Shock!

Az utóbbi időben Európa-szerte egymást érik a négy-öt-hat zenekaros utazó fesztiválok: Paganfest, Thrashfest, Killfest, Heidenfest, nem is beszélve a felsőligás nagybácsi Big Fourról. Manapság, amikor az elhúzódó gazdasági világválság hatását a zeneipar robbanásszerű változásai is kísérik, érthető módon a bandák – és menedzsmentjeik – is igyekeznek oly módon taktikázni, hogy a turnékat minél kisebb rezsiköltséggel, minél gazdaságosabban futtathassák meg, lévén a lemezeladások felől a koncertezés irányába tolódott el az egész színtér gazdasági súlypontja. Ilyenkor persze egy „sima" turnéhoz képest az egyes zenekarok némileg rövidebb játékidőt kapnak, viszont ha izgalmas az összeállítás, akkor a közönség végső soron akár még jól is járhat a dologgal. Az öt zenekarral megfuttatott Power Of Metal turné is efféle logika mentén kerülhetett megszervezésre, és szerencsére az Európát elég komolyan végigszelő körútból ezúttal Magyarország sem maradt ki.

A budapesti estet indító finn Thaurorod műsorát 95 százalékban lekéstem, az utolsó taktusokat a ruhatár környékéről csíptem csak el, úgyhogy felelősséggel nyilatkozni velük kapcsolatban nem mernék. Ami – kóbor hangfoszlányok formájában - hozzám eljutott, azt leginkább egyfajta Stratovarius/Sonata Arctica-vonalas eurometalként értelmeztem, de mivel sem lemezen, sem élőben nem hallottam őket ezidáig, ennél többet nem tudok mondani róluk.

A dán Mercenaryt illetően már inkább képben voltam, ha nem is a teljes életmű, de legalább pár album erejéig. Azt a világot képviselik ők, aminek fő zászlóvivői jelenleg a Soilwork és a Scar Symmetry – csak éppen az előbbi elsöprő ereje és az utóbbi ötletessége hiányzik belőlük. Az újabban négytagúra fogyatkozott brigád élő teljesítménye is erről győzött meg: el lehetett éppen hallgatni őket, a ráhangolódáshoz szódával elment a produkció, de sem megszólalásban, sem kiállásban, sem muzikális téren nem hagytak maguk után semmi igazán emlékezeteset. Talán egy kis klubban, jobb hangosítással megtámogatva nagyobbat üthetnek, de itt és most ez nekem kissé karcsúnak tűnt.

Lassan másfél évtized távlatából is azt kell mondanom, hogy a mára már legendássá vált, néhai E-Klubos Psychotic Waltz fellépés életem egyik legmaradandóbb zenei élménye volt. Sokan lehetünk ezzel így, mert az esemény hírére olyan emberkék is előbújtak csigaházukból, akikkel utoljára évekkel ezelőtt találkoztam koncerten. (Legutóbb az Alice In Chains bulin voltam részese olyan kisebb flash-sel felérő találkozásoknak, mint most - ezúton is üdv minden régi barátnak, aki ott volt!) A debütalbum pszichedelikus-bohókás borítójának motívumaira építő háttérvászon alá besétáló zenészeket ennek megfelelően izmos üdvrivalgás fogadta, és ez a szeretetteljes lelkesedés el is kísérte őket programjuk utolsó hangjáig. Sajnos az első két dalban a gitárokból szinte semmit nem lehetett hallani, és Buddy/Devon barátunk is küszködött a magasakkal, de aztán ő is és a hangmérnök is magára talált lassan, hogy az Into The Everflow már teljes pompájában varázsolhasson el mindenkit.

