Shock!

Az idén tizedik jubileumát ünneplő Fezenről még csak nem is tudtam eddig, viszont mikor kiderült, hogy az évfordulóra alaposan beerősítő szervezőgárda a Clawfingert és a Brainstormot is leszervezte fő attrakciónak, világossá vált számomra, hogy jobb alkalom nem is adódhatna az ismerkedésre, egyszóval menni kell.

Sajnos a kánikulából egy hét alatt novemberire fordult időjárás nem kedvezett éppen a fesztiválozóknak, így az elég szerencsétlen időpontban – iskolakezdés után három nappal, csütörtökön, 10 fokban – megtartott Clawfinger bulin alig párszázan lézengtek. De ne szaladjunk ennyire előre!

1. nap

Mire csütörtökön sikerült letennem a lantot és leérni kocsival Fehérvárra, megtalálni átmeneti szállásomat (kösz, Smitya!) illetve eljutni a fesztiválra, már igencsak estefelé járt az idő, Mester Tamás meg javában büntetett a Media Markt stage-en. A remekbeszabott U2 és egyéb feldolgozásokat kb. 10 percig bírtam, aztán elindultam némi sört vételezni a főszínpadhoz, ahol épp az Ossian zúzott, Endre meg prédikált az élő sakkfigurákról. Mire megkaptam a felfrissülést hozó nedűt, már a Szenvedély ment, s mivel jómagam is mélyből érkezett fiú vagyok, muszáj volt meghallgatni. Kultikus ugyan a Szenvedély, de azért Ossianból elég kevés is sok, úgyhogy fél kilenckor már Superbutton találtam magam, ahol ismét csak megbizonyosodhattam két dologról. Az egyik, hogy a banda még mindig nagyon ott van: feszesek, tökösek, energikusak. A másik pedig, hogy zenészként csak annak van esélye bekerülni hozzájuk, aki Vörös Andrisnál legalább egy fejjel kisebb. Amit láttam belőlük, az Andris itt-ott gyengébb éneklése ellenére is tetszett, különösképp pedig az egyik nótába becsempészett Iron Man részlet, illetve a záró Pioneer ütött.

Bár a svéd Clawfingernek majdnem háromnegyed órája volt átszerelni, a 21:30-as kezdés mégis jelentősen csúszott; mindenesetre ez az első és utolsó negatívum is egyben, amit a bulijukról el tudok mondani. Ahogy a társaságunkban lévő egyik hölgy fogalmazott, ez volt az a koncert, amit az ember bármikor élvezettel visszanézne egy dvd-n. A Clawfinger ugyanis jött, muzsikált, gyalult, de mindenek felett: SZÓRAKOZTATOTT! Zakk Tellék szemmel láthatóan nem vették teljesen komolyan magukat, ami kifejezetten jól állt nekik, a bulit meg ez iszonyatosan feldobta. Ennyi hülyeséget, poént és geget nagyon rég nem láttam színpadon. Szerencsére a „show” nem ment a zene rovására, a sok baromkodás mellett is profin végigmuzsikálták a műsort, melybe belefért többek között a Europe Final Countdownjának megidézése, sőt a You’re Beautiful című popsláger is.

Mellesleg nem bízták a véletlenre a dolgot a svédek, hiszen rögtön az első lemez Rosegrove-ja után, mindjárt másodiknak talán a legnagyobb slágerük, a Nigger következett. Meg is őrült tőle a tisztelt publikum. Egy best of programot kaptunk, viszonylag kevés új lemezes nótával (The Price we Pay, Life Will Kill You), így az olyan dalok, mint a The Truth, a Don’t Get Me Wrong, a Two Sides, vagy épp a Zeros and Heroes végig fenntartották a közönség lelkesedését. Valamivel több, mint nyolcvan perc után végül mi más is zárhatta volna a koncertet, mint a Do What I Say népünnepélye?! Etalon koncert volt, ismétlést minél hamarabb!

