Shock!

Őszintén szólva nem emlékszem arra, hogy részt vettem-e 2015-ben az első budapesti Geoff Tate Band/Operation: Mindcrime-koncerten, de beszámolónkba beleolvasva gyanítom, hogy nem, mert semmilyen emlékem nincs róla. Másodszorra, amikor az Angra különleges vendégeként játszottak, már biztosan ott voltam, elvégre erről írtam is, viszont utánaolvasás és direkt benyomások alapján is bizton elmondhatom: a végül is stíluskavalkáddá alakult mostani nosztalgiaest az egykoron excentrikus, mára lelki békéjét megtalált, magával százszázalékosan rendben levő és önazonos énekeslegenda eddigi legjobb magyar bulijai között lesz számon tartható.

Stíluskavalkád? Hát igen, a helyi szervezők és gondolom, maga a From The Sky zenekar is bizonyára úgy voltak vele, hogy a Queensryche törzsközönsége kellően nyitott ahhoz, hogy egy alapvetően durvább hangnemet megütő, de azért kellően virtuóz és dallamos áthallású nyitóbandát is jól fogadna. Ez a számítás tulajdonképpen be is jött, mert az akkor még nem túl nagy, de korrekt számú publikum abszolút vette az adást.

A BZ szólóprojektből és a Miseriumból ismerős Tari Szabolcs a hazai színtér jellegzetes figurája, nem hinném, hogy valaha is tagadná egykor kísért énekeskollégája hatását (nem is teheti, hiszen színpadi megjelenésében is egy fiatalabb BZ benyomását kelti némileg), és hozzá hasonlóan mindig színvonalas dolgokba fog bele, mindig megfelelő zenésztársakkal. Nekem annyira nem kenyerem ez a kicsit evergreyes, kicsit melo-death/blackes, magyarul elővezetett stílus, de jó nótákat toltak a rendelkezésre álló félórában, különösen Kertész Márton gitárszólói tetszettek, és az a dal, amelynek intróját Halász Illés dobos énekelte kiválóan – ezt tehetné gyakrabban is, persze nem Szabolcs rovására, aki a műfaj követelményei szerint lavírozott acsarkodó és hagyományos énektémák között. Igyekszem meghallgatni a stúdiólemezeket is, mert élőben tetszett a From The Sky.

Nem volt rossz Mark Daly sem, és itt még egy kis csavar is volt a történetben. Ezt máris elspoilerezem: az ő zenekarának hangszeresei, – mínusz Alex Hart gitáros – alkották a Tate Bandet is. Így persze felmerül a kérdés, hogy a jó Mark tulajdonképpen milyen minőségben vesz részt a turnén, de egy ilyen körúton elég feladat akad, feltételezhetően jutott neki is valami, cserébe hagyták zenélni egy félórát. És noha a név és az impozáns logo alapján ez a produkció lehetne például egy harmadligás, harminc-harmincöt évvel ezelőtt népszerű hair metal zenekar énekese szólóban (előzetesen nem mertem körbekérdezni iszapszemű ismerőseimnél, hogy illene-e őt ismerni) és így passzolhatna is a főattrakció elé, a történet teljesen másról szólt. Korrekt alap rock'n'rollt nyomtak, ami néha a Teslára, néha a Monster Magnetre emlékeztetett, és az utolsó számokban egyre jobban villantottak a zenészek is, előrevetítve azt, amit majd később kapunk tőlük. Maga Mark Írországból érkezett, Jack Ross Skóciából,Danny Laverde dobos az Államokból, James Brown gitáros pedig szintén a zöld szigetről – utóbbi természetesen kötelezően megkapta a „how do you feel?" kérdést. A pozitív sztereotípiák szemszögéből nézve okkal remélhető, hogy egy Cork városában tett kocsmatúra (legyünk autentikusak: pub crawl) során ilyen klubbandákba botolhat bele az ember, tippeket szívesen fogadunk kommentben. És azt hiszem, Mark Daly sem kamuwhiskyvel töltött poharát emelte a közönségre.

