Shock!

Nem csak Wacken van ám a világon! A szintén nagy múltú Bang Your Head!!!-re ugyan idén sikerült először kijutnom, de színvonalát tekintve ez a fesztivál is felsorakozott nálam az igazán felejthetetlenek közé!

Nem is csupán az újdonság varázsa (értsd: a számomra új helyszín és korábban sose látott bandák) miatt: a Stuttgarthoz közel eső kisváros nevével egybeforrt BYH szervezettsége és programjának színvonala szintén példaértékű. Itt végig egy szálon, vagyis egyetlen színpadon fut a cselekmény és értelemszerűen kevesebb a fellépők száma, ám annál sűrűbb a mezőny. Maga a parti is kisebb területen zajlik, mint az északnémet fémorgia, de ugyanúgy egymást érik a különböző kajáldák, CD-, illetve pólóstandok stb., megvan a közönségtalálkozók, dedikálások helye és - ez sem utolsó szempont ugyebár - a tisztálkodási körülmények ugyancsak ideálisak.

A Rival tökéletesen behelyettesíthető, jelentős Iron Maiden hatást magán viselő power-speed muzsikája alatt még jobbára a sátorveréssel voltam elfoglalva és a Rhapsody eddig átélt koncertjeinek emléke sem hajtott a színpad elé veszettül, de láss/hallj csodát, egészen kiváló bulival örvendeztettek meg a már új bőgőssel kiálló Luca Turilliék! Ilyen jó hangzással még soha nem hallottam őket élőben és Fabio torka is bírta a gyűrődést - koncerten rendszerint ezen a két ponton bukik meg a csapat. A műsor amúgy hibátlan volt, a frissebb dalokat szintén nagykanállal ették a rajongók, a Village Of Dwarves alatt háttértáncosok is besegítettek.

A hétvége egyik legnagyobb "fogásának" a Jag Panzer bizonyult. A minden fölösleges ballaszttól mentes old school power metal ágyúdörgést idézően szólalt meg, Harry "The Tyrant" Conklin pedig a fesztivál egyik legkimagaslóbb énekteljesítményét nyújtotta. Elég sajnálatos, hogy be kell érniük a kultuszbanda-pozícióval ahelyett, hogy a legnépszerűbbek között jegyeznék őket (ebből adódott a korai fellépés), ám annál hűségesebb és hangosabb tábor dörögte velük az olyan meganótákat, mint a Chain Of Command, a Take To The Sky, a King At A Price vagy az Iron Eagle!

Ugyanez a Zsarnok Harry később átvedlett egyszerű farmer-póló szerelésbe, és kábé másfél óra múlva ismét kilépett a deszkákra szintúgy hétköznapi kinézetű Titan Force-os kísérőzenészeivel, hogy némileg progresszívebb ízű, de nem kevésbé nívós fémzenét nyomjon nekünk, nagyjából a Dio-s Black Sabbath és a régi Queensryche stílusában. (Eredetileg a Candlemass következett volna, de valami vámügyi szarakodás miatt a svéd doomanoidok fellépése másnapra csúszott és a Titan Force buliját hozták előre a szervezők.)

E két nagy alakítása között a hajdani első számú "amerikás" német rockbrigád, a Bonfire próbált felvillantani valamit a régi szép időkből. Mondjuk a helyi közönséget nem kellett különösebben emlékeztetni arra, mi az a Sweet Obsession, az American Nights, a Ready 4 Reaction stb. Claus Lessmann énekes maradt az egyedüli alapember, a többiek hasonló korú, sokat látott profik voltak, hasonlóan ízléstelen szerkóban. A 80-as évekbeli dolgok mellett elővezetett újabb keletű számokat már túlságosan öregesnek éreztem, a Sweet Home Alabama meg a legjobb esetben is egy vicc, echte német arcoktól. Kellemes nosztalgiabulit adtak Clausék, nem többet és nem kevesebbet - Balingen helyén továbbra sem fog új Los Angeles állni...

A Gamma Ray hozta a megszokott és elvárható formáját. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy újabb remek koncertről számoljak be. Kai Hansen mosolyogva járkált, ugrált, pörgött és láthatóan a társak sem érezték rosszul magukat odafent. A Land Of The Free lemeznél régebbre most csupán a főnök Helloweenes múltjából származó Ride The Sky mutatott, a nagyszerű hangulatot azonban ez csöppet sem befolyásolta.

