Shock!

Nem sokkal Tony Martin honi felbukkanása után egy újabb legendás ikon látogatott el hozzánk, a Maiden első két anyagán éneklő, sőt a lemezek megírásából is aktív részt vállaló Paul DiAnno. Legnagyobb meglepetésemre viszonylag kevesen jöttünk össze a Wigwamban, annak ellenére, hogy a Maiden nagyon népszerű idehaza. Úgy látszik, a többség Dickinsonnal azonosítja a bandát, és a jó öreg Paulra már nem sokan kíváncsiak!

Volt egy komoly eltérés a fenti Tony Martin buli és a mostani között, nevezetesen, hogy míg Tony Martin esetében a viszonylag gyengébben teljesítő hangszeresek okozta esetleges hiányérzetet feledtette Tony még mindig óriási hangja, itt pont fordított volt a helyzet. Meg kell vallanunk, hogy szegény Paulnak nem sok hangja maradt, az évek alatt elkopott majd az egész. Viszont a nevek alapján fiatal germánokból álló csapata hihetetlen húzósan, feszesen játszott, bár kiállásukat tekintve gyakran az volt az érzésem, mintha a Chili muzsikusai kísérnék Pault (már ha értitek, mire gondolok… khm). Tehát adva volt egy hibátlanul teljesítő hangszeres szekció – még a dobszóló is jó volt, bár kissé fölösleges – meg egy nagynevű, de hangterjedelemben igencsak behatárolt, legendás énekes arc.

Ha nem tudtam volna, ki áll a színpadon, azt mondtam volna, kifejezetten rosszul énekel. Mert az, hogy a magas hangokat már meg se próbálja kiénekelni Paul, még oké, de sajnos a hangja el-elcsuklott, és a néha elővezetett Chuck Billy-féle bömbölések sem álltak jól neki. Félreértés ne essék, a buli minden percét élveztem, nagyon jó volt végre Pault színpadon látni, hallani vele a régi nagy nótákat, de ha nem tudom, hogy ő az a bizonyos, hááát akkor azt mondtam volna, ez igencsak gyengécske.

Az általam korábban látott setlisttől pozitív irányban tértünk el, vagyis hosszított volt a program, ami mindenképp jó, még akkor is, ha ez extra saját nótákat jelentett, szám szerint összesen 5 hangzott el. Ezek közül kettő maradt meg, az ex-feleségnek ajánlott Beast Arises meg a Faith Healer.

A hangsúly persze a Maiden dalokon volt, amikből ha jól számoltam, összesen 10 hangzott el. Rögtön kezdésnek az Ides of March, majd a Wrathchild a Killersről. Kaptunk egy sajátot, majd jött a Murders in the Rue Morgue és a Prowler. Innentől egy ideig átvették a DiAnno szerzemények a terepet, majd visszatértünk a Maiden klasszikusokhoz. Olyanok sorjáztak, hogy Remember Tomorrow, Killers, Phantom of the Opera, Running Free. Paul többször is hangoztatta, hogy ő punk, így a halott Ramones fiúknak ajánlva jött egy Ramones feldolgozás is. Az estet a Transylvania és a Sanctuary zárták.

Nagy Maiden fanatikus haverom mondta egyszer, hogy ha kijönne a Maiden, és kizárólag csak a Troopert játszanák el, egy Maiden koncert akkor is 10 pontos lenne. Kicsit így vagyok ezzel a bulival én is. Ha objektíven nézzük a dolgot, akkor a jó öreg DiAnno már közel sem egy jó énekes, ráadásul meg is fáradt az évek során. Maiden rajongóként viszont – ráadásul úgy, hogy nálam a Somewhere in Time mellett a Killers “A” Maiden album – nagyon jó volt őt látni a színpadon, és mindent elnéztem neki. Az meg, hogy közös fényképet is tudtunk vele készíteni csak hab volt a tortán. Örülök, hogy erre jártál Paul!