Shock!

Az Aréna felé ügetve azon járt az eszem, hogy micsoda három napon leszek túl nemsokára. Péntek este kezdődött a Dürerben a Laibachhal, szombat este a Magyar Zene Házában folytatódott a Platon Karataevvel, és Nick Cave társaságában zárult vasárnap éjszaka. Hibátlan hangzás, hibátlan zenekarok mindenütt, és vajon a Bad Seeds a koronát teszi fel majd minderre, vagy belenyomja inkább a fejünket a Kis Magyar Nyomorba az ország legnagyobb pléhcsárdájában? Végül valójában azonban sokkal több történt itt annál, mint hogy láttunk egy jól sikerült koncertet. Mr. Bunny Munro és társai nagyjából zárójelbe tették mindazt, amit koncertlátogatóként valaha is megtapasztaltam, egy egészen másfajta dimenzióban mozgott az előadás, mint amire akár csak képes lettem volna felkészíteni magam.

Egészen váratlan módon háromszor is sorba kellett állnom, mielőtt a küzdőtérre bebocsátást nyertem volna, a dublini The Murder Capital jócskán zenélt már ekkor, én pedig nem is törekedtem különösebben előre a normál állóhelyes részen, helyette megszemléltem a Bad Seeds-merchöt, egy nehéz döntéssel lebeszéltem magam a wild godos zokniról, majd leheveredtem a fal mellé. Az írek közben egyre próbálkoztak, meglehetősen lelombozó vizuális támogatással, és csak nem sikerült egymásra hangolódnunk. Arra gondoltam, hogy háttérzenének a post rockjuk kissé idegesítő, de elviselhető, és mivel gyakorlatilag semmit nem láttam belőlük hátulról, el is engedtem a dolgot. Körbenéztem inkább, hogy hányan is vagyunk, a beszámolók szerint 2018-ban nem igazán sikerült belakni az Arénát, most szembeszökő gondok nem voltak a nézőszámmal, bár a felső karéjt nem nyitották ki, és az állóhelyes szektor jóindulattal is csak félig telt meg.

Persze mindenki előre törekedett, a kiemelt állóhelyes rész telt be legelőbb, hátrébb pedig csak reménykedtünk benne, hogy elér hozzánk is a mágia, vagy legalábbis a hangok. Előzetesen nyilván belelestem a korábbi koncertek setlistjébe, és tudván, hogy mindenhol takra ugyanazt a műsort játsszák, megígértem magamnak, hogy az igencsak felülreprezentált friss albumot lepörgetem majd még néhányszor. Aztán jöttek a koncertek tömött sorokban, én pedig meggyőztem magam arról, hogy felesleges is töviről hegyire kiismerni a lemezt, élőben úgyis másképpen működik majd. És annak ellenére igazam lett, hogy ez volt az első Nick Cave And The Bad Seeds-koncertem, szóval igazán nem tudom, mire fel tettem ilyen sommás előzetes megállapításokat. Szerintem sokan vagyunk úgy vele, hogy Nick Cave személyében egy zseni képét őrizgetjük a tárcánkban, miközben a főhős valószínűleg sosem adja meg nekünk egy az egyben, amire vágyunk, hiszen éppen ettől (is) zseni, akinek a gondolatmenetét mi legfeljebb sejteni véljük.

2018 nagyon rég volt már, illetve annyira nem is rég, de mint minden emlék a „boldog békeidőkből", ez is a múlt ködébe vész már. Azóta megérkezett a Ghosteen, amit sajnos nem lehetett már megturnéztatni, majd teljesen talonba került a Bad Seeds, és a Carnage-dzsel indult el külön utakon a bajusztalanított Nick Cave, Warren Ellis társaságában. Aztán a Vad Isten hátán visszalovagolt a színre a banda, és 2024 ősze lett, mire az együttes ténylegesen újra Budapestre érkezett. Ahány ember, annyiféle elvárás jöhetett szóba a koncertet megelőzően, részemről ezt inkább tarkótájéki bizsergésként éltem meg, hiszen mégiscsak az egyik sosem látott hősömmel való első randevúra készültem. Nem néztem az órámra, de nagyjából másfél perccel a Frogs első hangjainak felcsendülése után vett meg magának a főhős, amely amúgy is a Wild God egyik leghúzósabb tétele, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mindezt úgy, hogy a színpadi történések tekintetében kizárólag a kivetítőre hagyatkozhattam.