Az idei BYH egyik nagy csemegéjének ígérkezett a Fozzy produkciója. Jött is a csapat a Stuck Mojo-ból ismert tagokkal, a lovagi szerelésbe öltözött Andy Sneappel, na meg a sztárpankrátor Chris Jericho-val és nem akármilyen showt csináltak! Egyetlen saját daltól, a jellegzetesen Stuckos Crucify Yourselftől eltekintve kizárólag klasszikus hard rock és heavy metal nótákat löktek. Mindezt komoly pirotechnika, valamint egy katonai egyenruhát viselő disznóálarcos alak folyamatos mókázása kísérte. A jónép vette is az adást, ahogy kell. Igaz, akit egy Stay Hungry (Twisted Sister), egy Balls To The Wall (Accept) vagy egy Freewheel Burning (Judas Priest) nem érint meg, annak nem lehet túl sok keresnivalója egy ilyen eseményen. Chris nem egy képzett énekes, de jó bika hangja van, az kétségtelen, és a szorítóban mutatott arroganciáját is lazán felcserélte egy metal frontember imponáló erélyességére. Pompásan szórakoztunk, mondhatom!

Ehhez képest a Nightwish csak afféle esti mesét adott elő. A már ismert Tarja-áriák mellett próbaútra indították a finnek a Century Child egyes tételeit is, emellett a leányzó színpadi viselkedésében figyelhettem meg némi változást: Tarja kezd ellazulni. Odáig nyilván sosem merészkedne, hogy vérmesen headbangeljen is, mint Cristina (Lacuna Coil) vagy Kimberly (Sinergy), de egyre többet mozog, irányítja a közönséget és... mosolyog! Az már jóval kevésbé szívderítő, ahogy a gitáros gyerek elbénázta az Over The Hills And Far Away szólóját, persze a seregnyi 'wish-rajongó alighanem könnyedén elsiklott efölött...

Az első nap főbandája, a Saxon már szürkületben vette birtokába a pódiumot. A kimért eleganciát és heavy metalos őserőt egyesítették újfent, akárcsak tavaly Wackenben, bár jobban esett volna, ha Biff bácsi nem veszi olyan ráérősre a figurát az átkötő szövegeknél. A program többé-kevésbé megegyezett a múltkorival, a jó öreg sas megint büszkén "szárnyalt", egyaránt felséges volt a díszlet, a hangzás és az előadás is.

Másnap délelőtt az S.A. Adams néven futó, nagy zajjal és elég semmitmondóan bazseváló amerikai heavy rock trió még nem csábított sokakat a küzdőtérre. A Mägo De Oz kezdésekor bezzeg hamar felpezsdült az élet! Ez a nyolc tagú társulat lényegében a Skyclad spanyol megfelelője: a torzított gitárokhoz jó adag ibériai folkmuzsika és egy sor kiegészítő hangszer társult. A dalszövegeik spanyolul íródtak, még a konferálást is anyanyelvén végezte a frontember. Vérbeli metalos fazonok illetve közönséges utcazenésznek öltözött arcok ugyanúgy akadtak a szemlátomást régi csibészekből álló Mägo De Ozban és különösen épületes látványt nyújtott a gityósok, a hegedűs, a fuvolás meg a többiek által bemutatott szinkron-törzsdöntögetés... Fényesen bizonyítja a banda sikerét, hogy röviddel a koncert után sehol nem lehetett kapni a CD-iket; ha volt is belőlük, pillanatok alatt felszippantották mindet!

Pedig lett volna időm kutatgatni, mert a Tankard-féle csapongó thrash metal hiába marasztalt a színpad előtt. Tudnám én a humoros oldalát nézni az egésznek, a pizsamába bújt tagok (főleg a jókora pocakot eresztett vokalista, Gerre) láttán azonnal rám is tört a röhögés, de sem az idétlen kinézet, sem a sörtől habzó szövegek nem tudták ellenpontozni a zenei oldal hiányosságait. Sajnos ez a kapkodós riffhajigálás nem az emberben felgyülemlett fölös energia levezetését segíti elő, hanem csak növeli a feszültséget, az én benyomásom legalábbis ez és fogalmam sincs, hány sört kellene legurítanom ahhoz, hogy esetleg az ellenkezőjéről győződjek meg.

