Shock!

Előzetesen bizony egy lyukas kétpfennigest nem adtam volna, hogy ez a Rammstein éve lesz számomra, de most, így az év felénél nagyon erősen ez látszik kibontakozni a horizonton. Az új lemez gyakorlatilag a megjelenés napja óta kirobbanthatatlan a lejátszómból, a koncertre való készülődés közben pedig újra ugyanazt a bizsergést éreztem tarkótájékon, ami már idejét sem tudom, mikor volt legutóbb a társaságom. Egyik sem adta magát könnyen pedig – a friss nóták eleinte inkább csak elkedvtelenítettek, amikor pedig az albumot egyben hallgatva végül beütött a derű, már bottal üthettem az idei koncertjegyek nyomát. Egyetlen kivétel adódott, Milton Keynes képében. A városkára szégyenszemre külön rá kellett keresnem a Google Mapsen, de miután láttam, hogy London nincs is tőle olyan messze, azonnal meg is vettem a jegyeket. Már csak azért is könnyű szívvel tettem ezt, mert nem merülhetett fel kérdés abban a tekintetben, hogy élményoldalon megtérül-e majd a befektetés.

A helyszín, a szimplán Stadium MK-re keresztelt képződmény viszonylag friss alkotás, 2007-ben adták át, és 30 ezer ülőhellyel rendelkezik, amelyek ezúttal szinte mind egy szálig megteltek, plusz vedd hozzá a játéktéren nyomuló ezreket, utóbbiak elválasztott szektorok híján szabadon hömpölyögve, köztük mi is. Igyekeztem előzetesen minél kevesebbet bújni a YouTube-ot, hogy ne lőjem le magamnak előre a meglepetéseket, és amennyire lehetséges, ez is spoilermentes beszámoló lesz. Igazából csak a nézőtér bal hátsó traktusában felállított mini színpad funkciójára voltam kíváncsi, és miután erre fény derült, annak előterében, a helyeiket utolsó vérükig őrző fanatikusok mögött megbújva igyekeztünk jó rálátást szerezni a történésekre. A kis színpadon bukkant fel az előzenekari szerepre kárhoztatott, gyanús nevű Duo Játékok, vagyis két francia hölgy (Adélaïde Panaget és Naïri Badal), akik Kurtág György zongorasorozatáról kölcsönözték nevüket, és Rammstein-dalok zongorás átiratait adták elő. Hallottam olyan véleményeket, hogy egyáltalán nem illettek ide, ami az előadott tételek okán mondjuk nettó marhaság, no és persze a gitársanyargatás meg a robbanások megelőlegzéseképpen jól is esett volna a fülnek valami egészen más. Azért csak volna, mert a színpad előtt állva is éppen hogy csak láttuk a hölgyeket a zongoráknál, a hangerő pedig annyira minimális volt, hogy gyakorlatilag a komplett produkció elveszett a besörözött szigetországiak alapzajában.

Azért nem mondom, hogy besörözött angolok, mert az év egyetlen (!) egyesült királyságbeli Rammstein-koncertjén angol szót hallottam talán a legkevesebbet, és tekintve, hogy a koncertbuszon (a felszállás helyén szigorú felirat: Rappstein) mellettünk és mögöttünk is magyarok ültek, a minimum, hogy nemzetközinek minősítem a helyzetet. Alkalmi áttekintésünkből az derült ki, hogy 2019-ben az átlagos Rammstein-rajongó semmiképpen nem fiatal, életkorból adódó testi változásairól egyetlen estére jótékonyan elfelejtkező, ám roppant kedves, lelkes ügyvéd/informatikus/politikus/titkárnő/életművész. Őket kellett tehát kiszolgálni, és őszintén szólva talán Till Lindemannék az egyetlen zenekar a világon, akiknek maradéktalanul esélyük van erre. Szóval mi mesélhető el erről a fellépésről, és mi az, amit még a 4K panorámavideók sem adhatnak vissza, és tényleg a helyszínen kell megélni? Maga az előadott zene lehet éppen objektív támpont, de mindannyian tudjuk, hogy ez esetben nem az övé a főszerep. Az intróként bejátszott Händel-szerzemény (Music For The Royal Fireworks) után meghökkentem, hogy a Was ich liebével nyitott a társulat. A belépő ugyan hatásos volt, de újabb meglepetésként ért, hogy ezután hosszú ideig kizárólag muzsikálás történt odafent. Hőseink hallhatóan büszkék az új lemezre, nyolc dal kerül elő a friss termésből, én pedig csak a válogatás elvével tudnék vitatkozni. (Sajnos az Ausländer vagy a Diamant továbbra sem igazán Nagy Dalok, sőt...)

