Shock!

A kedd estém az energikus, cicomamentes thrash metal jegyében telt el a Rockmaraton második napján, a szerda azonban egész másfajta szórakozást kínált. Mivel a Hegyalja Fesztivál (pontosabban Kingdom Of Hegyalja) sajnos idén is földbe állt, a szervezők átmentették a Nightwish fellépését a Petőfi Csarnokba, így néhány kompromisszum árán ugyan, de az érdeklődők megnézhették a 2000-es évek heavy metaljának manapság tán legnépszerűbb csapatát.

Mivel várható volt a teltház, előre figyelmeztettek mindenkit, hogy érdemes időben érkezni a koncertre, a PeCsa szabadterének bejárata ugyanis alkalmatlan arra, hogy rövid idő alatt több ezer embert passzírozzanak át rajta. Mindez abszolút a Sorronia malmára hajtotta a vizet, hiszen gyakorlatilag csurig telt nézőtér előtt kezdhették meg műsorukat nem sokkal negyed nyolc után. A jelenleg új lemezén dolgozó ötösfogat maximálisan illett is a Nightwish elé, mivel teljes mértékben azt az iskolát követik, mint finn mestereik, azaz női énekkel operáló, dallamos, szimfonikus heavy metal a játék neve. A színpadi rutintalanság látszott ugyan rajtuk, de a kiállásukkal semmi probléma nincs, ugyanakkor egyértelműen karakteresebb dalokra lenne szükségük. Ettől függetlenül sikert arattak, a Nightwish zenéjére kiéhezett embertömeg láthatóan szívesen vette a minőségi előételt.

Ha őszinték akarunk lenni, a Hegyalja elmaradásával a budapesti rajongókon kívül mindenki csak szívott. Kapásból ott indul a dolog, hogy a Nightwish produkciója nem fér el egy akkora színpadon, mint ami a Petőfi Csarnokban található, így csak kompromisszumok árán lehetett megvalósítani a bulit. A szervezőkről talán fölösleges is bármit írnom, ugyanis nyilvánvaló, mennyi idegeskedéssel, melóval járhatott a koncert utolsó pillanatban történő átpozícionálása, de meggyőződésem, hogy mi, rajongók sem jártunk jól: egyrészt a fővárosi csendrendelet miatt tízkor be kellett fejezni a koncertet, ami akár még a játékidőt is behatárolhatta, másrészről pedig így arra kényszerült a zenekar, hogy még bőven világosban csapjon a húrok közé, ami valljuk meg, igencsak rombolja a hangulatot és a látványelemek hatásosságát. Márpedig a látvány, a cirkusz rendkívül fontos része a Nightwish fellépéseinek, ez a zenekar ugyanis már hosszú évek óta nem – pontosabban nem csak – a dalokról szól. Mivel így is lobbantak a lángnyelvek, villogtak a fények és robbantak a pirók, el sem tudom képzelni, miről maradhattunk le a helyszínváltozás miatt, az viszont tény, hogy a vizuális körítés mostanra a finnek fellépéseinek csaknem a zenével egyenértékű elemévé vált.

Sok zenekarról (köztük Tuomasékról) is leírtuk már, hogy precíziós gépezetként működnek, de a Nightwish esetében ez tényleg száz százalékosan igaz is. Mivel a Tarja utáni éra dalai, különösen az idei Endless Forms Most Beautiful tételei rengeteg szimfonikus, billentyűs témát tartalmaznak, ezeket koncerten csakis gépről lehet elővarázsolni, így ne legyenek illúzióink: a háttérben folyamatosan húzó szimfonikus zenekar, a háttérvokálok és az ezekre játszott billentyűtémák egy jó része nem élőben szólalt meg, ehhez ugyanis legalább négy billentyű és hat kéz szükségeltetett volna. Ha pedig samplerről érkezik a zenei alap egy része, az azzal jár, hogy nincs hibázási lehetőség, nem lehetnek néhol kicsit gyorsabbak, máshol lassabbak, mindennek a helyén kell lennie, különben atomjaira hullik a produkció. Ez a koncert pedig természetesen atompontos is volt: végtelenül precíz, hiba nélkül összerakott, az élő koncertek nyersességét, dinamizmusát ugyanakkor kicsit nélkülöző fellépés. Persze ez nem is feltétlenül gond, hiszen a PeCsa szabadterét csurig megtöltő publikum azért jött ide, hogy lemezminőségű Nightwisht halljon, ezt pedig meg is kapták.

Mivel előzetesen sosem nézek utána a várható koncertprogramnak eléggé meglepett, hogy a zenekar mennyire a jelenre koncentrál. Természetes, hogy egy lemezbemutató turnén a műsor jelentős részét adják az aktuális album tételei, de kissé úgy tűnt, Tuomasék tudatosan igyekeznek szakítani a Tarja-érával, ami egyértelműen nem jó húzás. Bár Anette Olzonnal ellentétben Floor Jansent szinte azonnal elfogadta a közönség, nem lenne szabad elfelejteniük, hogy a rajongók döntő többsége nem az új anyaggal szerette meg a zenekart, azaz számukra még mindig Tarja a nagybetűs Énekesnő. Így viszont finoman szólva sem túl szerencsés egy olyan setlist, amelyben mindössze négy tétel fémjelzi a többség kedvence által felénekelt lemezeket.

Anette esetében még megérteném ezen dalok mellőzését, de Floor egyértelműen képes a Tarja-témák interpretálására is, így végképp indokolhatatlan és értelmetlen a mellőzésük. Mert bár összességében tetszik az Endless Forms Most Beautiful, nem azért jöttem (és szerintem mások sem), hogy szinte kizárólag az ezen, illetve az Anette Olzon által felénekelt két albumon szereplő dalokat hallgassam... A nyitó kettős Shudder Before The Beautiful és Yours Is An Empty Hope jó dalok, és a monumentális The Greatest Show On Eartnek is egyértelműen helye van a programban, de a borzalmas My Waldent például rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy végig kell majd szenvednem. Számomra Troy Donockley testesít meg mindent, ami manapság rossz ebben a zenekarban, játékának köszönhetően ugyanis néha tényleg a vásári giccs kategóriába csúsznak át, ennek pedig eklatáns példája ez a dal. Helyette és a további Endless Forms-tételek helyett lehetett volna például Wishmaster, The Kinslayer, Bless The Child, Dark Chest Of Wanders vagy Wish I Had An Angel, a sor tetszés szerint folytatható. Ráadásul a jégkirálynő Tarja helyett kifejezetten szimpatikus, belevaló frontcsaj-attitűdöt mutató Floor végig szépen és jól énekelte, tehát valószínűleg ezekkel a dalokkal sem lett volna különösebb problémája.

Így viszont amikor tizet ütött az óra, és ráadás nélkül leléptek, maradt bennem némi hiányérzet: tetszett ugyan, amit láttam, jól is éreztem magam, de mégis kissé csalódott vagyok a soványka set miatt. Tudjátok, a Nightwish Wishmaster nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül.

Fotók: CSLP Rocks