2014 óta nem járt Európában a Pearl Jam, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy az utolsó seattle-i grunge-túlélők egyike újra ellátogasson az öreg kontinensre. A tizedik sorlemez, a Lightning Bolt még 2013-ban jelent meg, mégsem lehet azt mondani, hogy az elmúlt öt évben tétlenkedtek volna Eddie Vedderék. Sokat voltak úton: az európai, észak- és dél-amerikai koncerteket a Temple Of The Dog rövid amerikai turnéja, majd Vedder európai szólókörútja követte. Beiktatták a zenekart a Rock And Roll Hall Of Fame-be, kijött egy mozifilm a chicagói duplakoncertről (Let's Play Two címmel), a ritmusszekció, azaz Matt Cameron és Jeff Ament, pedig egy-egy szólólemezzel jelentkezett (Matt Cameron: Cavedweller; 2017, Jeff Ament: Heaven/Hell; 2018). A World Jam 2018 elnevezésű turné berlini állomásán jártunk.
A berlini Waldbühne egészen különleges koncerthelyszín. Az Olimpiai Stadiontól nem messze, egy erdő közepén helyezkedik el, a földbe süllyesztve. Még Goebbels parancsára építették az 1936-os olimpiai játékokra, a tervezésnél az ókori görög színházak mintáját vették alapul. A Waldbühne számos esemény házigazdája volt a második világháború óta, a bokszmeccsektől a klasszikus előadásokig. Napjainkra igazán kedvelt koncerthelyszínné vált: az áttörést egy 1980-ban rendezett Bob Marley-fellépés jelentette, de játszott itt már a Rolling Stones, a Metallica, az AC/DC, a U2, a Black Sabbath és a Van Halen is. A Pearl Jam zenészei eddig mindössze egyszer tették a tiszteletüket a teátrumban, de érdekes módon azt sem saját koncerten: 1996-ban, amikor Neil Youngot kísérték a Mirrorball-turnén. A zenekar állandó berlini fellépőhelye eddig egyébként a Waldbühnére kísértetiesen hasonlító, valamivel kisebb Kindl-Bühne Wuhlheide volt, ahol 1992 óta már hatszor játszottak Jeff Amenték.
Mivel a Lightning Bolt megjelenése óta csupán egyetlen dalt (Can't Deny Me) mutatott be a zenekar, emiatt akár hakniba is fordulhatott volna a turné – már ha nem a Pearl Jamről lenne szó. A más előadóktól megszokott, előre jól begyakorolt, változatlan setlistekhez képest, a zenekar elképesztő mennyiségű dalt vesz elő a turnéin. A World Jam Tour első tizennégy állomásán például összesen száztíz (!) különböző szerzeményt játszottak el eddig, ráadásul mindössze négy olyan volt, ami minden este elhangzott (Even Flow, Porch, Alive, Do The Evolution). A zenekar simán megteheti, hogy kihagy olyan egyértelmű slágereket, mint a Jeremy, a Black, a Better Man vagy az Animal, viszont igazi ritkaságokat emel be helyettük. Ráadásul teljesen kiszámíthatatlan, hogy milyen dallistát álmodik meg Eddie Vedder a koncertek reggelére, így Mike McCreadyéknek folyamatosan élesnek kell lenniük, a rajongóknak pedig már csak a változatos program miatt is megéri több állomásra is ellátogatniuk. Én az elmúlt három hétben negyedszer néztem meg őket, és ha lehetne, mennék még legalább ennyiszer, mert egyáltalán nem átlagos, amit a bulikon kaptunk: a koncertek átlagosan két és fél-három órán át tartottak, huszonhat-harminc dal hangzott el esténként. Több mint rajongóbarát hozzáállás!