Míg a koncert elején az imént vázolt problémák miatt azért a nosztalgiafaktor is belejátszott abba, hogy jól érezzem magam, innentől kezdve már tényleg nem találtam kivetnivalót a produkcióban. (Na jó, a Waltz egyik szexepiljét jelentő fuvola elmaradását azért fájlaltam cseppet.) Engem kissé meglepett ugyan, hogy az első két lemez dalai ennyire fókuszba kerültek, de hát ők tudják. Talán a leendő új album viszi majd tovább ezt az irányt, de az is lehet, hogy a kompletten visszatért eredeti felállás kedvéért ástak vissza ennyire a múltba. Végső soron mindegy is, a lényeg, hogy újra aktívak, és lesz folytatás („Visszajövünk újra, és újra, és újra, és újra!" – ígérte Devon). Teljesen egyedi és páratlan az a pszichedeliával vastagon beoltott, utaztatós prog rock/metal, amit művelnek – remélem, sokáig velünk maradnak még. Szükség van rájuk.

Schmidt Péter

Ugyan már hosszú évek óta kevéssé hoz lázba a progmetal, a Psychotic Waltzot muszáj volt elcsípnem, annál is inkább, mert nem láttam annak idején az 1997-es legendás fellépésüket, amit egyébként Devon Graves is felemlegetett koncert közben. Négy tökéletes album kevesek tarsolyában lapul, ráadásul ők még a korai, komplexebb lemezeiken is mindig hatalmas SZÁMOKAT írtak, vagyis korántsem csak a szigorú Watchtower/Spiral Architect diétán élő progfejek isteníthetik őket. Ugyan a feloszlás után az egyik fő arc, Dan Rock a legnagyobb jóindulattal is csak maximum közepes liftzenéket adott ki, Devon egyértelműen megmutatta a szólólemezein (főleg a kiválóra sikerült A Murder of Crowson), hogy bőven maradt benne spiritusz. Ráadásul a számomra legjobb lemezükre koncentráló setlist is csupa jót ígért, és szerintem egyetlen rajongót sem érhetett meglepetés: a Sleeping Dogs hátborzongató intrója közben színpadra sétáló (illetve guruló) csapat tökéletes koncertet adott.

Apró kifogásként lehet csak felemlegetni, hogy helyenként a gitárok kevéssé hallatszottak a mixben (főleg egyes szólók), de amúgy a színpad előtt jobbra teljesen rendben volt a hangzás. Devon hozta a showt, amit egy frontembernek kell (delejes tekintet, fenyegető pofák vágása, megspékelve némi térdemeléses-ugrálós mozgáskultúrával), mellette egy-két csúszkálástól eltekintve a hangja is nagyon jó formában volt, így a tenyeréből evő közönség lenyűgözve figyelte teljesítményét.

Nagyon jó volt látni a Rock-McAlpin párost, amint összeszokottan hozzák az állkapocsejtő témákat, és a ritmusszekcióra se lehetett panasz, bár azért esztétikailag a Nevermore ezen a téren többet nyújtott. Noha az előadás a maga rövidségében is teljes élményt adott (hogy is ne, ilyen számokkal...), azért ez a 40 perc igazából csak még jobban felkeltette a vágyam egy teljes Psychotic Waltz koncertre, amin akár új dalokat is játszhatnának majd...

Timár Attila

A Dead Can Dance intró után jóval konkrétabb zúzással berobbanó Nevermore döntéshozói nagyon szerethetik nyitásként az Inside Four Walls nótát, ugyanis már többedszerre láttam őket úgy, hogy ezzel a dallal indították a bulit. A fekete Behemoth felsőben feszítő, Abraham Lincoln fazonú szakállt eresztett Warrel Dane-t és csapatát a Waltzhoz hasonló lelkesedés fogadta - vigyorogtak is rendesen a srácok, illetve Dagna, az agyműtét után lábadozó Jim Sheppard helyére az énekes szólóbandájából beugrott lengyel bőgőscsajszi. A tavalyi Metalfest nekem kimaradt, úgyhogy Vörös Attilával most láttam először a zenekart: sem Tim Calvert, sem Steve Smyth, sem Chris Broderick után nem okozott csalódást, mind fazonálisan, mind zeneileg abszolút helytállt neves elődei posztján. Az aranyosan, mosolyogva headbangelő, bájos Dagnáról egyébként ugyanezt tudnám elmondani.

