Shock!

Extrém időjárási körülmények között az emberek hajlamosak kivetkőzni önmagukból, intoleránsan, agresszíven, azaz igazi seggfejként viselkedni. Aki erre a szintre végül mégsem jut el, az is nyűgösebb és türelmetlenebb a környezetével, mint általában. Márpedig a FEZEN hetében az egész országra kiterjedően a legmagasabb fokozatú hőségriadó volt érvényben, ami konstans 30 fok feletti hőmérsékletet jelentett. Gondolom, ez volt az oka annak, hogy én magam sem éreztem olyan jól magam itt idén, mint eddig bármikor, ráadásul a szélesebb körben értelmezett staff keretében is sokkal több volt az igazi tahó, mint máskor.

Szeretném azonban hinni, hogy csakis a hő-sokk számlájára írható az, hogy a fesztiválbuszt vezető sofőr a fék helyett kizárólag a dudát nyomva, lassítás nélkül hajt be a fesztivál bejáratától 50 méterre lézengő fiatalok közé, vagy hogy éjjel a biztonsági őr simán behazudja a képembe, hogy épp pár perce (a menetrendhez képest jóval korábban) ment el a busz, úgyhogy fogjunk inkább taxit, mert a következő csak egy óra múlva jön. Természetesen két perccel később, már a taxiban ülve láthattam, hogy jön szembe a busz, szépen menetrend szerint. És az is kizárólag a tűző napsugarak roncsoló hatásának köszönhető, hogy ugyanazért az útért hol 1600, hol 2200, hol meg 3500 forintot mutattak az órák a fesztiválozókat hősiesen furikázó, dögevő nagyvadak gépjárműveiben. Mindehhez tegyük hozzá még azt is, hogy bár az ital-szekció ár/érték aránya továbbra is okés volt, a kajásokat szintén fejbe kólinthatta a hőség, más magyarázatot ugyanis nem nagyon tudok az ezerforintos hot dogra, az 1800-as burritóra, meg a 2000-ért vesztegetett, ehetetlen pljeskavicára.

Szóval, míg eddig minden évben igyekeztem minél több időt kint tölteni a fesztiválon, idén csak akkor mentem ki, amikor már tényleg nagyon muszáj volt, azaz jöttek az első nemzetközi kedvencek. Kivéve az első napot: szerdán ugyanis még hősiesen ott álltam a Hammer Csarnok katlanjában délután négykor, hogy ötven fokban élvezhessem a VL45 romjain alakult Slowmesht. Az igazi mártírok azonban a fellépő srácok voltak, akik percek alatt áztak el gatyáig, de így is hiba nélkül tolták le programjukat. Ilyen körülmények között pedig az sem lenne fair, ha felrónám nekik is azt, amit általában minden magyar zenekarnál hibapontként húzok be: a színpadi mozgás hiányát. A dalokat és a lemezen is kifejezetten jó énektémákat ugyanis élőben is faszán és lazán hozták, viszont némi színpadi ácsorgásnál egyelőre tőlük sem telik többre. Ahogy a bevezetőben írt oly sok mindent, írjuk azonban ezt is a kánikula számlájára. A Slowmesh kapcsán írtakat gyakorlatilag idemásolhatnám a Dystopiához is: amellett, hogy Vári Gábor kifejezetten jó énekessé gyúrta magát az elmúlt években, ők is jól hozták magukat, de a szauna-jelleg kicsit az ő bulijukat is agyonnyomta.

