Shock!

A Haken az utóbbi évek legtöbbet hype-olt fiatal progcsapata, akik már önmagukban is komoly érdeklődésre tarthatnak számot, bármerre is játszanak Európában. Első magyar koncertjüket azonban azon tízéves szülinapjukat ünneplő turné keretében adták, ahol az egyik előzenekarban egy bizonyos Max Portnoy ül a dobok mögött. Márpedig aki progresszív metal rajongó, jó eséllyel kíváncsi arra, mit tud az egykori Dream Theater-ütős fia, szóval az A38-ra látogató csomag valóban kiemelkedően erős összeállítás volt. És akkor még nem is beszéltünk a hatalmas közönségsikert besöprő The Algorithmről.

Így is meglepő volt azonban számomra, hogy ilyen komoly nézőszám várta már az elsőként fellépő Next to None-t is, hiszen kiváló zenekarok ide vagy oda, a hazai színtér okozott már csalódást a nézőszámokat illetően, gondoljunk csak az utolsó, Geoff Tate-es Queensryche-bulira vagy épp a szintén ugyanitt megrendezett, 2007-es Threshold-koncertre. Mikor azonban Max elkezdte kábé ugyanolyan látványosan csapkodni a cuccát, ahogy apja is teszi három évtizede, már félig volt a hajó, később pedig szépen tele is zsúfolódott a terem.

A Next To None-t lemezen ugyan nem hallottam, de élőben remekül működött a srácok zenéje, bár nyilvánvaló lehetett mindenki számára, hogy stílusuk még kiforróban van. Nem meglepő módon a Dream Theater, illetve a szintén Portnoy-projekt Liquid Tension Experiment hatása néhol már túl kézzelfogható is náluk, ebben a korban (kábé 20-22 évesek lehetnek a srácok) azonban ez még belefér. Leginkább persze Maxet figyelte mindenki, de igazságtalanság lenne a többiekkel szemben, ha pusztán miatta tartanánk érdekesnek a bandát. Tény, hogy az apja fiatalkori hasonmásának kinéző, egyébként sok hasonló figurát és mozdulatot is bedobó Max roppant erőteljesen és látványosan dobolt, de a többiek is hasonló kvalitásokkal rendelkeznek. Bár többször éreztem, hogy az irány nem atombiztos, illetve túl is pörgetnek egy-egy témát, az előadás maga pazar volt: feszesen, erőteljesen, vehemensen játszottak és kiállásra is rendben van a zenekar. Mindemellett Thomas Cuce vokalizálása is rendben volt, legyen szó akár dallamos témákról, akár rekesztve üvöltésről, nem véletlen, hogy a Haken is felhívta vendégszerepelni később. Bár a koncert alapján nem igazán sikerült még eldöntenem, hogy a csapat a Dream Theater-féle progszíntérre kívánja pozícionálni magát, vagy inkább a szintén erős hatásként felbukkanó Slipknot-vonal az irányadó, koncertjükkel mégis meggyőztek. Teszek is egy próbát A Light In The Dark címmel megjelent lemezükkel.

A The Algorithm egy francia srác, bizonyos Rémi Gallego projektje, ahol a gitárokért és az elektronikus elemekért is ő felel, mindezt pedig élőben is mindössze egyetlen dobossal kiegészítve viszi színpadra. Ének tehát nincs. A súlyos, szaggatott riffelés mellett így természetesen a laptopból elővarázsolt kluttyogások, tört technoütemek, esetleg reggae-témák dominálnak. Mindezt roppant intenzíven, a gitárokban rengeteg Meshuggah-ízzel tálalva, ami elsőre pont olyan izgalmasnak hangzott élőben, amennyire leírva is, számomra azonban hamar kifulladt a produkció. Hiába dörrent meg ugyanis tényleg iszonyatosan az előadás, hamar egyhangúvá váltak a dallamokat szinte teljesen nélkülöző tételek. Ráadásul a dalokba helyenként beépített zenei kikacsintások is sokkal inkább tűntek lakossági hatásvadászatnak, mintsem igazán ülő gegeknek. Ezzel a véleményemmel azonban abszolút kisebbségben voltam a teremben, a közönség nagy része ugyanis kifejezetten lelkesen hallgatta végig a francia duó 45 perces műsorát.

Nem tudom, mi lehet a Haken titka, de tény, hogy erős és roppant fanatikus rajongótáboruk van, amelybe rengeteg olyan arc is bele tartozik, akiket egyébként nem feltétlenül látsz hasonló rendezvényeken. Ez mindenképpen örömteli, és talán valami olyasmi lehet benne, hogy ugyan a britek muzsikájából is világosan kiérezni sok alapcsapat hatását a már említett Dream Theatertől a Spock's Bearden át egészen a Riverside-ig, mindezen ízeket azonban sikerült egy olyan unikális különleges mixbe gyúrniuk, amelyben a korszellem szakállas-fültágítós érzése is benne van. A koncert előtt nem sokkal ismertem meg a Haken zenéjét, azaz nem vagyok elvakult rajongó, bizonyos távolságból, kvázi objektíven tudtam végighallgatni ezt a koncertet, és ugyan esetükben is felfedezhető néhány, a fentebb említett bandáktól konkrétan átemelt elem, a végeredmény mégis teljesen unikális egyedi.

Ebben pedig óriási szerepe van az énekes Ross Jenningsnek: egy dolog, hogy hangja gyönyörűen tiszta, emellett viszont a Haken legnagyobb erőssége is hozzá fűződik, az ugyanis első hallásra lejön a dalokból, hogy iszonyatosan nagy melót pakoltak az énekdallamok kitalálásába. És sok daluk pontosan ezek miatt működik igazán: az 1985 vagy az Atlas Stone például konkrét progrock-slágerek, amik akár első hallásra is képesek beleülni az ember fülébe. Számomra a totál Spock's Beard-ös indítású Cockroach King mellett ezek voltak az egész koncert csúcspontjai, de összességében is elmondható, hogy az utolsó két nagylemez dalai működtek a legjobban, legyen szó akár a nyitó affinity.exe-ről, a The Endless Knotról vagy az Initiate-ről. Az első nagylemez monstre, csaknem félórás medley-jét ellenben meglehetősen fárasztónak éreztem, ahogy a ráadás egyetlen, ám szintén majd' 30 perces nótáját, a Visionst is. A többi tétel viszont nagyon jól működött, az ősrajongók meg persze a két említett gigásznak is nagyon tudtak örülni.

Bár az összes banda közül talán pont a Haken szólt a legkevésbé jól (kissé tompa volt a hangzásuk, mintha valaki egy kartonlapot lógatott volna be a hangszórók elé), a végeredmény így is abszolút okésnak bizonyult. És ugyan elsőre a két epikus tétel miatt meglehetősen masszív adag volt ez nekem a Hakenből, illetve a vélhetően koncepciózusan folyamatosan a pofánkba villogó mindenféle fények is meglehetősen idegesítőek voltak, ahhoz mindenképpen kedvet csinált a buli, hogy mélyebben is beleássam magam a diszkográfiájukba.