Shock!

Still Not Dead Yet- Live címen fut Phil Collins európai turnéja, amely június 2-án startolt a bécsi Ernst Happel stadionban. A kissé fanyar, önironikus és a 2017-től idén februárig tartó Not Dead Yet turnéra is utaló megjelölés elsőre talán morbidnak tűnhet, a helyzet azonban az, hogy az elnevezés sajnos teljesen ül. Az előbb a Genesis tagjaként, majd később saját jogon is legenda-státuszba emelkedett Collins ugyanis egyáltalán nincs jó bőrben: hosszú évek óta komoly idegi-, nyak- és hátproblémákkal küzd, így annak ellenére, hogy a rockzene dinoszauruszai között még kifejezetten zsengének számít a maga 68 évével, ránézésre sokkal inkább érte aggódom, mint a szívműtéten frissen átesett, majd' egy tízessel idősebb Mick Jaggerért.

Túl nagy promóciót ugyan nem kapott a dolog, de a turnén előzenekar is van, méghozzá nem is akárkik: a későn érkezettek kedvéért elárulom, hogy a Mike + The Mechanics többek között azt a Mike Rutherfordot takarja, aki a Genesis alapítója, illetve basszerosa/gitárosa volt. Ha a csapat neve elsőre nem is mond sokat, pár dalukat akkor is tuti hallottad már, hiszen az All I Need Is A Miracle, a Word Of Mouth vagy az Over My Shoulder kifejezetten nagy slágerek voltak anno. Természetesen elő is kerültek a programban, amelynek felépítése azonban nem volt túl szerencsés. A buli elején kissé összefolytak a melankolikusabb, soulosabb dolgok, amelyeket jobb lett volna talán vegyíteni a végére tartogatott húzósabb, slágeresebb dalokkal. Bár az a ziccer végül kimaradt, hogy Paul és Mike közösen is előadjon valamit, azért mégsem semmi, hogy a Genesis két tagját egy este, egy színpadon láthattuk.

Phil Collins fanyar humora a koncert kezdésénél kapásból kiütközött, hiszen a bő félórás átszerelés után háromnegyed kilenc előtt valamivel induló szett első száma az Against All Odds (Take A Look At Me Now) volt, az azonos címmel 1984-ben megjelent film betétdala, és kifejezetten szívszorító látvány volt nézni közben a bottal sántikáló, majd a színpad közepén számára felállított forgószéken lepihenő Philt. Maximálisan hatásos volt az antré tehát, de szerencsére a színpadon nem egy depressziós öregembert, hanem egy sorsával megbékélt, életéért hálás művészt láthattunk, aki ritkán szólt ugyan, de mondanivalójában mindig rejlett valami angolosan fanyar geg vagy egy jó sztori.

Hasonló méretű produkciókhoz képest a színpadkép és a díszlet kifejezetten puritán volt, hiszen az ebben a ligában alap, giga-kivetítőkön kívül szinte semmi nem kapott helyet a színpadon, ellenben zenei szempontból maximálisan odatettek mindent. Négy vokalista és négy rézfúvós is a kísérőzenekar részét képezte, így sokszor egész pontosan tizenöten muzsikáltak egyszerre. Amellett, hogy a felállásban olyan veteránok vannak, akik évtizedek óta láthatóak Collins mellett is, gondoljunk csak a bőgős Leland Sklarra vagy a gitáros Ronnie Carylre – akivel Flamin Youth név alatt 1969-ben még közös lemezük is megjelent –, a felállás kétségkívül legnagyobb érdekessége, hogy a dobok mögött az a Nicholas Collins ül, aki még csak 18 éves, és történetesen a főhős fia. Az ember ilyenkor óhatatlanul némi részrehajlást gyanít, a helyzet azonban az, hogy az arénás szuperprodukciók világában tényleg pofátlanul fiatal Nic családi összefonódás hiányában is maximálisan elférne a különböző Grammy-díjaktól és egyéb elismerésektől hemzsegő kísérőzenekarban. Hatalmas lendülettel, de maximális precizitással adagolta az alapokat a dalok alá, viszont semmit sem dobolt szét, a perkás Richie Gajate Garciával közösen előadott dobszólója pedig kifejezetten élményszámba ment. Az ugyan várható volt, hogy Phil már nem fog dobolni ezen a turnén, a régi időket valamelyest visszacsempészve azonban egy rövid perkás betét neki is jutott, miközben Nicholas és Richie két cajonon kísérte. A koncert legmeghatóbb pillanatát azonban az ezt néhány perccel követő You Know What I Mean jelentette, amit apa és fia kettesben adott elő: Phil énekét Nicholas zongorán kísérte.

Azok számára, akik nem voltak ott a koncerten, nehéz írásban érzékeltetni, milyen jó hangulatú, görcsösségtől és feszültségtől mentes örömzenélés folyt a színpadon. Az egész koncertet hihetetlenül pozitív, barátságos, családias hangulat lengte be, amelynek középpontjában a mindenki által rajongásig szeretett, jóságos nagyapó foglalt helyet. Őt jöttünk most ünnepelni, és ugyan torkában már ott figyel az a pici papis színezet, egyedi hangszíne és dallamai még mindig csodásak. Az örömünnep végül szinte percre pontosan két órát tett ki, és abban ugyanúgy helyet kaptak a kihagyhatatlan slágerek (rögtön másodiknak az Another Day In Paradise, aztán In The Air Tonight vagy Dance Into The Light), mint néhány kevésé nyilvánvaló tétel is. A Genesistől három szám fért a programba (Throwing It All Away és Follow You Follow Me egymás után, majd a buli vége felé az Invisible Touch), a zárás pedig katartikusnak bizonyult a bulis Sussudióval, illetve a ráadásként előadott, megható Take Me Home-mal. A koncert után hallottam ugyan panaszt arra vonatkozólag, hogy Phil hangját nem mindig lehetett rendesen hallani a stadion hátsó részeiben, a színpadhoz közelebb azonban minden kifogástalanul szólt az első perctől kezdve.

Phil Collins egyike legkorábbi, gyerekkori kedvenceimnek, és borzasztóan örülök, hogy annyi kihagyás után az utóbbi években csak rászánta magát a turnézásra ő is, így pedig végre én is láthattam. Hatalmas élmény volt.