Az elődeinél kissé egyszerűbbre, alapabbra vett új albumról négy nótát is elnyomott a csapat. Bár a tábort némiképp megosztja a lemez (nekem speciel elődjénél jobban tetszik), élőben nagyon működnek ezek a dalok, és láthatólag a banda is szereti őket. A 2000 előtti korszakot ellenben ezúttal teljesen hanyagolták, pedig egy The Learninget vagy egy Beyond Withint nem vettem volna rossz néven. No sebaj, majd legközelebb. A motyó itt már elejétől végéig remekül szólt, úgyhogy semmi nem akadályozta az össznépi jókedv eluralkodását. Volt vastaps Atinak, fej- és ökölrázással kísért „Rise! Rise!" tömegkórus a Your Poison Throne alatt, meg pár jópofa beszólás a végig egy terepszínű kalapban nyomuló Warrel részéről („Jó a buli?" – kérdezte viccesen tört magyarsággal, valamint a The Heart Collectort imígyen konferálta fel: „Most egy érzelmes dal következik. A srácok markolják meg a csajaikat, és dugják le a nyelvüket a torkukon!"). További érdekes adalék, hogy az előző nap a Dürer színpadát brutálisan felszántó Death Angel tagjai is a tömegben flangáltak. Óriási koncertrutinnal rendelkező hadigépezetté érett mára a Nevermore (Van Williams dobolásától sokadjára készültem ki teljesen), élőben nem sokan tudják megszorongatni őket a jelenlegi mezőnyben. Jöhetnek legközelebb bármikor, én ott leszek, az holtbiztos. Jimnek pedig mielőbbi teljes felgyógyulást kívánok!

Schmidt Péter

Az első alkalom mindig fájdalmas, állítják a tapasztaltak, de én, ezen a hétfő estén, mikor végre először láthattam élőben egyik kedvenc csapatomat, a seattle-i Nevermore-t, nem éreztem fájdalmat, büszkeséget viszont annál inkább. Jelenleg ugyanis talán a Nevermore az egyetlen olyan világhírű metal zenekar, amelynek sorait egy magyar zenész is erősíti. S amikor erősítésről beszélek, akkor azt egyáltalán nem túlzásból teszem. Mert aki jelen volt ott és akkor, a Pecsa belső termében, s nyitott szemekkel és fülekkel figyelt, az dagadozó mellel tapasztalhatta, hogy hazánk fia, Vörös Attila magabiztosan tölti be azt a másodgitárosi posztot, amelyet korábban olyan egyének koptattak, mint Chris Broderick (Jag Panzer), Steve Smyth (Forbidden) vagy Pat O'Brien (a magasságos Cannibal Corpse), vagyis tehát, aki eddig pusztán a kicsinyes, vagy mondjuk inkább magyaros irigysége miatt kígyót-békát hányt Attilára, az most talán majd elgondolkodik, hogy igenis, van értelme a kitartásnak.

De szerencsére nemcsak Attila miatt örülhettünk a koncertnek, mert a csapat bizony lehengerlő teljesítményt nyújtott. Jeff Loomis egy zseni, ezt sokan leírták már sok helyen, de attól még igaz marad az állítás. Parádés játékát élvezet volt hallgatni, s bár színpadi mozgását tekintve nem egy Slash, a kavargó, szőke hajzuhatag elég metalos látványt nyújtott. Másik fontos eleme a Nevermore zenei arculatának az énekes, Warrel Dane, aki jó formában volt, nem sumákolt, vagy legalábbis csak ritkán, s még poénkodásra is tellett tőle. Az eredeti tagságból még Van Williams dobos jelent meg, akiből csakúgy sugárzott a lazaság, holott nem épp négynegyedeket ütött... Mint ismeretes, Jim Sheppard basszusgitáros egészségügyi okok miatt ezúttal nem csatlakozhatott csapatához, ám, talán hogy a savanyú ízt enyhítsék szánkban, Dane-ék egy Dagna Silesia nevű, lengyel származású hölgyet állítottak csatasorba, aki megjelenésével azonnal minden férfi szemet magára vonzott.

