Shock!

Vélhetően nem vagyok ezzel egyedül, de az idei évem nekem sem úgy alakult, ahogy terveztem, azt a kevés nyári koncertet, amit megnéztem volna, keresztülhúzta néhány előre nem látott esemény, így ebben az évben egyedül a júniusi Tankcsapdát láttam, aztán jött egy hosszú, pokoli pauza. Mindenesetre talán most már felfelé ívelnek a dolgok, és ugyan 2021 még mindig nem a mi évünk, de a tavaly ilyenkorhoz képest már pislákol némi halvány reménysugár, hogy egyszer visszatér az élet a koncertvilágba is. Nem sok nemzetközi esemény jutott el hozzánk, az pedig, hogy egy amerikai zenekar lépjen színpadra nálunk, konkrétan tündérmesének tűnt. Ha hozzávesszük, hogy egy olyan kultzenekarról van szó, akiről soha nem gondolta volna senki, hogy valaha eljussanak hozzánk, az maga a tündérmesék Bentley-je. (Köszi, Karesz, és CudiPurci, innen is!)

Fura volt látni így egy-másfél év után a régi ismerős arcokat, néhány baráttal kisebbfajta SZTK várótermi szakkört is alapíthatnánk. Az Instantban idejét sem tudom, mikor jártam utoljára, de kisebb klubkoncerteknek teljesen rendben lévő hely.

Az előzenekarnál egyértelműbbet senki nem tudott volna kitalálni, több vonalon értek össze a szálak, de minden kötődést félretéve, az Asphalt Horsemennél nincs autentikusabb csapat, aki így játszaná ezt a fajta életingelő, amerikai „szélesországutasnapfényes” rockzenét. Mivel ők is rég álltak már deszkákon, nyilván extrább volt az öröm, és ennek az örömnek minden rezdülése át is jött, óriási stenkkel játszottak, zsigerből ömlött minden, mosolyogva, lazán.

A kritikákban sokszor méltattuk őket, de élőben sokkal jobban átüt a zenéjük veleje, baromi jó a dalok húzása, az érzelmektől fűtött, fülbemászó rockslágerektől kezdve a bugis, seggrázós darabokig a maguk stílusában szenzációsak – és számomra az angol marad a nyelvük, de hát Lőrincz Karesz karcos, amerikai jellegű hangkarakteréhez is jobban illik az. A lemezverziókhoz képest élőben a plusz húzást számomra a dobjáték jelentette, ezen a kisebb helyen jobban kijött, hogy egy biztos alapozás mennyire létszükséglet ebben a zenei közegben. A színpad kicsi volta ellenére tök jól megtöltötték élettel a teret, jó fazonok, Matyasovszki Géza meg mostanában töltötte be az 58-at, ki hitte volna. Örömünnep volt ez a javából, tengerentúli színvonalon, olyan dalválogatással, mint például a Somebody Came, a Thank You, a Wicked Woman, a Seize The Day és a kihagyhatatlan örök sláger, a Wasting Time. Újráznék azonnal.

A Little Caesar számomra valahogy hosszú évekig kimaradt, pedig Lénárd Laciék sok jót írtak annak idején róluk, és hát ki ne ismerné a sztorit, amikor az akkor még hosszúhajú, totálisan motorosrocker-forma énekest, Ron Youngot kivágta az ablakon Arnold Schwarzenegger a Terminator második részében. Young nevéhez méltó módon konzerválta magát, tipikus jóképű, amerikai hatvanas fazon, akinek a bicepszén még mindig el lehet mélázni pár percig. Az eredeti tagságból a pónemre és mozgásra Keith Richards oldalági szerelemgyerekének is mondható Loren Molinare-t láthattuk megállás nélkül pörögni. A dobos Tom Morris beteg édasanyja mellett maradt, így helyére beugró Brian Irving fazonban és stílusban passzoló játékát láthattuk/hallottuk, akinek két és fél hete volt megtanulni a turnéprogramot. Jó munkát végzett! A fiatal szekció, Mark Tremalgia gitáros 2017 óta, Pharoah Barrett basszer 2015 óta tagja a csapatnak, mindketten hozzátették a magukét játékban, színpadi jelenlétben, vokálokban a közös munkához.

A koncert meg maga volt az időutazás, nyilvánvalóan javarészt az annak idején berobbanást ígérő első lemezről játszották a legtöbbet (nyolc dalt összesen). Ron hangja nemesedett az elmúlt évtizedekben, de nem kopott, jellegzetes mozgása is megmaradt, persze módjával adagolta, ízléssel, de néhány apró mozdulatról nem tudott nem bevillanni az 1990-es félmeztelen, dögös srác képe a Chain Of Fools klipből. Mekkora sláger még mindig (ez a feldolgozás ugye, hiszen eredetileg egy Aretha Franklin-dal 1967-ből), ha úgy láttad őket, hogy sosem hallottad, még napokig dúdolni fogod utána – illetve nemcsak ezt, hanem nagyjából az összeset. Szóval elmondhatjuk, hogy egy megkésett lemezbemutatót láthattunk, amit megszórtak néhány később keltezett dallal (Tastes Good To Me, Same Old Story, Straight Shooter), a zenekar meg olyan jól érezte magát, hogy a két tervezett ráadás után még egy harmadik, spontán dalt is eltoltak, az utolsó lemez remek klipes balladáját, a Time Enough For Thatet. Nem is csoda, tényleg pazar hangulatban vigyorgott mindenki, és az együtténeklés sem maradt el.

Nehezen tudom szavakkal érzékeltetni, mennyire volt torokszorító, energiadús, felemelő, baráti és felejthetetlen ez a koncert, nekik örömzenélés, nekünk örömünnep, számomra konkrétan meg életmentő volt ez az este. És hát bizony eljött Amerika (ráadásul duplán, Kareszék is elhozták hangulatban a tengerentúli egykori álomvilágot), ki hitte volna. A múlton meg kár keseregni és a „mi lett volna, ha...″ történetek is felesleges köröket futnak, de azért valahol szomorú volt látni, hogy a merchpulton írott CD-ket árulnak kartontasakban. Egy jobb sorsra érdemes zenekar tökéletes klubbuliját láthattuk, nyilvánvalóan az év koncertjét (könnyű ezt most mondani), elfelejtve az elmúlt sok hónapot, de ha átemelem ezt az estét egy normálisabb dimenzióba, ahol egymást érik a koncertek, ahogy rég, ott is simán dobogós lenne. (Az egyébként is rendkívül barátságos hangulatú estére pedig Kareszék ultracuki, mindenkivel bandázó kutyusa tette fel a koronát.)

További fotók:
Asphalt Horsemen
Little Caesar