonban mégis a két kakukktojás maradt meg legszebb emlékként: a félakusztikus A Song For The Outcastet nem lehetett nem imádni, és a Dregen által énekelt, az új lemez kapcsán ötszáz példányra limitált kislemezként is kiadott 44 Undead is iszonyatosat robbant. Meg persze az egész buli is mindenestül, hiszen élőben lehetetlen hibázni olyan nótákkal, mint a Nomadic, a Minus Celsius, a Heaven 2.9, a Th1rte3n Or Nothing vagy a záró People Like People Like People Like Us.

Bár az 1989 óta változatlan felállásban nyomuló csapatot mindenki Nicke Borggal és Dregennel azonosítja, élőben egyértelműen kiderül, hogy a Babies erejében hatalmas szerepe van a bőrdzsekijében leginkább egy joviális Jeff Hannemanra hajazó Johan Blomqvist és a végig mániákusan doboló Peder Carlsson alkotta ritmusszekciónak is. A szemeket azért persze megint leginkább Dregen vonzotta, aki tuti, hogy cuccozott a buli előtt (alatt), ezt a folyton zizegő, hiperaktív állapotot ugyanis lehetetlen józanul hozni. A közönség persze az általa levezényelt egyszemélyes show minden mozzanatát imádta, úgyhogy azt hiszem, nyugodtan elnézhetjük neki azt is, hogy kétszer is belezavarodott kicsit a Hungarian-Bulgarian halmazba, azaz nem feltétlenül tudta mindig, hogy éppen hol is van. Hülyeség lenne azonban megsértődni ezen, hiszen a fickó mindent kiadott magából a színpadon, a száz perc körüli bulit pedig vezetésével gyakorlatilag üresjárat nélkül hozták le.

Lehet, hogy a friss, nyolcadik nagylemez, a Silver & Gold nincs a legerősebb BB-cuccok között, de Svédország legtökösebb rock and rollerei élőben még mindig piszkosul értik a dolgukat. Egy ilyen fasza rock and roll este után az ember már csak néhány hideg sörre vágyott volna a bárpultnál, a Barba Negrában azonban ezúttal ez nem adatott meg: hiába volt ugyanis péntek este, a záró People Like... utolsó hangjai után elcsendesültek a hangfalak, az ekkor még a klubban tartózkodó néhány száz ember pedig jobb híján szép lassan beletörődött, hogy itt bizony vége a bulinak. Kár érte. (K.G.)