Shock!

Félreértések elkerülése végett: célirányosan érkeztünk a Fattyak koncertjére, nem fesztiválozni, tehát bármennyire frankó kis Hegyalja- és Rockmaraton-pótléknak tűnik a Tábor Feszt, nem fogom kielemezni a Zorall immár hagyományos, éves saját rendezvényét. Amúgy is minek? A Balaton-part és a hosszú évek óta visszajáró magyarock-élvonal önmagában eladja a rendezvényt, ugyanakkor az itt fellépő ismert bandákat kábé bármikor megnézheti az ember, így nyilván extra vonzerőt kölcsönöz a bulinak, ha külföldi zenekart is meghívnak. Nem először fordult már elő ez sem, de talán ekkora nevek még nem szerepeltek a listában (Phil Campbellék az első, szerdai napon játszottak, másnap az Alestorm volt a headliner), reméljük, ez a tendencia tartósnak bizonyul majd, és érdemes lesz a következő években is leruccanni. 

Budapestről nézve ugyanis tényleg csak egy ruccanásról van szó, ami hétköznap sem okoz problémát, tényleg jó a hely, korrekt az infrastruktúra, szervezésileg is csak kisebb fennakadások voltak. Viszonylag lassan jutottunk ugyanis be, a két sor közül az egyiket az elővételeseknek, a másikat a helyszíni jegyvásálóknak dedikálták, de ezt csak a célegyensben tudtuk meg (szerencsére a jóba álltunk be, bár persze azoknak se lett gondjuk, akik nem), és a lassúság oka részben az is volt, hogy mindkettőhöz egyetlen beengedő embert állítottak. De annyira azért nem volt vészes az egész, negyedóra után már bent is voltunk. Pampogni persze lehetett rajta, de az ugye emberi alapszükséglet. Ezt leszámítva nem tapasztaltunk különösebb anomáliát, enni-innivalót gyorsan lehetett szerezni, a koncertek pontosan kezdődtek (két nagyszínpad volt egymástól hallótávolságnyira, de mindig bevárták egymást), egyestés szórakozáshoz teljesen jók voltak a körülmények, a négynapos ott-tartózkodásról pedig számoljanak be azok, akik végigcsinálták.

Mint említettem, célirányosan érkeztünk, de ez nem jelenti azt, hogy nem néztünk bele a többi koncertbe, sőt, a Moby Dick full old schoolra vett műsorát (a Fejfa helyett volt a legfrissebb dal) elejétől végig láttuk. Kalapácsék best of vegyesfelvágottat nyomtak – itt mondjuk nem sokkal két Gép-vonatkozású koncert után jobban örültem volna több újabb keletű számnak, de hát a fesztiválprogram az fesztiválprogram. Józsi viszont továbbra is remek formában van, harminc éve nézem őt színpadon, egyértelműen másodvirágzását éli. És ha már itt tartunk: Smiciéket is 1993-ban, az Atomtámadás koncertfelvételen láttam először, szerintem az SOS-t azóta sem hallottam élőben. Ezek után nem nagyon bántam volna, ha a Mobilmánia eggyel később játszik, helyet cserélve Campbellékkel, de hát ez van – ülve hallgatni kellemes volt Zefferék veretes Hammond-rockját, de a koránkelés és a munkanap után kissé azért nyűgösen vártam a végét, hogy háromnegyed 11-kor a húrok közé csapjon a mai színtér legönazonosabb nevű bandája.