2. nap

A péntek délelőttöt Fehérvár gyönyörű történelmi belvárosában, illetve a Romkertben való mászkálással töltöttem, így csak fél három körül értem be a fesztivál területére. Na, nem mintha vesztettem volna bármit is, ugyanis a pénteki programot elviekben az Underground színpadon nyitó Sign of Life valamiért mégsem lépett fel, így a szemerkélő esőben voltam kénytelen várakozni, míg történt végre valami. Ez a valami aztán megérkezett három után pár perccel, a Metalcicus és a Szexdisznók feldolgozás-zenekar becses személyében. Sajnos a koncert kezdése katasztrofális volt, az egy gitárral felálló zenekar ugyanis egy rettenetes Running Free-vel indított, melyben a Szekeres Tomi vehemenciájával zúzó gitáros-szexdisznónak annyi köze volt az eredeti – egyebekben roppant technikás - szólóhoz, mint Pákónak Arany Jánoshoz. A nóta után aztán kiderült, mi a bibi, a zenekar másik gitárosa pár nappal a buli előtt lépett le ugyanis, a Zuzu Petalsos kisegítő srácnak, illetve a megmaradt hathúrosnak meg gondolom nem volt ideje rendesen megtanulni a dalt. Talán jobb lett volna elhagyni a nótát akkor már, nem?! A második feldolgozás (Doro) után aztán már nem volt gond, a Twisted Sister, Motörhead, ZZ Top dalokat jól zúzták a gyesznyók, és Metalcicussal sem volt nagy gond, bár hangja azért közel sem tökéletes. Se nem erős, se nem jó, de nem is rossz, inkább elmegy kategória, mindenesetre egy klubbulin, este tizenegykor, néhány sör után sokkal inkább vevő lennék rá, mint délután háromkor, szemerkélő esőben és tizenkét fokban. Mindenképpen meg kell jegyeznem azonban, hogy színpadi munkáján bőven van még mit fejleszteni, eléggé elveszett volt ugyanis a hölgyemény, ami Vokálcicusra hatványozottan igaz. A Sex Action átiratuk viszont nagyon király.

A Remorse legénységét nagyon sajnáltam. Jókora csúszással kezdett a - Zsóti szavaival élve - 3/5-öd Remorse, és így is csak nekik sikerült ideverekedniük magukat Ózdról, a többiek elvesztek valahol félúton, így a mikrofont Zsóti vette birtokba, második gitáron pedig Kovács „minden brutál zenekarban én játszom” Attila segített ki. Összesen öt nótára jutott idejük, azokban viszont a mostoha körülmények ellenére becsülettel helytálltak. Annak ellenére, hogy Oláh Zsolti nem egy Russ Anderson, egyáltalán nem énekelt rosszul, a riffek és szólók pedig rendben voltak, ahogy az a Remorse-nál és Attilánál mindig is lenni szokott. Nagyon színpatikus, jól muzsikáló srácok, csak mindig közbejön nekik valami; igazán megérdemelnének egy kis sikert végre!

Bevallom, az ex-CDT-s srácok vezette Mangod Inc. jócskán meglepett! Nem láttam még őket soha, de korábbi munkásságuk alapján nem gondoltam volna hogy ennyire dallamos, fogós muzsikát játszanak. Persó iszonyat sokat fejlődött legutóbbi élő találkozásunk óta, hangja erős, dallamai jók, nyoma sincs bizonytalankodásnak. Nem játszottak egy szem CDT nótát sem, de nem is hiányoztak. Túlkomplikáltnak nem nevezhető, de igényes, jóféle modern metal muzsika játszanak, ahogy azt illik.

A Wackor elejéről sajnos lecsúsztam, koncertjük viszont így is élményszámba ment, főleg úgy, hogy nem láttam őket élőben évek óta. Sajnos bemutatkozó lemezükhöz, a már négy éve napvilágot látott Methanolidhoz nem volt szerencsém eddig, koncertjükkel viszont meggyőztek arról, hogy érdemes lenne felkutatni a cd-t a föld alól is. Agyas, helyenként thrashes muzsikájukat vette a közönség is, a csúcspont viszont egyértelműen a Kovács Attila és Oláh Zsolti vendégszereplésével eltolt Mandatory Suicide volt. Srácok, kellene már az az új lemez!

Alternatíva nem nagyon lévén belenéztem a Lord műsorába is, de valahogy az ős-öreg zenekar most sem nagyon fogott meg. Igazából nem tudom, miért nem működik nálam a banda, de míg például egy P. Boxért maradéktalanul tudtam lelkesedni, a Lord sosem jött be; ezúttal sem.

A német Brainstorm lassan már tiszteletbeli magyar zenekarnak is tekinthető, annyit játszanak nálunk Andy B. Franckék, sőt friss dvd-jük tekintélyes része is nálunk készült. Ráadásul jómagam idén nyáron már láttam őket egyszer, így nem lehet azt mondani, hogy borzalmasan lázba hozott volna az újabb buli híre. Mindenesetre a Brainstorm van olyan kaliber, hogy mindig szívesen megnézi őket az ember, így hát természetes volt, hogy közvetlen közelről követtem végig a koncertet. Nem is sokat lacafacáztak a srácok, beletolták arcunkba az alap Agyvihar nótákat. Mindenesetre kicsit rutinszerű volt a koncert, nem éreztem a nagy lelkesedést – valószínűleg az elég csekély nézőszám is közrejátszott ebben – inkább csak becsülettel lezavarták a programot. Természetesen az olyan nótákkal, mint a Hollow Hideaway, Worlds are Coming Through, Highs Without Lows, Blind Suffering vagy személyes kedvencem, a Shiva’s Tears, nem lehet hibázni, így - rutinbuli ide vagy oda - nem lehetett nagyon belekötni a koncertbe. Egyedül csak azt nem értem, hogy lehet a legnagyobb slágerük minden idők legrosszabb Brainstorm szerzeménye (a természetesen most is koncertzáró) All Those Words?!

