Shock!

A Placebo is elérte azt az életkort, amikor óhatatlanul bekövetkezik az ilyen-olyan évfordulós turnék időszaka: majd később persze olyan is lesz, hogy „játsszuk el egyben a legfontosabb lemezeinket", de jelenleg ez a jubileum a szép kerek és tiszteletreméltó húszasra esett. Ennek megfelelően a választott tematika a „játsszunk a teljes repertoárból, persze olyan dalokat is, amit rég nem hallott a közönség, és ezután már nem is nagyon fog". Ám legyen. Húsz év termése hét sorlemez, amelyből bőven lehet válogatni, főleg, hogy rengeteg Nagy Slágert is írtak, amelyek közül számos a mai napig frissnek hat. Persze ilyenkor óhatatlanul előjön, hogy pont nem a te legnagyobb kedvenceidet kotorták elő, mint ahogy így utólag elárulhatom, az enyémeket sem, illetve kihagytak nem kevés alapvetést, amelyekkel teljesebb lehetett volna a kép. Két és negyed óra Placebót kaptunk – ami nekem azért is kellett, mert ha már/még félig betegen mentem a koncertre, és az antibiotikum kevéssé használt, talán a placebo majd fog (poén, tessék!).

Annak ellenére, hogy a Shock! 1998-as alapítása óta hallgatom a zenekart, nem prezentáltuk őket túl sosem, plusz annak ellenére, hogy kilenc alkalommal jártak már nálunk, én sem láttam őket túl sokszor. Persze egy ilyen különleges eseményre menni kell, mert mikor máskor hallhatnánk olyan dalokat újra, mint például a Nancy Boy vagy a Pure Morning? Utóbbit nyilván halálosan unhatták már játszani (kár, mert megunhatatlan), talán azért is került rögtön a program elejére, hogy „legyünk már túl rajta". Bevezetésképp mindezek előtt az aznapi szomorú eseményekre reflektálva a kivetítőn és a hangfalakból Leonard Cohenre emlékeztek, szép gesztus. Aztán pimasz módon a (szintén nagy kedvenc) Every You And Every Me következett... a kivetítőn, videóklip formájában. Pofátlanság, bár lehet, a legnagyobb, túljátszott slágereket berakták egy kalapba és kisorsolták, melyik legyen az, amelyiket egész biztosan nem fogják eljátszani, és erre esett a választás.

Innentől kezdve körülbelül egy óra húsz percnyi tömény melankólia, depresszív hömpölygés következett, amit nehezen tudtam mire vélni, ráadásul se a színpad előtt közvetlenül, se kicsit hátrébb, oldalról nem nagyon éreztem, hogy a zenekar VALÓBAN ott lenne lélekben is, nem csak testben. Nem áramlott az energia, sokkal inkább az jött le számomra, hogy bejöttek a gyárba, hogy letolják gyorsan a műszakot. Bár volt olykor mosolygás a félelmetesen vállalhatatlan frizurát viselő Brian Molko, valamint a kicsit kevésbé vállalhatatlan, azért elég ronda hajkölteményt viselő Stefan Olsdal részéről is, továbbá több alkalommal átment valami fura színpadi performanszba a műsor. Megvolt a kötelező népnevelés (aki telefonnal felveszi a koncertet, az menjen inkább haza, amúgy jogos, baromira idegesítő, ha csak az előtted lévő két feltartott kéz között látsz valamennyit a zenészekből), divat-percek (Molko új bakancsot vett, aminek túl magas volt a sarka, így átcserélte az orrunk előtt egy használhatóbb csukára, hogy ne gondolja mindenki: biztos részeg, azért botladozik), egészségügyi percek (feljött egy kis hányás, de kapott gyógyteát), és persze a kötelező trumpozás is előkerült, ahogy borítékolhatóan elő fog is mostanában elég sok koncerten. Nem is egészen értettem, mire fel ez a sok fura közjáték, és mindettől esetlenné, ad hoc-jellegűbbé vált a koncert, ami egyfelől nem baj, mert így kevésbé volt statikus, másrészt még kevésbé tudtam ráhangolódni arra, hogy én most amúgy egy tök jó jubileumi bulin vagyok.

A látványra egyébként ANNYIRA nem adtak, jó, volt háttérvetítés (a Without You I'm Nothing alatt természetesen David Bowie-val, és rettenetesen lesújtó, hogy egy koncert alatt már két idén elhunyt legendára is emlékezni kellett), meg mozgatható kivetítő sor, amit egyébként egész jópofán csináltak meg, de például eszement fénykavalkádról nem tudok beszámolni. Bár lehet, mindegy is, nem ez a lényeg, hanem a dalok. És megint nem tudok elmenni amellett, amit pár sorral feljebb említettem, a dalválasztás (számomra) nem volt egészen perfekt. Csak, hogy egy példát említsek, a Battle For The Sunról kapásból három másik sokkal jobb és izgalmasabb számot tudnék említeni, mint az itt játszott Devil In The Details. Így számomra a koncert nagyobb része vállvonogatással telt, hogy most tényleg ez egy jubileumi show? Aztán ahogy Molko is mondta, ha már születésnap, következzen a parti, és a tizenhetedik daltól kezdve végre beindult az élet a színpadon és a nézőtéren is. A For What It's Worth ugyan egészen furán transzponálva szólt, de legalább innentől kezdve tényleg ereszdelehajam-hangulat következett úgy ötven percig, és ugyan kicsit haragszom a zenekarra, hogy miért nem lehetett legalább nyomokban megteremteni mindezt korábban, de ez a blokk legalább feledtette az előző kevésbé magával ragadó etapot. Végül a záró Kate Bush-feldolgozás, a Running Up That Hill (A Deal With God) egészen katartikus élmény volt, bár ha már feldolgozás, egy rendhagyó Daddy Coolt (Boney M) egyszer megnéznék élőben tőlük szívesen.

Amúgy azt sem igazán értettem, miért van szükség olykor három (!) gitárra a színpadon, a hangzásból néha még az sem jött át, hogy egyáltalán egyet megpengetnek. Ha éppen olyan dal következett, a kísérőzenészek valóban olykor szó szerint háttérzenészek voltak, a zongorista, hegedűs hölgy, Fiona Brice került talán a legjobban a figyelem középpontjába, egyébként meg nem ártana egy Steve Forrest-jellegű karakán és látványos dobos újra a színpadra. Stefan Olsdal egyre aggasztóbb módon vékony: azért hozta a jellegzetes rugózós/táncolós mozdulatait, de láttam már közvetlenebb formában, talán őt is zavarta a szemébe lógó furcsa hajtincs, ki tudja. Az ott lévő négyezerkétszáz ember egy része talán egyetért a soraimmal, a másik fele meg vélhetően nem, de abban megegyezhetünk, ha legközelebb jönnek, arra is menni kell (és hátha többet is eljátszanak a kedvenc dalaim közül).