Shock!

Korábban nem szerettem a Placebót. Rendre elkapcsoltam, amikor az egyetlen fogható zenetévémen, a Viva2-n megszólalt a Pure Morning. Ki ez az androgün? Miért kellene néznem, ahogy az öngyilkosjelöltet játszik és közben lesétál a tetőről? Aztán eltelt öt év, és Metallica-előzenekarként Imolában ők játszottak. Arra lettem figyelmes, hogy előbb csak a lábfejem mozgatom, majd ugrálni kezdek. Végül tomboltam, amikor befejeződött a show. A Pure Morninggal.

Korábban is mondták már, hogy a Placebo élőben az igazi. A szigetes szubkultúra számon tartja, hogy 2001-ben milyen körülmények között léptek fel az akkori Sziget Fesztivál főzenekaraként. Én ezzel – előítéleteim miatt – csak 2003-ban ismerkedtem meg. Azóta viszont már a hatodik fellépésüket láttam most a BS-ben.

Nem volt másként most sem. Egyrészt a Placebo nem az a steril zenekar, mint egyes korai albumaik alapján sejthető lenne, másrészt Brian Molko aurája mindig betölti az egész teret, legyen szó akár több tízezres fesztiválról, akár egy művelődési ház méretűre zsugorított BS-ről. Nem tudom az okát, hogy miért faragtak a BS gerenda-méretéhez fogpiszkálónyi nagyságú helyet a Placebo számára, hiszen a koncertet már nyár elején meghirdették, plakátok voltak a városban, vagyis a legtöbb paraméter adott volt ahhoz, hogy legyenek érdeklődők. Nem voltak. Sőt. Az olcsóbb – és ezzel a színpadelhelyezéssel feltétlenül előnyös – ülőhelyek foghíjasan tátongtak a koncert végén is.

Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal Molkóék nem koncentráltak arra, hogy a turné mostani szakaszának teljes programját különösebb díszítésekkel adják elő. Egyetlen hosszabb felkonffal lezavartak 19 számot közel bő 80 perc alatt. A nagy műgonddal igazán döngölősre sikeredett setlist azokra a dalokra koncentrált, amelyek nem engedik leültetni a közönséget. Akik így egyetlen lendülettel lerohanhatók, aztán mindenki mehet haza. Így lett az egyik legvarázslatosabb, a lassabb depresszívek közé tartozó nótából, a Post Blue-ból szintén ugrálásorientált rockhimnusz.

Egyetlen emberről hittem el, hogy a színpadon állók közül élvezi a koncertet, ez Stefan Olsdal. Korábban soha nem láttam, hogy ennyire középpontba került volna. A mind időben, mind háttérvetítést tekintve leegyszerűsített koncerten ő volt az, akinél látszott, hogy a közönséggel él együtt. A mindig visszafogott, törékenynek tűnő fiú most igazi dögös rockerként játszott, és az olyan nótákban, mint az Ashtray Heart vagy a talán egyetlen melankolikusabb Bright Lights, pedig főszerephez is jutott. Utóbbiból ugyanis nem az albumverzió szerepel a programban, hanem a már-már duett irányába mutató klipváltozat. A fotókon is látszik, hogy a most kissé takarékra tett Molko mellett a fekete trikóban és fényes, latexre emlékeztető nadrágban nyomuló Stefan miképp viszi a hátán az estét. Ő volt az, aki a minden ízében profi és átgyakorolt produkciót át tudta ültetni élővé. Azzá, amitől te mint koncertlátogató, elhiszed, hogy neked játszik az egész zenekar. A kiváló setlist és a profi hangzás mellett is kihagyhatatlan elem.

Kissé hányatott sorsú a magyar közönség a Placebo szempontjából, mert az eddigi hat magyarországi fellépés közül ez volt a második önálló este. A többi vagy szigetes fellépés vagy előzenekar-pozíció. Számomra így a két bécsi fellépés jelenti a csúcspontot: 2006 végén a Meds-turné, tavaly ősszel pedig a Battle For The Sun állomása mutatta meg, hogy mire képes zárt helyen a csapat. Csaknem egy éve a Stadthalléban tartott fellépésen függönylehullással léptek színpadra, a hátteret tekintve pedig a fedett csarnokok méretén belül a U2 Popmart turnéját megszégyenítő módon játszottak. Ezek azok a tényezők, amitől egy este igazán különleges lehet, és ez az, amiből a magyar közönség rendre kimarad. Persze nem Guns N' Rosesról vagy Metallicáról van szó, ahol a tagok pillanatnyi állóképességének függvénye az este kimenetele, azonban lényeges, hogy az „egy hatalmasat tomboltam"-kategóriába tartozik-e, vagy pedig örökre beég az emlékezetbe a produkció.

Utóbbiból ezen a szeptember közepi napon nem részesülhettünk, pedig a felhozatalra nem lehetett panasz. A korai Placebo rajongói talán kevésbé értékelték, de tény: Brianék ma már nem az alternatív posztpunk jegyében írnak dalokat. Albumról albumra egyre kiérleltebb és átgondoltabb anyaggal rukkolnak elő Az utolsó korongok már egyértelműen a harmóniát helyezik a középpontba. Vagyis kezdhetik a koncertet a Nancy Boy-jal, eljátszhatják a Teenage Angstet – ahogy itt is tették –, de a koncert gerincét az új korszakot előrejelző Soulmates (születési nevén: Sleeping With Ghosts) és az olyan nóták adják, mint a Breathe Underwater.

Sajátos, a klasszikussá válás egyik fontos momentuma, ha egy zenekar már ízelítőt ad a következő anyagából vagy épp olyan feldolgozást játszik, amelyet pályafutása kezdetén. Mindkettőre akadt példa. A Battle For The Sun-turné záróelőadásain mindenhol feltűnt a Trigger Happy Hands, amelynek fő üzenete („We don't give a fuck") már nem az alternatív rockerek felszínes keménykedését hordozza. Mélyről, a zsigerekből jön. Ugyanúgy, ahogy az áthangszerelt All Apologies sem szimpla Nirvana-tribute-ként csendült fel, amely szomorkás emlékeket idéz egy hajdanvolt lelombozott korszakból, hanem zászlót lobogtatva törtetett előre. Kirobbant belőle a rockhimnusz. A Placebo megállíthatatlanul menetel a rocklegenda titulus megszerzése felé.

További fotók:
EZ Basic
Placebo