Dalok tekintetében se lehetett ok a panaszra, esetleg a műsor hosszát kellett volna még felfelé alkudni, de az olyan dalokat, mint a klasszikusnak számító The River Dragon Has Come, vagy a személyes kedvenc Enemies Of Reality album címadóját öröm volt hallani, sőt, még az új lemezes nóták is elsöprően szólaltak meg élőben, elő is veszem majd újra az The Obsidian Conspiracyt, hátha.

Életem első Nevermore koncertje ennél emlékezetesebbre nem is sikerülhetett volna, s csak abban reménykedem, hogy következő alkalommal már új lemezzel, és az addigra oszlopos taggá avanzsálódott Attilával láthatom őket ismét.

Oravecz Zoltán

A színpad alapos átvariálása után a deszkákra lépő Symphony X ugyancsak komoly hangerővel robbant be, és nem lehetett nem észrevenni egyből, hogy a lemezeken adott esetben jóval szofisztikáltabb, kiműveltebb témákkal is operáló csapat milyen horzsolóan bivaly bír lenni élőben. Egy gitárral, billentyűvel semmivel sem szóltak puhábban, mint a Nevermore, amin csak azért nem lepődtem meg, mert korábban már láttam őket koncerten (le is mosták akkor a főzenekar Stratovariust). A tagok színpadi munkája összességében kicsit ugyan visszafogottabb volt, mint Loomiséknál, de az egyre pufókabb gitáros, Michael Romeo, és a frontember Russell Allen azért így is odatették magukat rendesen. Mind fizimiskában, mind zeneileg ők képviselték a csapat súlypontját: Romeo gitársoundja és kimondottan modern megoldásoktól sem ódzkodó játéka hasított, karcolt, Russell pedig ha kellett, David Wayne módjára rekesztett, vagy éppen a megboldogult Dio mestert idézően hozta az erőteljesen szárnyaló dallamokat. Mindeközben pörgött, forgott, vezényelt, kiintegetett-kiszólt a bulit a színpad oldaláról néző turnétársaknak, illetve néhány mondat erejéig megemlékezett a japán földrengés és cunami áldozatairól is. Jópofa, szeretnivaló figura, aki messze nem annyira morc, mint amit a komolykodó promófotók sejteni engednek.

Nyilván a zenekarok összeállítása hozta magával, hogy inkább a zúzósabb nótáikat erőltették, erősen fókuszba állítva a 2007-es, remekbe szabott Paradise Lost album dalait. Két új szerzeményt is eljátszottak a hamarosan megjelenő új korongról, ezek közül nálam a komorabb hangvételű, modernebb Dehumanized ütött be inkább. Érdemes lesz várni a lemezt! Ráadásként a végére aztán legkedvencebb Symphony X dalom, a Smoke And Mirrors is előkerült legőszintébb megelégedésemre. Némi meghajlások, pacsik és integetések után végül levonult a csapat, besöpörve a jól megérdemelt tapsvihart és ovációt. Remélem, a közönség lelkesedése meggyőzte őket arról, hogy a következő turnén is útba kell ejteniük Budapestet!

Az ár-érték arányt tekintve egy teljesen korrekt este volt ez, soha rosszabbat. Ha telt ház nem is jött össze, de többen voltunk mindenképpen, mint amire én előzetesen számítottam, ami különösen a tavaszi-nyár eleji koncertdömpingre való tekintettel örvendetes. Jöhet a folytatás!