Nem is bántam meg, hogy nem kezdtem ilyesmivel kísérletezni, a Vanden Plas higgadt, elmélkedős muzsikája ugyanis gyorsan kisimította az arcomat. Andy Kuntzék mindig nagyon odafigyeltek az elszállós és beindulós témák közti egyensúlyra, ez az alkalom sem bizonyult kivételnek. A legutóbbi album, a kitűnő Beyond Daylight dalainak beiktatásával inkább az előbbiek felé billent a mérleg nyelve, viszont a szűkre szabott fellépti idő csupán ízelítőt tudott adni a Vanden Plas által közvetített gondolat-és érzésvilágból (a csúcsot nekem a Cold Wind és szokás szerint a Rainmaker jelentette). Szóval szükség van az ilyen progresszív felfogásban zenélő csapatokra az őrült fejrázás közepette, csak némelyiket engedhetnék hosszasabban is játszani!

A Shakra-tól nem tudtam, mit várjak, egyedül abban voltam biztos, hogy nem az ügyeletes szőke cicababa nevét írták el a plakátokon. Nos, a srácok feltehetően németek, már több albumuk is van, és amolyan party rock’n’rollt tolnak. Néha szinte egy az egyben a Bonfire-t hallottam, máskor egy szelídített Thunderheadet, a kimagasló nóták azonban hiányoztak. Háttérzeneként egy buliban oké, amúgy semmi különleges.

Annál nagyobb súllyal esett a latba a már említett okok miatt késve érkezett Candlemass végzetes lassulása. Ha már súlyról beszélünk, Messiah Marcolin sem áll rosszul ilyen téren. A termetes énekesnek most is ugyanúgy védjegye a papi csuha és a szumós mozgás, mint az operás stílus. A többiek kinézete messze nem volt ennyire jellegzetes, ők a háttérbe húzódva doomoltak. Még javában hét ágra sütött a nap, ám a zene hatásából ez nem vett vissza. Elhangzott egyebek között az Under The Oak, a Solitude, a Crystal Ball (az abszolút alapműnek számító első Candlemass korong, az Epicus Doomicus Metallicus fele!), a Samarithan, a 90-es évekre érthető módon nem tértek ki. Kérdés, hogy lesz-e új albuma a visszatérő formációnak, ez a balingeni "mise" mindenesetre letaglózó erővel bírt!

Jelentem, az Iron Savior fellépése alatt rendkívüli esemény nem történt. Természetesen nem a közönség soraiban kellett valamiféle zavargástól tartani, maga a koncert csordogált igazán emlékezetes mozzanatok nélkül. Olykor apróbb technikai gondok akasztották meg Piet Sielckék lendületét, egyébként profin és élvezhetően játszottak, csak eléggé kiszámíthatóan.

A Helloweenes szabvány-speed metal helyett inkább az amerikai hatású power felé kacsintgató Rawhead Rexx alatt is folytatódott a fenti tendencia, egészen addig, amíg egy veszélyesen Heaven And Hell-közeli saját szám felénél átváltott a banda a Sabbath-klasszikusba. Majd a zenekar nevével azonos című nóta alatt felbukkant a lemezborítóról ismert szörnyalak, maga "Rexx felügyelő", az ő tiszteletkörei után pedig Geoff Thorpe barátunk viharzott elő és pengetett el két Vicious Rumors darabot (On The Edge és Abandoned) a német fiatalokkal. Szegény énekes srác meg lehetett illetődve rendesen, mert utóbbi dalban többször is bakizott...

Ezután jött a kötelező évi Nevermore-adagom Nekik közismerten nincs szerencséjük a másodgitárosokkal, de a bulikra azért mindig találnak megoldást. Ezúttal az a Steve Smyth egészítette ki a seattle-ieket, aki a Vicious Rumors és a Testament soraiban is megfordult már. A The River Dragon Has Come indította a támadást és Warrel "Thrash metal is NOT dead!" Dane vezényszavára folyamatosan alakultak a pogó-körök. A gyors Narcosynthesis és Beyond Within rakétaként csapódott közénk, az Engines Of Hate és a Next In Line a nyakizmokat dolgoztatta meg irgalmatlanul, a The Heart Collector elérzékenyült pillanatokat és hangos együtténeklést hozott. A szükséges pluszt az itt debütáló Enemies Of Reality jelentette, egy visszafogottabb tempójú szerzemény, amelyben az elborult komplexitás csaknem Testament-, Forbidden-szintig fokozódik, ám ide is sikerült olyan refrént kiagyalni, hogy másodjára ezrek fújták velem együtt teli torokból és Warrel nyújtotta is felénk a mikrofont!.. A befejezés ugyancsak frenetikus volt: a Metallica (!) Ride The Lightning nótája dörrent meg úgy, ahogy Larsék keze alatt már sose fog, és színpadmászók egész armadája tombolt odafent a zenekarral együtt. Sokat közülük maga Warrel segített fel...

