Shock!

Normál esetben eszembe nem jutott volna egy monstre olasz lakossági fesztiválra kimenni, hiszen mind az út, mind a részvétel költségei horribilisnek ígérkeztek a vonzó fellépőlista ellenére, nemcsak a jól megszokott kelet-európai fesztekhez, de akár egy Bang Your Headhez képest is. Végülis azonban úgy alakult, hogy afféle családi nyaralást szerveztünk az esemény köré, akkor meg már mindegy volt, hogy mennyivel kerül többe az egész. A másik ok, ami miatt ez a zenekarcsomag így együtt felkeltette az érdeklődésemet, az az a törekvésem volt, hogy az igazán nagy bandákat tényleg meg kéne még egyszer utoljára nézni, pláne, ha néhányan közülük még egy helyen is lépnek fel. Mert a nagyok azok nagyok, és kész.

Amellett pedig, hogy tényleg soha nem tudhatjuk, mikor látjuk őket utoljára, sokukra igaz, hogy több évtizedes pályafutásuk után is jobbak élőben, mint valaha, de legalábbis valamiféle „utolsó lendület"-löket olyan teljesítményre sarkallja őket, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyosodik: nem véletlenül ők a legnagyobbak. Ezt éreztem tavaly a KISS-nél, a Queen koncertező tagjaival kapcsolatban, és a Metallica is igazán különleges élménnyel szolgált idén tavasszal. Guns N' Roses, Iron Maiden, Judas Priest, Ozzy és izgalmas supportok – mindent mérlegelve nem volt tehát kérdés, hogy itt kell, itt érdemes indítani az idei nyarat, egyszersmind talán örökre el is búcsúzni néhány valóban alapvető nagy névtől.

Persze a latinos szervezés már a kezdeti fázisban eldurrantotta párszor az agyamat, és mint a facebookos kommentekből kiderült, az olaszokét is. Kezdjük ott, hogy e-jegy vásárlására semmilyen lehetőség nem kínálkozott, aminél kevés érthetetlenebb dolgot tudok elképzelni 2018-ban. Emellett a szervezők összetákoltak egy semmire nem jó appot is (a közösségi médiafelületek kezelését inkább ne is bolygassuk), valamint az early bird korszak gyermekeit sem átallottak átlag 10 eurós elővételi díjjal büntetni, amit persze a kiszállítás díjával is megfejeltek, mégpedig oly módon, hogy csakis az adott napra vásárolt jegyeket lehetett egyben megkapni. Magyarul: ha a négynapos bérletről lecsúsztál (ebben, elismerem, a saját balfaszságom is benne volt), akkor annyiszor fizetted ki a futárt, ahány napra jegyet vettél. „Szerencsére" a Guns-nap elég hamar sold out lett, aminek eredményeképpen csak a harmadik-negyedik napra vettem belépőket, bár persze úgy voltam vele, hogy ha már ott leszünk, biztos bejutunk valahogy Gunsra is (bevallom, a Foo Fighters-es első nap nem ért meg ennyit – bérlettel belefért volna persze). Így is lett: a nagy számok törvénye alapján simán lehetett eladó jegyekhez jutni az esemény előtt és a végtelenül kedves árusító hölgyemény még a DHL-költségeket is állta.

Ha már itt tartunk: a közönség miatt is érdemes a mediterrán fesztiválokat előnyben részesíteni a sógorok és a teutonok földjén megrendezettek helyett, ugyanis nemcsak a csajfelhozatal jobb, de az összérzet is kellemesebb. Gyakorlatilag nem látni legalja szétcsúszott arcokat még este sem: persze nyilván sokan felöntenek a garatra, de messze nem olyan mértékben, mint északabbra, ami valószínűleg az eltérő iváskultúrának is köszönhető (na jó, azért Maidenen akadt pár, a mi hazai játékosainkhoz méltó értelmiségi). Emellett pedig hozzám hasonló magas embereknek kimondottan hasznos adottság, hogy az olasz átlagmagasság nem verdesi az egeket, tehát akárhol álltam is éppen, simán láttam színpadot, kivetítőt egyaránt, főleg, hogy még a nyakbaülő pöttömpannákat is földre parancsolták a szőrös szívű biztonságiak. Ők egyébként keményebb napsütéses órákban vizeket is osztogattak.