Schmidt Péter

Mi tagadás, erre az estére a Symphony X-ért érkeztem. Az évek és albumok során megmutatták, hogy miként lehet újítani a rockzenét, hogyan jelenjen meg újólag a klasszikus zene a súlyos ritmusozás közepette anélkül, hogy unalmas önismétlésbe fulladnának, vagy épp maradnának igényes, de elenyésző számú rajongóik örömére. Némileg csalódtam, hogy a Nevermore után az egyébként sem hatalmas tömeg lejjebb apadt, ám ez a hallgatóság lelkesedésére nem hatott ki. A műsor ugyanaz volt, ami a korábbi állomásokon is, javarészt a szikárabb ritmusú számokra építve. A lendületre kicsit sem lehetett panasz, és a lemezek arányát tekintve is kiegyenlítettnek volt mondható a számlista. (Mondjuk az én kívánságműsorom merőben más lenne, de ezt majd megbeszélem velük később.)

A kezdő szólamok megszólalásakor csapnivaló hangzás fogadott bennünket – pozíció: keverőtől három méterre, középen –, ami az idő múlásával csak kis mértékben javult. A zenekar hangzását egyénien megfestő Michael Pinnella billentyűiből csak foszlányok szakadtak fel, ezt korrigálták majdan, de eléggé esetlegesen. Michael Romeo méreteit meghazudtolóan szaladgált jobbra-balra, kegyetlen virtuóz módon muzsikált közben, olykor vokálozott is. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a fickó egy John Williamsbe oltott – és duplájára hízott – Yngwie Malmsteen, miatta jött létre a Symphony X világa, az a hangzás, amiről a zenekart csak érintőlegesen ismerők is megmondják, hogy ez a SyX. Mike Lepond - aki kopaszodó muskétásnak, jóságos Portosnak álcázza magát - is becsülettel virgázott a másik oldalon, kevésbé feltűnően, de halálos precizitással színesítette az alapokat, és az is szembetűnt, hogy Jason Rullo játéka mennyire erőteljesebbé vált a 2003-as fellépés óta. Romantikus kedvemben a karrierje csúcsán lévő Nick Menzához hasonlítanám, de nem akarok most ilyenekkel foglalkozni, maradjunk annyiban, hogy élmény volt nézni is, amint ütötte a dobokat.

A dalok között Russell (Bud Spencer kistestvére) nem beszélt túl sokat, de annyit igen, hogy közvetlenségét kifejezésre juttassa: afelől érdeklődött például, hogy a „Cheers!"-nek mi a magyar megfelelője, majd miután pár „wha'?" után képtelen volt megtanulni magyarul, örömteljesen felhajtotta a kezében lévő szeszesitalt. Helyes volt.
Az két új szám tanúsága szerint a hamarost megjelenő album világa közel áll a The Odyssey és Paradise Lost lemezekéhez. Markáns riffekre épülő dalok, nem éppen a szellősebb fajtából, az eddig ismert virtuozitással megfejelve, bevált receptek szerint. Szükséges emésztési idő: több nap.

Hogy mi? Russell Allen teljesítményéről egy szó sem? De. Önmagában csak ő megérne egy beszámolót, ám ide csak annyi fér, hogy a valaha volt legszínesebb, legerősebb, legleg rockénekesek egyike. Eleve nincs hamis hangja, nem rogyik meg a végére sem, képes tisztán bejárni hangjával mélységeket és szikrázó magasakat, torkából őserő szakad fel. A csúcspont ebből a szempontból a Paradise Lostban mutatkozott meg, amint a finom zongorás bevezető által elcsendesített terembe belezúgtak Rus bársonyos dallamai. Széles mosoly, világbéke, idő megáll. Köszönöm, hogy van ilyen, és láthattam, hallhattam. Ez volt a Symphony X tömény egy órában.

Bertli Zoli

További fotók:
Mercenary
Nevermore
Psychotic Waltz
Thaurorod
Symphony X