A két esztendeje "feltámadt" Halford mester jött, látott és vélhetően Balingenben is meggyőzött mindenkit arról, helyesen tette, hogy ismét felfedezte önmagában a fémistent. A Crucible album éppen akkortájt jelent meg és ezt alátámasztandó két friss számmal kezdődött a show. De ez még csak a figyelemfelkeltő húzás volt, utána Bobby Jarzombek belecsapott abba a legendás dobintróba és - ugye sejted, milyen érzés lehetett kora ifjúságom egyik meghatározó dalát hallani élőben, az eredeti hanggal? - a Painkiller következett!!! Az egész koncertet egyértelmű állásfoglalásnak szánta Rob apó a heavy metal műfaj és annak örökérvényű volta mellett. Ennek fényében leásott a legelső Judas Priest lemezek idejéig és előbányászta az Excitert (ez is régi favoritom és lehet, hogy Tiptonékat most eszi a méreg, amiért nem nekik jutott eszükbe újra műsorra tűzni...), a 80-as évek fémöntvényeiből a The Hellion/Electric Eye-ra, a Riding On The Windre és a Freewheel Burningre (Fozzy ide vagy oda, mégiscsak az eredeti az igazi!) kerített sort, míg a fennmaradó időt a Resurrection tutiságai, valamint további Crucible-es nóták (így a címadó és a One Will után lement még a Betrayer és a Golgotha) töltötték ki. Az óriási fazonokból álló hangszeres szekció kifogástalan munkát végzett és hadd magasztaljam külön a két bárdistát. A Tipton/Downing szólókat méltóképpen prezentálni rettentő nagy kihívás, de Patrick Lachman és Metal Mike Chlasciak tökéletesen felnőttek a feladathoz. Halford hangja meg egyszerűen fantasztikus ma is! Színpadi akcióban nem vállalta túl magát az öreg, inkább az énekre koncentrált és ebben nem is akadt hiba. Amit viszont meghökkentőnek találtam, a közönséghez egyetlen szót sem intézett a buli alatt. A záró Electric Eye alatt komótosan előresétált, a végén meghajolt a csapattal együtt és kész! Hát, maradjunk annyiban, hogy tényleg egy határozott kinyilatkoztatást kívánt tenni hősünk, amely nem igényel semmiféle magyarázatot...

Az "i"-re a Slayer tette fel a pontot. Az idei Summer Rocks kapcsán részletesebben már megemlékeztünk róluk és ehhez nincs is sok hozzáfűznivalóm. Dave Lombardo gyorsaságára és pontosságára azért én is rácsodálkoztam, a fickó még mindig bírja a strapát! Nem lepődnék meg, ha újból véglegesítenék a bandában, persze ismerve az Araya-Hanneman-King keménymagot az se lenne furcsa, ha nem. Voltaképpen egyetlen gyengébb pontja volt ennek a fellépésnek: megfejthetetlen rejtély, hogy ha mindenki másnál tisztességesen szólt a motyó, miért éppen az egyik headlinernek jutott osztályrészül ilyen halk és képlékeny megszólalás. A remélt vastag, konkrét gitársoundhoz képest csupán elmosódott döngicsélést kaptam a fülembe. Nem mondom, hogy nem dobtam el az agyamat, amint feldübörgött az immár két évtizedes Slayer-agresszió megannyi remeke, köztük a God Hates Us All korong élőben idén először hallott tételei, de a hangzás kissé megtépázta ezeket. A fináléban még jött némi tűzijáték a rajongók üdvrivalgásával kísérve, engem pedig már menetkészen várt a kis magyar különítmény a kocsiban. Az első balingeni küldetés teljesítve! Folyt. köv. 2003-ban? Ez egyelőre a jövő titka...