2009-ben (jesszus, létezik, hogy tényleg tizenöt éve volt??!), szintén kora őszi időpontban egy bizonyos Leonard Cohen lépett fel ugyanitt, és a mai napig etalonként tartom számon annak a koncertnek a megszólalását. Kamarazene, arénára kalibrálva, gondoltam. Nos, az a koncert szólt úgy, mint most a Bad Seeds, átlagos jelenkori koncertlátogatói fülek számára halkan, de valójában optimális tartományban tartva minden kis nüanszot. Álomszerű, azt hiszem, erre szokták mondani, így szólalt meg a zenekar, amely egy négytagú gospelkórussal is kiegészült a turnéra. Nem csoda, a Wild God előadása megkívánja a nagy kórusokat, márpedig a tulajdonképpeni outróként funkcionáló As The Waters Cover The Sea kivételével eljátszottak mindent az új lemezről, hiszen mégiscsak lemezbemutatóról volt szó. A Ghosteen rajongói gyakorlatilag hoppon maradtak, de igaz ez tulajdonképpen a teljes életműre, bár szám szerint tizenhárom (!) albumról hangzottak el dalok, a Wild God kivételével csupán tiszteletkörökről beszélhetünk.

Mégis, nehezen képzelek el a koncert végeztével fanyalgó arcokat, nincs rá jobb szó, egyszerűen mesés volt az első hangtól az utolsóig, semmit se spórolva el (pedig elnéztük volna azt is), Larry Mullins mekkora lendülettel dobolt, te jó ég! És kövezzetek meg, de a mai Bad Seedsnek jobban áll George Vjestica, mint Blixa „nem azért szálltam be a rock and rollba, hogy rock and rollt játsszak" Bargeld. Őrült zseniből kettő éppen elég, Nick Cave és Warren Ellis pedig, hogy úgy mondjam, nem hagy kívánnivalót maga után. Pedig mindegyiküket csak a kivetítőn látom, Ellis hol a széken állva hegedül, hol a lábain egyensúlyoz egy midi billentyűzetet, Cave pedig, Colin Farrell mellett a másik valóban beszélő szemöldök büszke tulajdonosa, semmit sem hagyott az öltözőben abból, amiről ismerjük. Mondhatnám, hogy filmre kéne vinni a frontemberi ténykedését, de ez valójában már itt megtörtént a fekete-fehér Corbijn-filterrel a kivetítőre felrakott képsorokon.

Mára szinte közhelyszámba megy, ahogy Cave a fotósárok helyén felépített kifutóján a közönséggel kommunikál, hagy fél percet, hogy fotózzák, de aztán elég legyen, ahogy előrenyújtja a karjait, mintha tényleg a tűz fölé tartaná, ha mindkét szabad kezére szüksége van, az első sorban állók egyikének kezébe nyomja a mikrofont, majd vissza is kapja onnan. Rámutat valakire, fokozva az őrületet, aztán egyetlen kézmozdulattal elhallgattatja az arénát és/vagy lecsendesíti zenekarát. Nincs mese, itt már az alapműsor is kizárólag csúcspontokból áll, pedig a Tupelótól az I Need Youig bejárja a Bad Seeds-spektrum minden szegletét. A Carnage-ről származó tételek is gond nélkül belesimulnak az előadásba, a Red Right Hand és a The Mercy Seat után is odafér még a White Elephant, majd aznap először köszönnek el. Cave megtanulja közben a „köszi"-t, hiába világosítja fel Ellis a szabályos „köszönöm"-ről, marad az előbbinél.

Két órával járunk ekkor a koncertkezdés után, és még mindig maradtak olyan dalok, amelyek nélkül nincs Bad Seeds-koncert. A ráadásban a Papa Won't Leave You, Henry és a The Weeping Song fogja közre a zenekar egyik alapítójáról való megemlékezést. Anita Lane már csak a vetítővászonról mosolyog ránk, Cave pedig a színpadról teszi ugyanezt, a kivetített képre feledkezve. Végül már csak a frontember tér vissza, leül a zongorához, és eljátssza azt a dalt, amit ezek után még el kellett/lehetett játszani. És azt látod, hogy az Into My Arms ennyi év után sem hagyja hidegen. A közönség pedig megbabonázva áll. Nyilván van az egésznek némi, egyesek számára több, mások számára kevesebb vidámvasárnapos stichje, tagadni értelmetlen lenne, hiszen az is kész csoda, hogy mindennek ellenére sem fordul át a műsor giccsbe, pedig néha azt érzed, tényleg nagyon kevésen múlik a dolog. Aztán elvakítanak a fények, amelyek éppolyan gondosan lettek megkomponálva, mint maga a zene.

„Megengedem magamnak, hogy higgyek ilyenekben, mert ez nekem jó" – mondja Nick Cave a Hit, remény és vérontás egyik interjújában. És vajon mi megengedhetünk-e magunknak ilyen luxust, mint amilyen ez a koncert is volt? Annyi mindent lehetne még mesélni. Majd legközelebb. Kell, hogy legyen legközelebb.