Shock!

Az idei év talán legutolsó mámorítóan forró napján került megrendezésre az a koncert, amit optimális esetben úgy tizenöt évvel ezelőtt kellett volna látnunk. Igaz, arra egyáltalán nem számítottam, hogy Magyarországra bármikor is ellátogatnak, de ha már így történt, természetesen meg kellett tekinteni (shockosan szólva) minden idők egyik legalulértékeltebb zenekarát. Ha nem derült volna ki eddig, a Lillian Axe-ről beszélek, mivel a négy teljesen felesleges elő-előzenekar minimálisan sem mozgatott, a Helstar pedig vakfolt volt eddig számomra, noha James Rivera szereplésével hallottam már jónéhány albumot.

Mivel már elég régóta az internet világában élünk, így nem volt nehéz meggyőznöm magam arról, hogy véletlenül se tévedjek a Club 202 belsejébe a Helstar kezdése előtt, és nem csak azért, mert Kiss Gábor kollégával két interjút zavartunk le az érdemi fellépések előtt a szerfelett barátságos Steve Blaze-zel és a szintúgy közvetlen James Riverával. Ráadásul annyira családias volt a hangulat, hogy túlzás nélkül minden második-harmadik embert ismerősként üdvözölhettem.

Szomorú ezt leírni, de sajnos két kultzenekar hétköznap, a város egyik kieső szegletében bizony ennyi embert érdekel. Ugyan én úgy kétszer ennyi önként megjelenőre számítottam, az optimizmusom csalókának bizonyult. Mindezek ellenére – bár inkább csak a séta kedvéért – kétszer egy perc erejéig a Mortician produkciójába belehallgattam, és ez az időtartam tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy tudjam: ez az a kategória, amin már röhögni sem lehet.

A Helstart viszont meg kellett nézni, és a színpad előtt lehettünk még ezzel a gondolattal úgy harmincan… Innen nehéz nyerni, a Helstar viszont komolyan mindent megtett ennek érdekében, és sikerült elhitetniük velünk, hogy legalább ötszázan vagyunk a klubban. Egyébként meg legalább kényelmesen lehetett látni mindent, és a pogózók (mert voltak) sem mentek mások idegeire. A kimondottan mélynövésű zenekart rutinosan nem érdekelte, hányan nézik őket, profin szórakoztattak minden érdeklődőt. A nyitó Angels Fall to Hell hallatán meg talán csak én vontam fel a szemöldököm csodálkozva, hogy nahát, ez bizony thrash a javából. James Rivera miatt jóval power metalosabb dologra számítottam, de bizony jó néhány Helstar dal a Bay Area térségben sem vallana szégyent. Igaz, Rivera énekstílusa valamelyest árnyalja a képet, gyakorlatilag rászirénázik bármire, ami riff. A kvalitásait senki nem vonhatja kétségbe, de végig (és most utólag is, hogy meghallgattam már egy adag Helstar számot) az volt az érzésem, hogy a zene meg az énekdallam legtöbbször két dimenzióban jár. Ha már dallamos az ének, jóval fogósabb témákra számítottam, mondjuk olyasmire, mint amilyen a Pandemonium, ami azonnal beül a füledbe és napokig fogod dudorászni.

Nyilván árnyalni fogja a képet, ha majd végighallgatok pár lemezt, mert kimondottan felkeltette az érdeklődésemet a zenekar thrashes oldala, már ott a helyszínen meggyőztek, hogy ez az, amit bővebb mennyiségben is kedvelek. Az este folyamán is inkább ezt a vonalat favorizáltam, például a ráadásban eljátszott The King Of Hellt is rögtön a szívembe zártam, és itt a sikítozás is csak mérsékelten zavart. Tény, hogy ezekben a thrashes témákban is fel lehetett fedezni az „ilyenes meg olyanos” részeket, de hunyjunk jótékonyan szemet efelett, mivel a virsliujjú gitárosok játéka egészen impozánsnak bizonyult. A poweresebb, de főleg a heavy metalosabb számok engem kevésbé győztek meg, nem az én asztalom, és ez már így is fog maradni. Mindamellett pontosan itt szeretnék olyan kliséket elsütni, hogy a nézőszám ellenére magas hőfokon izzott a hangulat. És tényleg, mert néha kimondottan bevizionáltam a fortyogó nézőteret a színpad elé.

Néhány szót megérdemel a hangzás is, illetve annak hiánya. Mert az ugyan nem baj, hogy egy koncertet végre nem hangosítanak túl, és azt sem vágom, hogy a 95 dB az sok vagy kevés ilyen esetben, de ezt ragasztották a keverőpultra, mint maximum megengedett hangerőt. Füldugó nélkül sem kellett megsüketülni (végre!), bár a dobcucc elé rakott plexi valamelyest kellemetlenül árnyalta a koncerten-vagyunk feelinget. Az más kérdés, hogy elviselhető hangerőhöz sem voltak képes normális arányokat kikeverni, de hát bizonyára bonyolult dolog a potikat addig tologatni, amíg értelmes összképet kapunk... Mindegy. Jött a Lillian Axe, illetve még csak az intró (Jocelyn Pook - Masked Ball az Eyes Wide Shutból, és ennél kevesebb kísérteties soundtrack létezik), majd költői túlzással élve berobbant a színpadra a zenekar. Vélhetően a legtöbben csak ekkor döbbentek rá arra (bár van, akinek ez koncert után sem tűnt fel), hogy nem az új énekest, Brian Jonest láthatjuk, hanem az őt megelőző Derrick LeFevre ugrál a mikrofon mögött. Természetesen az okokról megkérdeztük az interjúban a gitárost, amit hamarosan olvashattok nálunk.