A 2010-es koncert után azt mondtam, hogy azt képtelenség lesz überelni, és jobban is tettem volna, ha pár éve a Rock In Viennán nem próbálom meg újraélni a felülmúlhatatlant. Utóbbiról a logisztikai katasztrófa és a naplementében, lehúzott hangerővel bazseváló Slayer jut leginkább eszembe, úgyhogy a hiányérzet egyértelműen indokolt volt, arra viszont nem fogadtam volna, hogy legalább olyan szinten maguk alá tudnak gyűrni, mint a legutóbbi alkalommal. Nos, tényleges újdonság talán valóban kevés volt, de minden attrakciót sikerült egy-két szinttel továbbfejleszteni, és itt egy már tíz éve is gigantikus show-val dolgozó stábról beszélünk. Miután nagyjából lement a nap, az is világossá vált, miért csak a legnagyobb stadionokban lép fel ezen a turnén a Rammstein: a produkció méretei ugyanis még ezeket a paramétereket is meghaladják. Láttam néhány képet a stadionon kívülről, és azok alapján az avatatlan szem könnyen hihette volna, hogy a komplett épület lángokban áll. A tűz- és füstoszlopok ugyanis nem csak a színpadról, de a közönség feje felett is rendre kinőttek, köszönhetően az extra hangfalfüggesztő oszlopokon elhelyezett „kilövőállásoknak". Ebben a kontextusban szinte már a színpadon tartózkodó szextett is külső szemlélővé avanzsál, de szerencsére vannak annyira ügyesek a főkolomposok, hogy érzik ezt, és jócskán akadtak olyan kisebb színpadi gegek, amelyek megéltek ilyen kulisszák között is.

Ilyen volt a Richard Z. Kruspe által jegyzett blokk a Deutschland „előjátékaként" egy DJ-pulttal, és egy olyan, marcona németektől a legkevésbé sem várt, könnyed vizuális poénnal, aminek láttán még így harmadnap is fülig ér a szám. Ezek után pedig nyugodt lélekkel térhettünk vissza a végletek hajszolásához, amit a Sonne tűzviharba temetett előadásával koronáztak meg a főszereplők. Az alapszettet záró, búcsúzósra vett Ohne dich, majd az első meghajlást követően aztán egyszer csak felbukkantak mellettünk a zenészek, és a kisebbik színpadra felkapaszkodva a Duo Játékok társaságában megszólalt az Engel. Itt mondhatnám, hogy hallottam már a dalból jobban sikerült feldolgozást is, de nem volt idő gondolkozni, mert egyszer csak feketébe öltözött emberek ránk hajítottak egy gumicsónakot, aztán még kettőt, így a zenészek biztonságosan visszajuthattak a nagyobbik emelvényre, ahol a frontember egy Willkommen táblával várt az ausländerekre, mi pedig újfent vigyoroghattunk egy nagyot. Természetesen volt második, sőt, harmadik ráadásblokk is, utóbbi a banda névadó nótájának olyan kolosszális elővezetésével, amire tényleg csak Lindemannék tudnak rálicitálni az Ich willel. Ezután pedig tényleg nem maradt más, mint a réveteg arccal magunk elé meredés, a Sonne zongorás outrójának dúdolgatása, és az aznapi közreműködők soha véget nem érő névsorának olvasgatása a kivetítőn.

Ja, és persze a jövőbeni koncerthelyszínek listájának böngészése, mert ezt még legalább egyszer (és aztán még egyszer) át kell élni. Mert ez olyan.

A hivatalos koncertfotók az európai turné vegyes állomásain készültek.