Gondoltam, hogy a tűző napsütés, illetve az egyébként sem túl ideális körülmények miatt nem az itteni lesz életem legjobb Therion-bulija, és ez a számítás sajnos be is jött, hiszen tetézve a helyzetet, még kifejezetten gyengén is szólt a koncertjük. Sajnos a Fehérvár Színpad egyéb fellépőjére is igaz volt ez később, azaz nem Christofer Johnssonék szóltak csak úgy, mintha egy kartonlapot húztak volna közéjük és a publikum közé. A puffogó, tompa és halk koncert egyébként kifejezetten jó is lehetett volna, hiszen a legutóbbi magyar bulihoz képest változatlan felállásban érkezett zenekarnak nincs új lemeze, így egy totális best of-programal álltak színpadra, február óta először épp nálunk. A Blood of Kinguval kezdődő szettben egy új dalt is bemutattak, ezt leszámítva azonban csakis a legnagyobb közönségkedvencek sorakoztak másfél órán keresztül, majd a To Mega Therion után kaptunk tőlük egy extra ráadást is, a Cults Of The Shadowst. A slágerek közül pedig egyedül a Typhon nem dörrent meg igazén, Linnea Vikström ugyanis kifejezetten gyengén hozta a hörgős énektémákat.

Ha voltál már esküvőn vagy hallottál már életedben rádiót, tuti, hogy ismered a Honeybeastet és slágerüket, A legnagyobb hőst. Azt már kevesebben tudják, hogy a zenekarnak metalos kapcsolódési pontjai is vannak, hiszen énekesnőjük, Tarján Zsófia még nem is olyan régen egy Cenobite nevű csapat élén hörrentett, billentyűsük, Kővágó Zsolt pedig a progmetalos Dreyelandsben is érdekelt. Ugyan zenéjük elég messze áll az ízlésemtől, de az az általam látott néhány számból így is egyértelműen lejött, hogy a Honeybeast műfajában kifejezetten jó, ráadásul karakteres dalokat is írnak.

Bár kétségtelen, hogy rock-vonalon Alice Cooper volt az idei FEZEN legnagyobb húzóneve, a fesztivál még egy igazi kuriózummal kedveskedett a metal rajongóknak: amellett, hogy a Blind Guardiant eleve iszonyú ritkán fújja errefelé a szél, ráadásul sikerült őket egy olyan turné keretében elhozni, amikor pályafutásuk egyik legnagyobb klasszikusát, az Imaginations From The Other Side-ot is eljátsszák egy az egyben. Ha pedig valaha szeretted a német vonal egyik legjobb és legigényesebb zenekarát, akkor ez a buli egyértelműen a kihagyhatatlan kategóriába tartozott. Nekem ugyan Hansi hangját sosem sikerült igazán megkedvelnem, de ez a koncert így is maximálisan igazolta számomra a csapat hírnevét. A mindennemű cicoma nélkül, simán csak fekete szerkóban fellépő veterán gárda ugyanis olyan feszesen vezette elő dalait, ahogy valójában csak a műfaj elitje képes, ráadásul náluk iszonyú jól meg is dörrent a cucc. Az Ignite-pólóban nyomuló Hansi nem egy David Lee Roth vagy Dee Snider, jellegzetes dallamait azonban lemezminőségben hozta, ennyi pedig bőven elég is volt tőle. Az Imaginations lemez eljátszása előtt és után is tartottak egy-egy párszámos blokkot, majd a Mirror, Mirroral zárták a már néhány hang után népünnepéllyé vált koncertet.

Mivel ekkor már vagy hat órája folyamatosan koncertről-koncertre vándoroltam, Ossian helyett tartottam egy kis pihenőt, a folytatást pedig éjfélre terveztem, méghozzá ismét csak a Hammer Csarnokban, a Moby Dickkel. Nem tudom, miért, de a Soproni Ászok bulija végül csaknem félórás késéssel kezdődött, ami azt jelentette, hogy jócskán le is kellett rövidíteniük programjukat, hiszen kettőtől már a Grain volt soros. A rutinos öreg rókák pedig hozták is a szokott színvonalat, azaz egy klasszikus nótákból álló, szuper-intenzív, cicomamentes thrash-bulit facsartak le, annak ellenére, hogy a termet csurig megtöltő embertömeg ekkora már tényleg pokoli hőmérsékletűre fűtötte fel a termet.