Nem volt kérdés, hogy egy ilyen rendezvény, pláne egy klubbuli sokkal inkább a Phil Campbell And The Bastard Sons terepe, mint mondjuk a Guns előtt játszani. Ugyanakkor, szubjektív véleményem szerint ez a zenekar Phil húsos gitársoundja és sziporkázó riffjei ellenére sem tölti be a Motörhead utáni űrt, lemezen viszont annál jobban emlékeztet a Slash feat Myles Kennedy and the Conspiratorsre, kicsit olyan „light" érzést keltve. Akármennyi pluszt is ad a történethez a családi szál (nem lehet eleget méltatni, mekkora zseni ez a koncepció!) és bármilyen jók is alapvetően a dalok, a Lemmy-Mikkey Dee ritmusszekció húzása, mocskossága tényleg pótolhatatlan. Hangsúlyozom: lemezen! Élőben viszont nagyot üt az egész, mert nyilván gyorsabban, koszosabban szólalnak meg a stúdióverzióban (nekem) kissé túl sterilre vett hangzású dalok, Joel Peters színpadi előadásában pedig morcosodnak az énektémák is. Így kábé fél perc alatt el is feledkeztem az Összeesküvőkről, főleg, hogy aztán a nemsokára érkező új lemez Schizophrenia dala is zárójelbe tette fenti meglátásaimat. Ennek alapján nem kizárt, hogy harmadszorra szintet lépnek e téren is – amivel meg ugye le is nyomhatják Slashéket, mert ők pont a harmadik anyag táján kezdtek szürkülni. Persze mindez akár Joel hatása is lehet, mert ez lesz az ő stúdiós debütje, és így koncerten egyértelműnek tűnt, hogy bár elődjéhez hasonlóan neki is van „rendes" hangja, nem áll tőle távol a suttyóbb, lemmysebb megközelítés sem. Szóval kíváncsi leszek a teljes lemezre szeptemberben, és remélem, hogy visszajáró vendég lesz ez a wales-i fészekalj, mert nagyon nagy bulit tudnak csapni.

Nyilván egy rockfesztivál közönsége e téren nem nagy kihívás, tekintve, hogy eleve lazulni jön a nép és első este még csak nem is különösebben fáradtak, de itt azért – egy elég jól behatárolható, pár száz fős kemény magon túl – a hazai lakossági bandák rajongóit kellett meggyőzni, akiknek valami rémlik ugyan a Motörheadről, főleg pólókról, de nem biztos, hogy a zenekarnév alapján összeáll nekik a kép. Ugyanakkor legkésőbb az Ace Of Spadesnél mindenkinek leesik a tantusz, elszabadulnak az indulatok, és hát ezzel a fajta rock'n'rollal, ilyen meggyőző előadásban tényleg nemigen lehet mellényúlni egy ilyen helyen. A retrodizájnú rádiómikrofonba éneklő Joel még a jobb oldal-bal oldal hangerőversenyt is meghirdette és levezényelte a Born To Raise Hellnél, emellett kollektíve be kellett mutatnunk középső ujjunkat a basszer Tyla-nek és elküldeni a halál faszára – ezek a kis gegek mind nagyon viccesek voltak. Egy ilyen apa-három fia-helyihaver felállásban pedig a tagok közti összhang sem kérdéses, főleg, hogy a Campbell fiúk eleve zenekarközelben nőttek fel, a Motörhead-közeg pedig nem az elszállt agyú rocksztárkodásról szólt. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem Lemmy volt minden idők egyik legnagyobb rocksztárja, de ebből a zenekarból süt a természetesség – a fiatalok nyilván nem rendelkezhetnek sem valódi, sem keresztapjuk karizmájával, de jó nézni és hallgatni őket és a fentebb említett új dal (és az azóta meghallgatott másik) alapján kijelenthető az is, hogy a fejlődés is folyamatos.

És hogy fair legyek: bár én magam hiányoltam belőlük a nagy előd X-faktorát, azt nem lehet elvitatni a Bastard Sonstól, hogy zenéjük azért kicsit változatosabb is, mint a Motörheadé, ami részben pont a finomabb dallamoknak is köszönhető. Tizenöt évvel ezelőtt gondolkodás nélkül egy ilyen „jóénekeses″ verzióra voksoltam volna az itt is játszott ismert és kevésbé ismert motörhimnuszok kapcsán, de hát ahogy öregszünk, úgy lemmysedünk, nem igaz? Egy szó, mint száz, ezt a bulit nagyon odatette Campbell klán férfiszekciója. Ha pedig vannak lányok is a családban, a további színesítés jegyében szívesen látnánk-hallanánk őket vokálban vagy más hangszereken – a rock'n'rollba ez is beleférhet.

Fotó: Tábor Fesztivál