Shock!

Sokan csalódtak, amikor a 3 Inches Of Bloodról kiderült, hogy nem poénzenekar, hanem teljesen komolyan gondolják ezt a retro-heavy metalt, de nekem épp azóta tetszenek. A kanadai csapat a Szigeten is meggyőző volt két évvel ezelőtt, és most is gyalultak, főleg, hogy a cucc szinte CD minőségben dörgött. Előzenekarok ritkán kapnak ilyen tökéletes hangzást, alaposan meg is lepődtem rajta...

Nem állítom, hogy feszülten figyeltem a műsor minden egyes pillanatát, de amit láttam belőlük, az ott volt a szeren. Nem kötelező szeretni ezt a stílust, sokan úton-útfélen cikizik is az ilyen típusú zenéket, de Cam Pipes-ék baromi jól nyomják, ehhez nem is férhet kétség.

Dez Fafara Devildriverje tavaly a Dieselben már bizonyította, hogy élőben is képesek tökéletesen reprodukálni a lemezek vadállati energiáját és töménységét. A mélynövésű, szanaszét tetovált frontember és társai a PeCsa lényegesen nagyobb termében sem vallottak szégyent, és a közönség is azonnal fogta az adást. Lemezen, egy órán keresztül nekem kissé egysíkú a banda, koncerten viszont nem lehet beléjük kötni: nem a világ legváltozatosabb zenéje ez a technikás, egyszerre groove-osan modern és death metalosan tahó muzsika, az intenzitásuk azonban lehengerlő, különös tekintettel John Boecklin dobosra, aki simán ott van generációja legjobbjai között. A dalok közül most is a Clouds Over California és a Meet The Wretched jött be leginkább, és Dez is igazán kitett magáért jellegzetes járkálásával, lelkes konferanszaival. Hangja persze továbbra sincs egy szál sem, de nagyon okosan úgy írják meg a dalokat, hogy ez egy cseppet sem feltűnő vagy pláne zavaró. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány új barátot szereztek maguknak ezen az estén.

Hihetetlen, hogy a Megadeth utoljára 2001-ben járt Magyarországon... Könyveket lehetne megtölteni azzal, mi minden történt azóta Dave Mustaine-nel és sűrűn váltogatott társaival, de a lényeg az, hogy a főnök mellett a tavasszal visszarántott másik őstag, David Ellefson képviselte az állandóságot a 9 évvel ezelőtti bulihoz képest. Akkoriban a csapat nem futott valami jó szériát, így nem csoda, hogy csupán szellős félház jött össze ugyanitt az amúgy baromi jó bulira, miután a Riskkel sikeresen lenullázták magukat, az aktuális The World Needs A Hero pedig nem volt elég tigris a régi hívek visszaédesgetéséhez. Azóta azonban felnőtt egy komplett metalos generáció, amelyik a The System Has Failed-del, az United Abominationsszel vagy éppen a tavalyi Endgame-mel ismerte meg a bandát, és soha nem nyílt alkalma élőben látni őket, vagyis semmi meglepő nincs abban, hogy a Városligetben teltház fogadta MegaDave-éket. Az izzasztókatlan-effektus persze nem a legkellemesebb, de még mindig jobb, mint attól rettegni odakint, hogy a fejünkre szakad-e az ég vagy sem, elmosva közönséget, zenekart, hangszereket, PeCsa-tetőt...

Mivel előző este Milovicében, a Sonisphere-en nem volt teljes Rust In Peace, a turné önálló bulijain ellenben de, roppant módon bíztam benne, hogy Budapest is elejétől végéig megkapja minden idők egyik leghatalmasabb metal albumát, a Megadeth azonban valami miatt mégsem ebben gondolkodott. A negyed tízkor a Holy Wars – Hangar 18 kettőssel színpadra robbanó banda mögött ugyan a huszadik szülinapját ünneplő mestermű borítóját ábrázoló háttérvásznat feszítették ki, ezek után azonban egyből a Headcrusher következett, méghozzá az Endgame egyetlen hírmondójaként, akárcsak a cseheknél... Vagyis furcsán öszvér setlisttel futottak neki az estének, ez azonban csak akkor lett volna baj, ha a színvonallal probléma akad. De szerencsére nem akadt.