Mivel az első nap feszített programja, illetve a szállásunkon uralkodó kibírhatatlan hőség miatti minimális alvásmennyiség rengeteget kivett belőlem, nem is volt kérdés, hogy a napon aszalódás helyett a csütörtököt a helyi strandon töltöm. Miután a nap legdurvább szakaszait sikerült a medencében fetrengve átvészelni, a Saxon programja előtt körülbelül egy órával érkeztem ki a fesztiválterületre, ahol néhány dal erejéig még belenéztem a Bëlga kifejezetten szórakoztató és feelinges koncertjébe a Petőfi sátorban, majd jöhetett ismét a Fehérvár színpad egy hozzánk szinte hazajáró, veterán brigáddal, a Saxonnal. Nem is tudom megmondani, hányszor láttam már őket (tíz fölött lehet jócskán), de tény, hogy sosem okoztak még csalódást. A Saxon kifejezetten jó koncertzenekar, ahol a kissé már valóban papás Paul Quinnt és Doug Scarrattet tökéletesen ellensúlyozza a fáradhatatlanul pörgő bőgős, Nibbs Carter, illetve a 66 éves korát meghazudtolóan derékból headbangelő ikonikus frontember, Biff Byford. Ezzel pedig nagyjából le is írtam, mi történt a színpadon a szászok másfél órája alatt.

A koncert elején bedobtak három újabb kori nótát (nyitónak Battering Ram, majd Let Me Feel Your Power és Sacrifice), ezt követően pedig sorjáztak a régi klasszikusok, ahogy az egy fesztiválfellépésen elvárható is. A sort a Motorcycle Mannel kezdték, utolsónak pedig a háromszámos ráadás végén a Denim And Leather érkezett. Bár a Therionra jellemző tompaság őket is sújtotta, illetve az ének is gyakran torzult, ami miatt Biff többször is mikrofont cserélt, a koncert mégis maximálisan működött, hiszen olyan nótákkal, mint a 747, a Crusader, a Solid Ball Of Rock vagy a Wheels Of Steel, nem lehet mellényúlni. Nigel Glockler viszont kissé elfáradhatott a végére, a rendes szettet záró Heavy Metal Thunderben és Princess of the Nightban ugyanis néha kifejezetten összevissza ütött, ami alapesetben egyáltalán nem jellemző rá. A ráadás előtti kis pihenő alatt azonban összekapta magát.

Húsz éve, 1997 óta nem volt Magyarországon Alice Cooper-koncert, ráadásul a jó öreg Vincent a környéket sem kényeztette el túlzottan, így nem csoda, hogy őt övezte a legnagyobb érdeklődés a nap valamennyi fellépője közül. A nagyszínpad körül mindenhol hatalmas embertömeg várta, mikor hullik már le végre az Alice szemeit ábrázoló hatalmas lepel, és kezdődik el a rock and roll cirkusz. Minimális csúszás után aztán felcsendült végre az intro, kezdésnek pedig jött a Brutal Planet, egy olyan nót,a amire talán a legkevésbé számítottam. Annak ellenére ugyanis, hogy mind a 2000-es anyag, mind pedig a Dragontown legkedvencebb Coop-lemezeim közé tartoznak, az emberek finoman szólva sem épp az ezeken hallható, modernebb, sötétebb muzsikával azonosítják Alice-t, így egy ilyen nyitány kifejezetten váratlan és meglepő volt. Viszont tök jól működött, a monumentális színpad és a tökéletesen összeválogatott, szemre és játékra is páratlan zenekar ugyanis nagyon komoly hatást gyakorolt a közönségre.