A Ten utáni idők sláger-bojkottja után, az utóbbi években a Pearl Jam tagjai egyértelműen megbékéltek a zenekar legsikeresebb albumával. Az európai koncertek közös nevezője volt, hogy a legtöbbet mindig abból a korszakból játszottak Vedderék (Berlinben a Wash, az Even Flow, a Deep, a Porch, a Black és az Alive hangzott el), és emellett mindig van egy olyan lemez, ami nagyobb súlyt kap a többinél. Az általam látott koncertek közül ez Amszterdamban a Yield, Prágában a Vitalogy, Krakkóban a Riot Act és a Vitalogy, míg Berlinben a No Code volt. Emellett arra is odafigyel az énekes, hogy ha csak egy-két szám erejéig is, de egyetlen sorlemez se maradjon képviselő nélkül a setlisten. A négy koncerten (az Oceans és a Release kivételével) elhangzott az összes Ten-korszakbeli dal, köztük olyan, maxi B-oldalas, de időközben klasszikussá vált Pearl Jam szerzemények is, mint a Yellow Ledbetter vagy az említett Wash. Berlinben az utóbbival kezdtek. A zenekar tagjai huszonkétezer ember hatalmas üdvrivalgása közepette, mindenféle különösebb felvezetés nélkül, egyszerűen csak felsétáltak a színpadra, és belevágtak a maxi B-oldalas dalba. Nem volt tökéletes, messze nem, mégis kevés olyan nyitást tudnék elképzelni, ami ilyen reakciót váltott volna ki a közönségből (talán még a Release). A Wash után a koncert pont úgy folytatódott, ahogyan az 1996-os, budapesti koncert kezdődött: a Sometimesszal és Corduroyjal. Egészen idáig viszonylag nyugodt volt a hangulat a küzdőtéren, itt azonban óriási lökdösődés-tolakodás vette kezdetét, ami aztán a Why Go és Save You kettősnél, majd az Even Flow-nál érte el a csúcspontját. A Pearl Jam hivatalos rajongói klubjának információ szerint csak a Ten Club tagoknak több jegyet adtak el, mint amennyi a küzdőtér befogadóképessége, a Waldbühne speciális kialakítása miatt a közönség hetven-nyolcvan százaléka egyébként is a félkör alakú betonkaréjon foglalt helyet. Annyira nem volt súlyos a helyzet a nézőtéren, mint két nappal korábban Krakkóban, de itt is viszonylag korán elkezdték kiemelni a hölgyeket a biztonságiak a tömegből.
Danny Clinch, a híres amerikai fotós a héten Berlinben tartózkodott, és ha már így alakult, nem csak az elmúlt évtizedek Pearl Jam fotói köré szervezett egy félnapos rendezvényt, de szájharmonikázni (meg persze fotózni is) beugrott a koncertre. A Red Mosquito eredetijében nem szerepel ugyan a hangszer, de a slide gitáros részek miatt az enyhén délies ízű dalba kitűnően illett Clinch játéka. Valahogy előkerült a Rolling Stones Angie-je (kibírtam volna nélküle), majd Jeff Ament legendás, tizenkét húros basszusgitárja is, de nem a Jeremy következett, hanem a Deep. Méltánytalanul elhanyagolt dal, hatalmasat dörrent élőben. Az idén huszonötödik születésnapját ünneplő Vs. viszont épp csak benézett a Daughterrel. A kevésbé gyakran játszott dalokat pedig az In My Tree és a Habit képviselte.
Fura volt a zenekart világosban látni. Berlinben, a város földrajzi fekvése miatt még este tíz körül sem sötétedik, a koncert pedig – az előre meghirdetett hét óra helyett – nyolc órakkor kezdődött el. A ráadás előtti blokk az említett Porchcsal zárult, és a helyszínen készített videókon jól látszik, hogy a Napnak akkor még esze ágában sem volt lebuknia a horizont alá. A színpad belmagassága miatt egyébként sem tudták felinstallálni a technikusok a teljes fénycuccot, a középső nagy gömbök és a látványos fényhidak nem lettek felszerelve. Beindult a bodysurfing, a Porch alatt pedig már a hatos sörökhöz kialakított papírtálcák is elkezdtek repkedni a nézők feje fölött. A meglepődött énekes először nem értette, hogy mi folyik a nézőtéren, de aztán kifejezetten tetszett neki, amikor pedig leesett a dolog: kiállt a színpad szélére, és addig-addig várt, míg végül diadalittasan el nem kapott egyet.
