Shock!

Kaleo? Neked sem mond semmit ez a név? Nekem sem mondott túl sokat, mikor először jöttek a hírek, hogy hozzánk érkezik ez az izlandi formáció, élén a kölyökarcú, de időközben hosszú hajat növesztett, kicsit rockandrollosabbra vett fazonú Jökull Júlíussonnal, aki 2013-ban nemzetközileg is ismertté tette a zenekart a Vor í Vaglaskóg című dallal. Az egzotikum mellett (már hogy a kevesek által beszélt izlandi nyelven szól a szerzemény) vastagon az is benne lehetett a produkció sikerében, hogy a fiatal északi srác konkrétan úgy énekel, mint egy idősebb, poros vidékről származó, sokat megélt, ráncos arcú amerikai blueszenész. A turnét persze később a tudjukmi miatt elhalasztották, majd idén októberre annyira összetorlódtak az események, hogy konkrétan válogatni kellett, mire menjünk és hova. Nálam végül a Kaleo nyert, mert ez az esemény debütált az igen frissiben felhúzott új Barba Negra (sátor)épületben. De erről majd később, essen szó előbb a zenéről.

Nem vacakoltak túl sokat semmiféle grandiózus belépővel, szerény fények mellett bevonult a zenekar, majd belekezdtek középtempós szerzeményeikkel a műsorba, így amolyan hosszabbra nyújtott laza bevezetővel ágyaztak meg a később energikusabbá váló hangulatnak. Így a szett elején a Break My Baby, a Broken Bones, és az I Can't Go On Without You pendített meg elég érzelmes húrokat, amire az első perctől kezdve intenzíven reagált a közönség. A hatodik daltól pörgött fel a hangulat, a Hey Gringóval indult be az a fajta koncertélmény, amire vártam (bár kicsivel később az akusztikus Automobile ismét visszafogta a tempót), és bizony ekkorra már a fények is pazarrá váltak. Mivel korábban csak érintőlegesen hallgattam bele a Kaleo-dalokba, így számomra a fogós, rockos Hot Blood tetszett a legjobban elsőre, de utólag visszahallgatva azt kell mondanom, hogy ott a helyszínen sokkal klasszabb, pezsgőbb volt bármelyik szám, mint a stúdiófelvételeken. Ráadásul kimondottan jól is szólt a produkció, szellősen, telten, nem túl hangosan, és nem is halkan: perfekt élményt nyújtott.

Persze ne feledjük, ez tipikus fesztiválzene, és jártak is már korábban a Szigeten: tipikusan nagyszínpados produkció a délutáni sávban. Hozzáteszem itt a fanatikusok jelentek meg, így a Barba Negra termében összegyűlt, (nem meglepő módon) többnyire fiatal lányokból álló rajongótábor vette a lapot, végig együtt lélegeztek az előadóval (már amennyire levegőt lehetett kapni ugye). Az izlandi nyelven előadott sikerdal is elhangzott – természetesen –, aztán a hangulat ismét kicsit lecsendesedett, hogy a ráadásra újra felpörögessék a közönséget, akik végig együtt énekelték Jökull-lal a dalokat az egyébként teltházas eseményen. (Ez itt háromezer főt jelent.)

Ezek a bluesrockos, alteros dalok alapvetően nem a mai kort idézik, ám a hangszerelést modernizálták, a mai kor igényeihez mérten rádióbaráttá tették, legalábbis a lemezverziókon, élőben természetesen sokkal élettelibben dörrent meg minden, de hát ezen tényleg csak az csodálkozik, aki először találkozott a zenekarral élőben. És annak ellenére, hogy kiegészült Jökull mellett-mögött a színpad egy plusz gitárossal, egy basszusgitárossal, mögötte meg egy dobossal és egy perkással, értelemszerűen mégis minden figyelmet a kalapos srác vitt el, aki roppant szerényen, alázatosan zenélte végig ezt a kábé tizenöt-tizenhat dalnyi időt. Nem rajongóként azt tudom mondani, hogy feelinges, hangulatos este volt, aki pedig rajongóként jött, annak meg nyilván felejthetetlen élményt is nyújtott.

A végére néhány szó az új Barba Negráról. Arról, hogy Csepelre költözött a hely, hát ez van: kinek közel van, kinek meg világvége, speciel nekem sem öröm átautózni a várost az örökös dugóban, éjszaka meg vissza. A parkolás olyan, amilyen, a zsákutca végén azért lehetett találni helyet, onnan öt-hét perc gyalog a Barba Negra. Bárhol máshol többnyire sokkal messzebb parkoltam az utóbbi időben, mert sehol nem volt hely, szóval a 15 perc gyaloglást én eleve belekalkuláltam minden koncerteseménybe, ahhoz képest ez barátságos. Más kérdés, ha ez a hely is megtelne, merre lehet menni, mert a környéken inkább roncstelep meg raktártelep akad, nem utak és házak. De hátha majd ezt is orvosolják valahogy később, bízzunk benne. Sajnos a környék egyáltalán nem csalogató, nem ez lesz az a hely, ahol szívesen ottmaradna az ember koncertek után egy kicsit bandázni, mert hol és miért és minek. Hogy jövő nyárra milyen fejlesztések lesznek, az még a jövő kérdése, nyilván nem akad meg ezen a szinten a történet. A neten már úgyis lehetett olvasni mindenféle látogatói kommentet a benti körülményekről, és igen, ezt alá tudom támasztani, konkrétan fullasztó párás hőség volt, oxigén csak mutatóban, a három első dal után hátra is menekültünk, ahol nyitva volt egy ajtó és néha beáramlott valami kis levegő, én is küzdöttem néha, hogy ne essek össze az oxigénhiánytól (hozzáteszem, Arch Enemyn már minimálisan elviselhetőbb volt a helyzet). Ruhatár nem volt (még), és persze remek lenne néhány bármi, amire le lehetne ülni bent és kint. Sajnos a konténervécék is kint vannak, és bizony nem a legideálisabb, hogy szó szerint csuromvizesre izzadva kimész a hideg levegőre a sorok valamelyikét végigállni. Hosszú távon ez horror megoldás lenne, azért remélem, orvosolják majd ezt a problémát is.

Ne feledjük, baromi gyorsan készült el mindez, és korántsem ez a fejlesztések vége, és nyilván megvolt az oka, hogy félkész állapotban elindították az itteni koncertszezont (csak halkan jegyzem meg, hogy elhalasztani, törölni ezeket az eseményeket sokkal fájdalmasabb lett volna, mert nincs más hely, ugye?). De, hogy a pozitívumokat se hallgassuk el, és ami egy koncert esetében nagyon sarkalatos pont: a színpad nagy, a hangzás remek, a fények klasszak (már ha használják persze), és bizony nagyon kellett már egy ekkora méretű koncertterem nekünk, nem igaz? Lehetne még nyígni ezen meg azon, de ha belegondolsz, hogy gyakorlatilag épp omlik össze a gazdaság mindenfelé, nálunk meg fokozottan, a recesszió a nyakunkban liheg, örüljünk, hogy ép elmével és az itteni koncertekkel átvészelhetjük a következő időszakot.