Shock!

Nem én öregszem – állapíthattam meg újfent a hajós négyes csomag első két brigádja láttán-hallatán, mivel most is csak ugyanaz jutott eszembe, ami mindig is, amikor ilyen összeállításokkal (értsd: zseni főbanda plusz egy középkategóriás support, kiegészítve két totálisan érdektelen, lényegtelen csapattal, akikre már a befejezés után 2 perccel sem emlékszik senki) kerültem szembe.

Most komolyan, mi értelme van ennek? Oké, a kiadók / menedzsmentek / gazdag rokonok befizették ide az olasz Extremát és az osztrák Demolitiont, de ha a szívükre teszik a kezüket, talán még maguk a derék muzsikusok sem gondolják komolyan, hogy ők bármit is elérhetnek ezzel a turnéval azt leszámítva, hogy jól lehet vele dicsekedni a helyi klubban a haveroknak. Most tényleg: ha egy zenekar 1986-ban kezdte a pályáját, és még mindig csak ott tart, mint az Extrema, ott van bármi remény? Ugyan már… Arctalan, néhol erősen panterás modern metaljuk ugyan feszes volt, de nagyjából ennyiben ki is merült a dolog érdekessége, a Demolition pedig még ennyi említést sem érdemel. Életemben nem láttam még értékelhető osztrák zenekart, és ők is csak megerősítettek ezirányú előítéleteimben koncepciótlan thrashes alapú zenéjükkel, ami még ráadásul pocsékul is szólt. Időhúzáson túl másra nem volt jó ez az egész, még azzal is jobban jártunk volna, ha a bő egy óra felesleges zsibbasztás helyett inkább később kezdődik az egész buli…

Draveczki-Ury Ádám

A dán Mercenary még évekkel ezelőtt, a teljes ismeretlenségből tűnt fel számomra a 11 Dreams lemezzel, ahol számomra tökéletes arányban vegyítették a göteborgi halálmetalt és a progresszív, valamint dallamos elemeket. Azóta átestek némi tagcserén, és bár már megfordultak nálunk, ebben a felállásban még nem láttam őket. De milyen jó, hogy most megtettem!

Múltkor (tán a Pecsás Metalmanián lehetett?) még az identitáskeresés fázisát véltem felfedezni rajtuk, és nem éreztem száz százalékig, hogy a színpadról is egy az egyben visszajönnek a lemezes témák. Most viszont egy energiabombát kaptunk a gyenge 45 perces blokkjuk alatt. A Kral helyére érkezett René Pedersen basszusgitáros-üvöltős-vokalista főnyeremény mivoltáról azonnal meg lehetett bizonyosodni, olyan szintű vehemenciával zúzta végig a bulit. Ráadásul basszusjátéka és a durvább énekrészek mellett a refréntémák alatt dallamos háttérvokállal is erősítette az összképet. Mikkel Sandager énekes semmiképp nem nevezhető csajmágnesnek (leginkább egy törpe tévészerelő szakmunkás jutna eszünkbe róla), viszont a csillagokat is leénekelte. Hangterjedelme mellett az átélési faktora is tanítani való volt, látszott, hogy szívét-lelkét süvölti bele a Shure Beta 58-asba. Martin Buus gitáros sem nőtt túlzottan nagyra, de ritmusjátéka és szólói is feledtették nyurga társa kissé semmitmondóbb színpadi jelenlétét. Talán ritmusgitár és billentyű fronton nem túl erős még mindig élőben a Mercenary, bár Morten szintijét igazából eléggé eltüntette a keverés, szóval akár jó is lehetett...

Egy biztos, a csapat felnőtt saját magához, és a szakmai füleknek szóló dalaik mellett pár igazi szívszaggató opusszal segítenek oldani a súlyt, így a kezdő zúzda New Desire és a záró progsúly 11 Dreams közé pont jó helyen csempészték be az aktuális klipnótát, az Isolationt is. Remélhetőleg szép lassan többen is megismerik őket kicsiny hazánkban, mert bizony szívesen vennék egy egész estés bulit is a dán Zsoldosoktól.