Infrastrukturálisan ugyanakkor a fesztivál teljesen rácáfolt a előszervezési anomáliákra, bár ha cinikus akarok lenni, ez inkább a Livesound global policy-k miatt volt így, de tény, hogy az olaszok a vélhetőleg igen szigorú szerződések miatt csillagos ötösre vizsgáztak az előírások betartásából, néha kicsit túl is tolva a biciklit – ennek powerbankom lett áldozata, illetve majdnem az e-olvasóm is, szerencsére utóbbit egy értelmesebb szekus arc megmentette számomra. Más persze máshol simán bevitte ugyanazt az eszközt, és igazából nem teljesen világos előttem, mit lehet vele ártani, de ez, gondolom, ugyanaz a szabályzás, mint a palackos víz vagy üdítő kupak nélkül kiadása (nálunk ugye az Arénában szigorúan kiöntik pohárba). Érdekes még, hogy míg a magyar fesztek nagyrészén már teljesen alap a festipay-rendszer (végre valami értelmes dolog, amiben élen járunk), itt minden nap különböző színű játékpénz-zsetonokat kell kiváltani, amelyek ugyanakkor színtől függetlenül érvényesek végig, és amit egyébként kártyával is megvehetsz, tehát éppenséggel technikailag simán ki lehetne építeni a nálunk is ismert rendszert. Egyébiránt a büfék, merch pultok, zsetonkiadó sátrak, vécék satöbbi számaránya teljesen okés, sőt, a hatalmas történelmi lóversenypálya lelátós részén még árnyékos pihenő rész is rendelkezésre áll, hiába volt tehát jelen folyamatosan kábé 50 ezer ember, szinte sehol sem kellett hosszan sorban állni. Ily módon, ha már egyszer bent volt az ember a placcon, semmi nem akadályozta meg abban, hogy kulturáltan szórakozzon. Amúgy a hatalmas ügető kábé tényleg olyasmi távolságra volt Firenze belvárosától, mintha a mi Kincsem Parkunkban lett volna a rendezvény, de a város méreteit tekintve jobb párhuzam, ha a FEZEN-területtel vagy a debreceni Nagyerdővel példálózom – magyarán szólva: remekül megközelíthető helyen headbangelhettünk.

Egész héten turistáskodáshoz ideális, borús és napos időszakok váltották egymást, de péntekre beköszöntött a verőfényes napsütés, ami a nyitóbandák tekintetében kicsit aggasztott, elvégre tipikus klubzenekarokat szerveztek be a nagy dínók elé. De azt kell mondjam, hogy a legkevésbé sem ideális körülmények ellenére is működtek, számomra legalábbis. Mit sem tudtam például a The Pink Slips mibenlétéről, sőt, kissé a homlokomat is ráncoltam, amikor kiderült, hogy még az ő délután négyes kezdésüket is elcsípjük, viszont kellemes meglepetéssel szolgáltak, ami egyáltalán nem az volt, hogy énekesnőjük, Grace nem más, mint Duff McKagan lánya. Erről a tényről ugyanis csak a koncert után szereztem tudomást, amikor utána akartam nézni, hogy kifélék-mifélék ezek, ugyanis beleszarós, pimasz new wave/punk/pop/rock/akármi mixük és jellegzetes kiállásuk miatt arra gyanakodtam, hogy biztos valami új angol üdvöskével van dolgunk. De nem, amcsik, és bár a fent említett nexus hagyott valami nyomot a zenén, alapvetően nem érdemtelenül kaptak lehetőséget a fiatalok. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor a legjobb párhuzam a mi Annabarbink, tehát ha velük szimpatizál az ember, Slipsékkel sem lehet komolyabb problémája. Bár azt azért hozzáteszem, hogy illett volna azért mondani is valamit a közönségnek még akkor is, ha esetleg meg voltak illetődve. Anna biztos nem tett volna lakatot a szájára itt sem, pedig neki sosem volt egy színpadi rutinnal rendelkező atyai mentora, aki ezt elmondhatta volna előre. Egy szó, mint száz: a csemete-zenekarok közül a Pink Slips a jobbik fajtába tartozik.

A Baroness sem nagyon csinált semmit a zenélésen kívül (a Guns előtt az introvertáltság dívik, vagy tényleg annyira nagy a színpaduk, hogy az ember beszélni is elfelejt?), de azt legalább jól tették. Az impozáns artwork és a korábban olvasottak alapján afféle „Mastodon light"-szerűségre számítottam tőlük, ez nagyjából be is jött, de nálunk talán kicsit több a Thin Lizzy-hatás. Jók voltak ők is, szívesen megnézném a bandát kisebb helyen, akár ugyanígy a Pink Slipsszel együtt, feltételezem, hogy ott kicsit aktívabban kommunikálnának a közönséggel, ahogy a Volbeat tette itt is. Igaz, ők már „sztárok", megannyi fesztiválheadlinerkedés után kevésbé vesznek el a nagyméretű színpadon, és szó, ami szó, zenéjük is jobban való ilyen eseményre. Ők is remek példa arra, hogy közönségsikerhez nem elég a markáns stílus, kell valamiféle popularitás is a zenébe, illetve úgy kell összegyúrni a mixet, hogy az többféle irányultságú embert meg tudjon szólítani – nos, a Volbeat-metal ugyanúgy tökéletes talpalávalója egy nyáresti lakossági rendezvénynek, mint egy fagyos téli éjszaka klubbulijának. Persze ez az Elvis/Johnny Cash/Metallica kombó emiatt kissé egysíkúvá is válik egy nem-rajongó számára, de nagykanállal zabálja a nép, és mi tagadás, valóban szórakoztató, pedig én aztán tényleg nem hallgatom a lemezeiket, pont azért, mert akárhányszor is próbálkoztam vele, a fent említett egysíkúság miatt mindig ráuntam erre a tevékenységre. Itt érdemes megjegyezni, hogy Michael Poulsenéknél már tényleg alaposan megdörrent a cucc nagyobb távolságból is, bár panaszkodnivaló előtte sem volt, és szerencsére ez nemigen változott a három nap alatt.