Meg persze maga Alice Cooper is, akinek elég volt az első pillanatokban simán csak álldogálnia jellegzetes szerelésében, illetve sétapálcájára támaszkodva bámulnia felfelé ahhoz, hogy mindenki megőrüljön. Alice mellett természetesen a szemrevaló szőkeség Orianthit váltó szemrevaló szőkeség, Nita Strauss kapta a legtöbb reflektorfényt, aki élt is a lehetőséggel, azaz bedobta magát rendesen. Egy dolog, hogy úgy gitározik, hogy az embernek leesik az álla, ennél azonban talán még fontosabb, hogy iszonyú stenk is van benne: folyamatosan rohangált, headbangelt, pózolt, és a másfél órás koncertnek nem volt egyetlen olyan momentuma sem, hogy ne nézett volna ki kurva jól. Mellette a másik két gitáros sem kispályás arc, és ugyan aláírom, hogy tényleg totál felesleges Alice mellé három hathúros, de a magyar trikolór csuklószorítót viselő Ryan Roxie és Tommy Henriksen is vannak olyan karakteres figurák (a bőgős, Chuck Garricről már nem is beszélve), hogy egyiküket se szívesen hagytam volna ki a show-ból.

Abból a show-ból, ami tényleg mindent felvonultatott, amire egy Alice-rajongó csak vágyhat: előkerültek kések, tőrök, kardok, megelevenedett Frankeinstein szörnye és Alice-t természetesen ezredszerre is lefejezte egy zombi-nővérke. A tökéletesen megszólaló koncert után hallottam olyan véleményeket is, amelyek szerint az ének playbackről ment, ez azonban nettó hülyeség. Persze, itt is sok minden jött gépről, beleértve bizonyos, az énektémák vastagítását szolgáló vokálokat is, de ettől még Alice bizony élő Alice volt. A mankóért meg fölösleges rá haragudni, hiszen egyrészt kellett ahhoz, hogy teljes élményt kapjunk, másrészről pedig elárulok egy titkot: mindenki így csinálja!

Az élmény pedig úgy is maximális volt, hogy kimaradt a szettből a Bed Of Nails, a Hey Stoopid és az Elected is, volt viszont helyette személyes kedvencem, a Lost In America, Poison, Feed My Frankeinstein, Billion Dollar Babies, Only Women Bleed, No More Mr. Nice Guy meg egy rakat másik sláger, a záró School's Outot pedig a Floyd Another Brick In The Wall Pt. 2.-jánek mash-upjával bolondították meg. Sokat ugyan a dalok közben nem dumált az öreg, ez ugyanis továbbra is inkább színház, mint koncert, de a buli végén bedobott „Have a sick summer!" búcsú tökéletesen jellemezte, milyen is 2017-ben Alice Cooper: végtelenül profi, de laza és stílusos is egyben.

Alice műsorának végeztével még simán elcsíphető volt a House Of Pain koncertjének fele a Harman színpadon, én pedig éltem is a lehetőséggel, hogy megnézzem a huszonötödik szülinapját ünneplő csapatot, a Jump Aroundot ugyanis muszáj volt élőben is hallanom. Mikor odaértem a színpadhoz, épp Everlast tolt egy Johnny Cash-nótát akusztikus gitáron, de két számmal később már DJ Lethal alapjaira nyomták a beugró Sick Jackennel a szöveget. A csapat teljes zenekarral, totál élőben lépett fel, és ugyan aláírom, hogy ez egy szöveg- és vokálközpontú műfaj, számomra mégis érthetetlenül túltolták a két rapper mikrofonját, így sokszor totál el is nyomták a zenét. A bulit természetesen a '90-es évek meghatározó slágere, az említett Jump Around zárta, előtte azonban jött egy olyan nóta, amit sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben fogok hallani, ugyanis előkapták a Helmettel közösen írt Just Another Victimet a Judgment Night filmzenealbumról. Egy túlbuzgó biztonsági őr miatt azonban ez végül nem ment le végig, ugyanis a szám felénél megállt a zenekar, hogy megakadályozzák egyik rajongójuk indokolatlan kiemelését a tömegből. Miután elült a balhé, nem kezdtek már bele még egyszer, számomra azonban ez a fél dal így is a fesztivál egyik legemlékezetesebb momentuma volt.

(Folyt. köv.)

Fotó: Máté Éva