Bátky Zoltán

A Death Angel a világ egyik legjobb koncertbandája, és kész. Eddig kétszer láttam őket, először 5 éve Bécsben, ahol a Testament előtt fellépve gyakorlatilag ellopták az egész estét Chuck Billyék orra elől, utána pedig az emlékezetes megapubos eseményen, ahol kölcsöncuccon, két órás késéssel nyomtak le egy olyan vérengző bulit, hogy aki ott volt, az garantáltan soha az életben nem felejti el az energiát, ami akkor felszabadult. Azóta történt egy és más Mark Oseguedáék háza táján, például kiadtak két lemezt, a korrekt, de nem tökéletes The Art Of Dyingot és a remekbeszabott friss Killing Seasont, de mifelénk valahogy nem vetődtek el, így aztán tűkön ülve vártam a legújabb jelenést, és mondanom sem kell, nem is csalódtam. Meg alighanem más sem, aki ellátogatott a hajóra ezen a kellemes tavaszi estén.

San Francisco egyik legendás thrash/speed bandájában az a legérdekesebb, hogy igazából semmi extrát nem csinálnak a színpadon, a hatás mégis elementáris. A hihetetlenül pozitív kisugárzású, végig vigyorgó, energiabomba Mark Oseguedát és a Ramones pólós basszert, Dennis Pepát leszámítva nincs nagy mozgás a deszkákon: Rob Cavestany és Ted Aguilar ugyan néha sétálnak egy kicsit, de alapvetően inkább a hangszerekre koncentrálva hegesztik a gyilkos riffeket, Andy Galeon sem tartozik a szakma leglátványosabb dobosai közé, ráadásul mindannyian olyan kicsik, hogy bizonyos régiókból nézve alig látszanak. Ennek ellenére a koncert most is csak úgy sistergett az adrenalintól, és ezt csak megdobta a banda látható lelkesedése, hogy ismét itt játszhatnak (és okkal hihetjük, hogy ez az ő esetükben tényleg túlmegy a minden zenekar által minden turnéállomáson zsolozsmaszerűen elszajkózott „ti vagytok a világ legjobb közönsége!” baromságokon). A megszaggatott Zodiac Mindwarp (!) pólót viselő, energiabomba Markot néhol talán a kelleténél halkabban hallottuk, de a hangulat az első másodperctől fogva óriási volt.

Ha még nem láttad a Death Angelt, egy már-már nonszensz módon feszes és atompontos gépezetet kell elképzelned, akikben az is külön rokonszenves, hogy eszükben sincs a múltjukból megélni. Az új lemezről nem kevesebb, mint kilenc szerzemény hangzott el, amit alapesetben akár soknak is tűnhetne, csakhogy a Lord Of Hate, a Dethroned, a When Worlds Collide vagy a Sonic Beatdown így élőben bizony egy cseppet sem tűntek gyengébbnek a régi klasszikusoknál, és a laza háromnegyedháznyi közönség is rendesen levette őket. A legnagyobb beindulást azért érthető módon az Evil Priest-, Voracious Souls- és 3rd Floor-féle thrash mérföldkövek okozták, nem is beszélve az Act III lemezt egyetlen túlélőként képviselő Seemingly Endless Time-ról és a rendes játékidőt záró Kill As One himnuszról. Számomra ugyanakkor az utóbbi páros mellett két újabb keletű dal jelentette a csúcspontot, jelesül a vészterhes, súlyos The Devil Incarnate és a friss Soulless, amik minden túlzás nélkül óriásit ütöttek élőben. Az új nóták erejét és elfogadottságát bizonyítja az is, hogy a ráadásban sem volt Thrashers, Mistress Of Pain, Bored vagy Stagnant, és még csak részlet szinten sem volt The Ultra-Violence: ezek helyett inkább a Resurrection Machine és a Thrown To The Wolves vágott rendet a sorok között, méghozzá kiütéses győzelmet aratva.

A csapat sosem játszik túlságosan hosszasan, mindent egybevetve most is olyan 75-80 perc körül járhatott a komplett műsoridő, de így sem támadt bennem semmiféle hiányérzet a koncert után. A még ma is csak harmincas éveik közepe tájékán járó filippínó unokatesók bizony tényleg simán hülyét csinálnak a mezőny 90 százalékából!

Draveczki-Ury Ádám

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Death Angel
Mercenary