Rögtön az első dallal visszarepítettek minket a feltúrt, lakkozott frizurák világába, egészen 1988-ba a Misery Loves Companyvel, és bizony ez a huszonnégy (!!!) éves dal még mindig kifogástalan. Mégis minőségi váltás volt utána a Deepfreeze sokak kedvenc Lillian Axe lemezéről, a Psychoschizophreniáról. Nem árt megjegyezni, hogy ugyan a doboson (és persze az aktuális énekesen) kívül halálosan jellegtelen figurákból áll a mostani Lillian Axe, de a szélesen vigyorgó, láthatóan még mindig szívből zenélő, tetőtől-talpig keresztekkel beburkolt Steve Blaze-t látni azért csak szükséges egyszer az életben. (Mindamellett annyi kereszt volt összesen a zenészeken, ami egészen biztos megvédett minket minden rontástól aznap este.) Szerencsére azért nem kizárólag ő vitte el a bulit a hátán, Derrick is pontosan ugyanúgy viselkedett, mint James Rivera: nem izgatta, hogy csupán ötven kíváncsi szempár szegeződik rá, és ennek egy része az előzenekarokból tevődik össze. Mondjuk egészen nagy tétet mernék tenni rá, hogy sajnos ez nem egyedi eset a turné során.

A koncert első felében valóban úgy érezhettük magunkat, mintha valami időgépbe kerültünk volna – legalábbis csukott szemmel, és Steve Blaze néha el-eltűnő gitárját az összképhez hozzágondolva egészen biztosan. Nem mondom, hogy nem volt jó látni LeFevre-t Brian Jones helyett, és tényleg jó formában volt a srác, de a Ron Taylor-féle daloknál azért csak hiányzott Taylor sajátos hangszíne. A már vele készült Jesus Weptnél ellenben konkrétan úgy éreztem, mintha egy rockosabb Vidám Vasárnap szeánszon vennék részt (és itt jegyezném meg: lehet, hogy nem lett volna hülyeség pár keresztény zenei oldalon megszellőztetni a koncertet, a Lillian Axe bőven belefér ebbe a kategóriába is). A Show A Little Love-nál pedig azonnal beültem volna az időgépbe megnézni egy korabeli koncertet, amikor a jobbra-balra való hajlobogtatás, a széles terpeszben gitározás és a szexi csípőmozdulatok a koncertek szerves részét képezték.

A korábbiakhoz képest valamelyest variáltak a koncertprogramon, és érzésem szerint hosszabban is játszottak. Az első új lemezes dal meg nagyjából a koncert első harmadában érkezett, nem meglepő módon az aduász Death Comes Tomorrow. Valamit nagyon eltalált ezzel a néhány dallammal Steve, én legalábbis mindig libabőrös leszek, ahogy úgy másfél perc előtt kicsivel bejön az a jellegzetes gitártéma. A közönség is vette a lapot, gyakorlatilag ennél a számnál megtört a jég és megérkezett a mágia. Még ilyen körülmények között is simán érezni lehetett, hogy itt valami klassz dolog történt. A Ghost Of Winter előtt még a Waters Risingot hallgathattuk meg, majd jött minden idők egyik legmegindítóbb Lillian Axe líraija – szép pillanatok voltak ezek így is, ott is, ráadásul Steve Blaze fejében ekkor szökkent szárba a gondolat, hogy szólózna többet is, amit különösebben senki sem bánt.

A Love And Warról hangzott el a legtöbb dal (néha olyan érzésem támadt, mintha inkább ennek az albumnak lennénk a lemezbemutatóján), az új albumról a már említettet, a másik favoritot (a rendkívül tufa módon hatásos Babylont) és a Take The Bulletet ismerhettük meg élőben. Kellemes meglepetésként ért a Hard Luck, mivel erre egyáltalán nem számítottam, de amire végképp nem, az a The Grand Scale Of Finality volt. Utóbbit nem is annyira értem, nem a legslágeresebb számok közül való, ki is lógott a programból. Mindegy, a delejes hangulatot árasztó Antarctica kárpótolt. Az utolsó tizenpár perc meg konkrétan helyi kis népünnepéllyé alakult.

Köszönjük, vidám este volt, noha a körülmények miatt korántsem tökéletes, és abban is egészen biztos vagyok, hogy ha annak idején sikerült volna nekik a Nagy Áttörés, sosem láthattuk volna őket ilyen testközelből. De azért így a végén megkérdezném: hol voltatok, Winger, House Of Lords, Gotthard, hajmetal rajongók?...

További fotók:
Helstar
Lillian Axe