A zenekar kétszer jött vissza, először a szokásos, összecsukhatós kertiszéken ücsörgős, lassú dalokkal, amit most a Thin Air és a Thumbing My Way képviselt. A Thin Air első refrénje utáni, kétszólamú gitárdallamoknál volt némi mellé nyúlkálás (valójában olyan hamis volt, mint a ház), Stone Gossard és Mike McCready össze is röhögött kínjában, amit a közönség fülig érő szájjal, majd hangos ujjongással fogadott. Már eddig is nagyon erős volt a program, de csak most következtek az est legjobb percei. Breath. A dal, ami a Singles (Facérok) filmzene albumon, még 1992-ben megjelent meg, ritkán látott vendég a Pearl Jam koncerteken (nem is jutott mindig a szöveg Eddie eszébe). Az énekes irtó viccesen konferálta fel a dalt: felidézte azt a részt a filmből, amikor Cliff Poncier-nek (Matt Dillon), a film fő karakterének, a fiktív Citizen Dick énekesének egy zenei újságíró (Cameron Crowe), felteszi a kérdést, hogy szerinte a banda zenéje milyen helyet foglal el Seattle színterén: „Hát, a mi zenekarunk nem csak a Seattle Sound része. Ennél tovább szeretnénk lépni. Nagyon szeretnénk betörni Európába is. Például az új albumunk... uh, nagyon jól megy Belgiumban is" – ismételte az akkori tipikus grunge-panelszöveget a filmben Poncier. Még mondja valaki, hogy a seattle-i zenekaroknak nem volt érzéke az öniróniához! Hogy miért nem tartotta meg Vedder a turné következő állomására, a belgiumi Rock Werchter fesztiválra a poént, rejtély. Vagy talán pont azért, mert nem szereti az ilyen direkt dolgokat. A Breath mellett a másik Facérok-dal, a State Of Love And Trust is az eredeti setlisten volt, de ahogyan a Yellow Ledbetter és a Can't Deny Me, végül a State sem került be a programba (szegény Can't Deny Me ugyanígy járt Krakkóban is).
A második ráadás a Pink Floyd-feldolgozás Comfortably Numbbal kezdődött. Mike McCready most nem állította bele a gitárját a Marshallba, mint Krakkóban, szólója viszont ezúttal is hű volt az eredetihez. Az össznépi, együtténeklős Alive után egy vendéget szólított Eddie a színpadra: Mike McCready és Jeff Ament mellett, a baseball sapkája alól kibukkanó, hosszú, ősz hajával J Mascis, a legendás Dinosaur Jr. énekes-gitáros-dalszerzője jelent meg a deszkákon. Az évek óta straight edge életmódot folytató frontember Berlinben nősült meg 2004-ben, valószínűleg valamiféle családlátogatáson lehetett a városban, és ha már ott volt, beugrott Eddie-ékhez, hogy együtt játsszák el a Rockin' In The Free Worldöt. A dal hatalmas jammelésbe csapot át, nem volt ember, aki ne ugrálta volna végig a jó hosszúra nyúlt Neil Young-klasszikust!
A zenekar tagjai szemmel láthatóan nagyon szeretik egymást, a változatos setlistek pedig egészen biztosan sokat segítenek nekik abban, hogy lelkesedésük hosszú távon is fenntartható maradjon. Eddie Vedder, a '90-es évek elején félénknek és cipőbámulónak csúfolt frontembere ma már fülig érő szájjal, magától értetődő magabiztossággal és nyugalommal irányít, magából mindent kiadva, verejtékben úszva tombolja végig a háromórás koncerteket a színpadon. Szép lassan közeledünk a zenekar megalakulásának harmincadik évfordulójához, a Pearl Jam pedig jobb formában van, mint valaha!
Pintér Miklós a Grungery alapító főszerkesztője.
Fotó: Waldbühne Berlin