Érdekes módon a Megadeth határozottan rosszabbul szólt, mint az előzenekarok, a gitárok ugyanolyan tompán reszeltek, mint előző este, de ez a kissé furcsán kompresszált hangzás az utóbbi lemezek némelyikén is jellemző, így akár koncepció is lehet mögötte. Mindenesetre még simán az élvezhetőség határain belül mozgott a megszólalás, a hangulatra pedig egy másodpercre sem lehetett panasz, a kiéhezett magyar közönség ugyanis a lehető legjobb formáját nyújtotta, ami láthatóan a zenekarnak is tetszett. Dave persze így sem fecsegett feleslegesen, amúgy sem szokása nagyon dumálni a színpadon, inkább szünet nélküli egymásutánban tolták a '80-as és a '90-es évek klasszikus Megadeth dalait. A Rustról a két nyitótéma mellett igazi kuriózumként a Five Magics (csúcspont!), a Poison Was The Cure és a kvázi-sláger Tornado Of Souls került elő. Aki állandóan Marty Friedmanért sír, az ha addig nem is, hát utóbbi szólójánál simán hallhatta, hogy Chris Brodericknél tökéletesebben talán maga a japperpop-guruvá avanzsált régi gitárhős sem teljesíthetne ezen a poszton...

Apropó posztok. Nemcsak a háttérvászon, illetve Mustaine fehér ing – fehér csuklószorító kombója idézte a klasszikus érát, hanem a visszatért másik Dave jellegzetes mozdulatai is, amiket bárki jól ismerhet a régi videókról. Ezen túlmenően azonban csak ugyanazt tudom írni, amit a Sonisphere kapcsán: Junior kizárólag annyival jobb James Lomenzónál, hogy a személyisége hozzátartozik a bandához, zeneileg nélküle is teljesen perfekt volt a produkció. Sőt, vokálok terén Lomenzo és Glen Drover egyértelműen jobb támogatói voltak Mustaine-nek, mint ő és Broderick, márpedig a Megadeth-ben élőben igencsak elkélnek az erős háttérszólamok Dave elfúló kacsahápogása mellé. Utóbbi nyilván nem újdonság, aki szereti a bandát, az az ő antihangjával együtt szereti, egy bulin azonban nem hátrány, ha a végig folyamatosan éneklő közönség mellett más is végig besegít neki. Ez most nem volt meg, és nem is hiányzott volna, ha nem látom őket 2007-ben Bécsben Jamesszel, aki azon az estén mindvégig állati profin segítette ki Mustaine-t. Hiába, a sokat szidott White Lionba azért kellett az énektudás annak idején...

Ha nem is akkorát, mint a Rust, de jelentős súlyt kapott a programban a Megadeth történetének legsikeresebb lemeze, a Countdown To Extinction is, méghozzá a három legnagyobb slágerrel (Skin O' My Teeth, Sweating Bullets és Symphony Of Destruction), és ha már sikernóták, természetesen ugyanilyen ovációt váltott ki az A Tout Le Monde és a Trust is. Két téma képviselte a So Far, So Good... So What!-ot az In My Darkest Hour és a Hook In Mouth révén, utóbbi felbukkanása ugyanolyan örömteli volt, mint előző nap.

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy létezhet Megadeth koncert Wake Up Dead nélkül, és ugyanilyen érdekes, hogy a feltámadás óta készített lemezeket sem erőltették, pedig a Kick The Chair, a Sleepwalker vagy a Washington Is Next elsőosztályú koncertnóták. Félreértés ne essék, nem kötözködnék azon, mi volt és nem volt, ha a kötelező Peace Sells és a Holy Wars riprájzolása után nem vonultak volna le végleg a színről mindössze 75 perces játékidőt követően. Ez az időkeret egy fesztiválon bőséges adag lenne, önálló bulin azonban nekem marha kevés volt, főleg a csapat zseniális formájának fényében.

Ha beleapplikálják a programba a négy hiányzó Rust In Peace dalt, netán előszednek még ugyanennyi újabbat, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy a Megadeth az év koncertjét adta a PeCsában, amit senki nem is lesz már képes überelni idén, így viszont kicsit visszafogottabb vagyok. Ennek tényleg egyedül a pofátlan rövidség az oka, mert maga a koncert ezt leszámítva tökéletes volt. A szép számú magyar közönség is csillagos ötösre vizsgázott, így remélhetőleg nem kell eltelnie újabb kilenc évnek, mire ismét elkeverednek hozzánk.

További fotók:
3 Inches of Blood
Devildriver
Megadeth