És ha már egysíkúságot emlegettünk, hát ha valamit, akkor a változatosság hiányát biztosan nem lehet a Guns N' Roses nyakába varrni a zenét illetően. Az ő három órájukban aztán tényleg volt minden, amiért csak szerethető a rockzene, de ez már a Use Your Illusion lemezekre is elmondható volt, a Chinese Democracy pedig aztán tényleg a legkísérletezősebb rocklemezek egyike. A „reuniált" Gunsról igazából tényleg nem sok mindent lehet már nálunk sem elmondani, hiszen a tavalyi bulikat is elég alaposan kivesézték kollégáim, és egyéb cikkekben is sok karaktert szántunk rájuk (ezeket újra is olvastam a napokban). Tény, hogy műfajtól függetlenül ők a valaha volt egyik legnagyobb zenekar; tény, hogy ez minden idők talán legjobban várt és legokosabban megvalósított reunionje, és az is tény, hogy pont ez mutatja meg legjobban, miért is lettek akkorák, amekkorák. A nyilvánvaló tehetséget most felesleges is kielemezni, mert aki csak egyetlen olyan dalt összehoz karrierje során, mint mondjuk az Estranged, az egész egyszerűen halhatatlanságra van kárhoztatva, és egy Guns-koncerten nem egy, hanem huszonvalahány olyan számot hallhatunk estéről estére, amelyek egészen hihetetlenül zseniálisak.

Az egyik dolog, amin a kábé tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal végigállt, valóban példátlan hosszúságú buli (kevéssel nyolc után kezdődött és fél tizenkettő magasságában ért véget – komolyan nem tudok rá visszaemlékezni, hogy ilyen monstre játékidejű, szünet nélküli koncerten jártam-e valaha) alatt merengtem ez volt: úristen, mekkora nóták! A másik: micsoda összhang van a három alapember között (szimbolikus volt, amikor a Live And Let Die alatt három részre osztott kivetítőn láttuk az Axl-Slash-Duff triót)! A harmadik: mennyire kurva jól együtt van a teljes zenekar is (mindenki, kivétel nélkül, szenzációsan tolta)! Meg hogy szól ez egyáltalán?? Jól okoskodtam, amikor nem rohantam tavaly jegyet beszerezni az európai bulikra, mert újabb egy év elteltével a többiek cikkében olvasottakhoz képest is még jobban összeérett a produkció. Mindenképpen kell valami új is a csapattól, ha más nem, egy-két friss dal, mert biztosan felhalmozódtak a kreatív energiák a véget nem érő, de kényelmes turnén.

Ami a műsort illeti, nem sokat variáltak rajta tavaly óta, bekerült ugye a Slither meg a Shadow Of Your Love (csak én érzem ezt egy felgyorsított Shadow On The Wallnak?), maradt a Black Hole Sun, de igazából ennyi idő alatt egy ilyen, viszonylag karcsú életműből így is, úgy is el lehet játszani mindent úgy, hogy tényleg senkinek ne legyen hiányérzete – se zenésznek, se rajongónak. A magam részéről a Civil War vagy a You Could Be Mine kihagyását mindenképp nehezményeztem volna, pláne, hogy lehetett hallani pár, Axl betegsége miatt lerövidített buliról, de szerencsére itt fel sem merült ilyesmi. Ellenben kimaradt a Don't Cry, amit annyira nem bántam, ugyanakkor a Nakknakk sem volt irritáló, sőt, ennek is legalább annyira örültem, mint a Used To Love Hernek vagy a végefelé felcsendülő Comának. (Most komolyan, van még ilyen zenekar, ahol kábé két és fél óra után be lehet még dobni egy ilyen eposzt?) Ami a feldolgozásokat illeti, a Guns mindig zseniálisan ültette át az eredeti témákat saját képére, de például a Draveczki kolléga által tavaly már méltatott instrumentális Wish You Were Here-t nekem is ki kell emelnem: tényleg bámulatos, ahogy „régi és új", Slash és Fortus kiegészíti egymást, és nemcsak ebben a dalban, hanem úgy általában is. És ami külön érdekes: látni, de főleg hallani lehet, hogy Fortus tekerősebb stílusa inspirálja a Kalapost – na, ezért (is) mondom, hogy ebből baromi izgalmas új dolgokat lehetne kihozni. Nincsenek véletlenek – a Guns sem véletlenül lett annak idején akkora banda, és ma sem véletlenül jobb, mint valaha.

Fotó: Firenze Rocks

(folytatása következik)