Geoff Tate Operation: Mindcrime zenekarának 2023-as felállása tehát saját maga nyitóbandája is volt egyben, Kieran Robertsonra kicserélve a fő gitárost, aki amúgy már ezer éve játszik Tate-tel, legutóbb is őt láthattuk Pesten, és ha minden igaz, családi kapcsolat is fűzi őket egymáshoz. A zenekar képességeit nem érdemes tehát tovább elemezgetni: nyilván kell egy bizonyos profizmus-szint ahhoz, hogy az ember az eredeti hangot kísérhesse egy olyan nosztalgiaturnén, ahol konkrétan négy (!) teljes műsort váltogatnak. Ez már szinte Vegas kicsiben vagy olyan, mint a nagy tengerjáró hajók koncert-show-jai: van egyszer az itt is leadott teljes Operation: Mindcrime szett, egy teljes Rage For Order / Empire, egy Best Of Empire & The Warning és egy Best of QR életmű is – amit a kedves helyi szervező megrendel. Nem mondom, hogy nem éreztem némi sznob elitista dölyföt amiatt, hogy csak a sznob elitista dölyfös északiak hallhatták a teljes Rage-et pár hete (nem beszélve a Promised Land dalairól), de azért némileg vigasztalt, hogy az előző napi krakkói látogatókkal szemben mi legalább megkaptuk a Walk In The Shadowst is a Silent Lucidity / Jet City / Take Hold kombó mellé.

Aki pedig esetleg tanulmányozta a setlisteket, de nem volt jelen: nem kell meglepődni azon sem, hogy Tate a legvégén még a Queen Of The Reichot is bevállalja. A hangja ugyanis bomba formában van 64 évesen is, konkrétan mindent vitt az öreg ezen az estén, és feltételezem, hogy a többin is. És nem is ez a dal az érdekes, mert a sikolyoknál akár még mankózhattak is (a vokáloknál tuti volt valami, még ha erős hangúak is a gitáros srácok), hanem hogy mennyire pengeéles volt az O:M minden veretes sora, hangsúlyos verzéje és még szemmel láthatóan jól is érezte magát Tate a színpadon. Amit manapság csinál, az tulajdonképpen saját (illetve a Queensryche) munkásságának ünneplése estéről estére, mindenki nagy örömére, legfőképpen pedig a sajátjára – ettől lesz tényleg önazonos a dolog. Itt senkivel nem kell konfrontálódni, nincs több dudás a csárdában, hiszen ő a főnök, a négyféle műsorral az elfásulás, kiégés is elkerülhető, ha pedig ismét feltöltődnek a kreatív aksik, bármikor kihozhat egy új anyagot – a legutóbbi trilógia nem feltétlenül volt az életmű csúcsa, de attól még kellemes és vállalható hallgatnivaló, öt-tízévente bőven belefér a jövőben is az ilyesmi. Valljuk be: jó azért néha más zenei környezetben is hallani egy-egy jól ismert és kedvelt hangot – számomra Tate is ezek közé tartozik, az elmúlt években például kimondottan megkedveltem a 2002-es szólólemezét, ami szerintem kimondottan jól öregedett (vagy én öregedtem hozzá jól).

A legutóbbi fellépéshez képest ezúttal Mary nővér sem maradt ki, egy görög énekesnő (Maria Loti) hozta a szerepet teljesen korrektül, bár igazából egyetlen dal miatt nem vagyok biztos, hogy érdemes valakit utaztatni – feltételezhetően neki is jutott egyéb feladat a turnén. Ugyanakkor, ha jól emlékszem (bár ezek a másfél évtizedes flashek azért elég halványak már), a 2008-as O:M előadásokon optimalizálták Pamela Moore énekesi erőforrásait, és ő akkoriban többet vokálozott. Ezt a lehetőséget érdemes lett volna itt is kihasználni. Ezzel együtt tényleg nem tudok belekötni semmibe, az idei év eddigi legtartalmasabb koncertprogramját kaptam, soha rosszabb tavasznyitást! Ha pedig majd jobban megkopik a hang, jöhetnek az akusztikus-sztorizós estek, de erre valószínűleg minimum a Tate 70 turnéig várni kell majd.

Fotó: Barba Negra