Mivel idén nem volt Mezőtúr, a szokásos, évi egy Tankcsapda koncertem is kimaradt, viszont hála a Fezennek, ezt is sikerült bepótolni. Ráadásul kiválóan is indult a buli, hiszen Lukácsék az Ember tervez két nótájával a Legyen köztünk híddal és a Rock ’n Rollnak hívottal nyitottak, amit később még a Civilizáció vége és a R 'n' Roll rugója is követett, eszembe juttatva megboldogult ifjúságom TCS-bulijait. Később viszont elharapóztak a slágerek: be voltunk rúgva, meg beleültek a fiúk ölébe a lányok, stb., úgyhogy körülbelül a koncert felénél befáradtunk, elég volt aznapra a rakenrólból.

3. nap

Harmadik nap nem siettünk túlzottan, már csak a válogatott meccse miatt sem, így a hetes Dalriada volt az első, amit elcsíptünk. Anno valamelyik Akela fesztiválon már láttam Binder Lauráékat, akkor elég meggyőzően tolták, a mostani koncert viszont elég gyenge volt. Vagyis inkább Laura volt az. A zenei résszel nem volt gond, Ficzek Andris is jól énekelt – meggyőződésem, hogy kettejük közül messze ő a jobb vokalista – Binder kisasszonynak viszont szinte egy eltalált hangja nem akadt. A közönség mindenesetre kajálta őket...

Eltökélt szándékom volt, hogy a soron következő Demonlord koncertet megnézem, de hamar elriasztott a produkció. Sajnos tény, hogy Jurásek Balázsék pont ugyanott tartanak, ahol 1999-ben, az első album megjelenése után tartottak. Azt a lemezt anno szívesen hallgattam, úgy voltam vele, hogy kezdetnek nem rossz, lesz ez még jobb is, de sajnos nem lett. Balázsnak ugyanúgy borzalmas a kiejtése, ugyanolyan gyenge a hangja, szinte semmit sem fejlődött, közben meg eltelt majdnem egy évtized. Ez különösen annak tükrében elszomorító, hogy másnap egy ismeretlen, osztrák (!!!) huszonévesekből álló, Serenity nevű banda milyen produkcióval állt elő az A38-on, Threshold előtt. Lazán lemosták az egész magyar heavy metal mezőnyt.

Szinte hihetetlen, nem is igazán tudom, mi az oka, de ezen fezenes buli volt első találkozásom a P. Mobillal. Lóriék is jócskán késtek, a meghirdetett kezdési időpontban még a cinek sem voltak fölszerelve a dobcuccra, így komolyan aggódtunk, lesz-e egyáltalán koncert?! Végül lett, a hívek legnagyobb örömére. A műsor a legnagyobb slágerekre épült, Joe is jól énekelt, úgyhogy hamar kialakult az össznépi örömködés. Egy idő után azért befáradtam az olyan egyszerűbb daloktól, mint az Adj király katonát vagy a Dugjatok a 220-ba, így a koncert végét már egy kenyérlángossal a kezemben, messziről figyeltem. Ha nem is lett kedvenc nálam a Mobil, azért ez a buli meggyőzött arról, hogy érdemes őket elcsípni néha. A billentyű viszont nagyon hiányzik...

A nap és a fesztivál abszolút meglepetését az Akela nyújtotta, akik valami olyan koncertet adtak, hogy ihaj. Eredetileg csak az Ignite kezdetéig terveztünk belenézni a koncertbe, de végül ott ragadtunk a buli végéig. Valami elementáris erővel szólaltak meg Főnökék, és ismét csak azt kell mondanom, a két ifjú „bárdista” új életet lehelt az Akelába. Az csak a koncert végén tűnt fel, hogy Retek koma helyett új ütős püfölte a bőröket, de a Piócamannel (no comment) kiegészült zenekar maximális teljesítményt nyújtott.
A műsor totál old-school volt - mindössze ha két újkori nóta hangzott el – és iszonyú nagyot zúztunk az olyan klasszikus dalokra, mint a Fenevad, a Fekete Bárány, a Fáklyával a Pokolba vagy a Közeleg. Nem tudom, mennyire komoly ez az ismételt feloszlás, de ha lehet, kéretik mellőzni, mert azért csak kell ennek az országnak egy Akela, legalábbis ha ilyen formában nyomják.

Fentiek miatt az Ignite-nak csak az utolsó két és fél számát csíptük el, de az ismerősök elmondása szerint igencsak rendben volt a buli, és a záró A Place Called Home alapján ezt el is tudom képzelni.
Bár a körülmények – főleg az időjárásnak köszönhetően - közel sem voltak ideálisak, nagyon jól éreztem magam a jubileumi Fezenen. Remélem, jövőre hasonlóan színvonalas programot hoznak össze a szervezők, és ha kicsit melegebb lesz, akkor akár még a Mezőtúr után tátongó űrt is betöltheti ez a fesztivál.