Shock!

A Rammstein tud valamit. A zenekar megcsinálta Norvégia történelmének eddigi legnagyszabásúbb, legtöbb embert vonzó koncertjét*. Hatvanezer fizető nézővel. Ezek egyike voltam én. Két és negyed óra tömény szórakoztatás: ez a közösen eltöltött idő (Zeit) kedvenceiddel akkor és utólag is felbecsülhetetlen értéket képvisel, így könnyen el lehet hessegetni, hogy valójában irreálisan drága volt ez a kiruccanás. Mégis, minden másodperce csodálatos volt, beleértve a koncert előtti hajózást és kirándulást egy kis szigeten. Helyi Polgárként eltöltött tartalmas nap után pedig jöhetett az idei nyár csúcspontja: az oslói lóversenypályán megtartott gigantikus fellépés.

Mindig a hirtelen jött ötletekből lesznek a legnagyobb kalandok, lásd a pár évvel ezelőtti madridi kiruccanásomat. Mióta beindult az idei koncertszezon úgy istenigazából, ott berregett a fejemben, hogy csak meg kellene nézni a Rammsteint valahol, de hát sold out volt szinte minden helyszín jó ideje, és ez a turné is két évet tolódott. Többször ránéztem persze a jegyekre, de sok választás nem maradt: Göteborg, Tallinn, meg Oslo. Tallinnban már voltam, Göteborgot fontolgattam, aztán teljesen hirtelen éles kanyarral mégis Oslo lett belőle, teljesen jogos indokok miatt. Például, hogy ott volt még feuerzone-os jegy, és bizony, amikor három éve Bécsben „láttam őket”, akkor a lenyűgöző élmény mellett nyilván megvilágosodott a fejemben, hogy legközelebb közelebbről szeretném végignézni az egészet. És ez a közelről nézés most olyannyira jól sikerült, hogy hosszú percekre le is dermedtem a színpadhoz érve, és még mindig hitetlenkedve gondolok vissza az egészre, mert ugye a második sor azért második sor. Még ha a széle is. Szubjektív benyomások következnek.

De nem is tudok objektív lenni, hiszen a Rammstein iránt zsigerileg rajongok, és ezt értsd szó szerint. A shockos kis csapatom már megszokta, hogy igen impulzív módon élem meg az ilyen eseményeket, és remekül szórakoznak rajtam minden koncert után, de hát ez ilyen. Van, ami nem változik, de nem is feltétlenül szükséges.

Oslo északi város lévén ezidőtájt hosszú nappalokat kap, így tisztában voltam vele, hogy a koncert nagy részében nem lesz még naplemente, viszont felhők akadtak bőséggel, délutántól kezdve az eső is szitált, olyan északiasan, hol elállt, hol újrakezdett. A helyszín (Bjerke Travbane), ahogy említttem, egy lóversenypálya, így a nyitott teret értelemszerűen drótkerítéssel határolták. A hihetetlen tömeg ellenére a bejutás pillanatok alatt megvolt, konkrétan nem kellett sorban állnom a sima beengedésnél, és a feuerzone-osnál sem. Nyilván eltartott egy ideig, amíg a bejáratig hömpölyögtem a tömeggel, de szépen vezették a rengeteg embert jelzésekkel, táblákkal, utakkal. Kiváló, előrelátó szervezés!

Mivel nyílt területen építették fel a színpadot és nem egy zárt stadionban, ahogy odaértem a színpad mellé, miközben a Duo Játékok játszott, értelemszerűen másféle látkép fogadott, így a három évvel ezelőttinél még jobban leesett az állam. Hogy ez a színpad teljes valójában TÉNYLEG mennyire leírhatatlanul monumentális. Beszivárogtam hát a második sorba és vártam, vártam, közben a zongorás duó játszotta bemelegítő szettjét. Sok újat nem lehet elmondani róluk, pár alkalommal már írtunk arról, hogy pont jók arra, amire valók ezen a helyszínen, kellemes háttérzene a helyezkedéshez.  Aztán úgy háromnegyed kilenc körül a szemerkélő esőben elkezdődött egy digitális norvég zászló felvonásával a Rammstein-féle fény-láng-hang-füst-konfetti-szikra-zeneorgia, ami két és negyed órán át tartott.

Hogy mi változott a három évvel ezelőtti eseményhez képest? A gigantikus tömeget kiszolgálandó kisebb kivetítőket raktak hátrébb, hogy arrafelé is érzékeljenek többet, mi történik valójában elöl. Meg például lett egy újabb lemez, és arról néhány dalt meg kell mutatni élőben, ehhez részleteiben újra kellett komponálni a színpadképet, látványvilágot, beilleszteni az új darabokat a műsor struktúrájába, persze meghagyva a kötelező, kihagyhatatlan program- és látványelemeket. Ezek ugyan nyilván kiszámíthatóvá teszik a buli jó részét, de a maguk nemében lecserélhetetlen népünnepélyt kiváltó eseményekké kövesedett mindahány. Ki tudna elképzelni egy Rammstein-koncertet a véres hentescuccban, késsel rohangáló, félőrült Till nélkül, ahogy egyre nagyobb lángokkal gyújt alá a kondérban röhögő Flakénak? Vagy a tömegen átgumicsónakozó zenekar miképp lehetne másképp testközelben hozzánk? Ugye.

Két új dallal nyitottak (Armee der Tristen, Zick Zack), a műsor gerince persze nagyjából ugyanaz maradt, mint korábban, a Diamant helyére került a Zeit, a záró dal meg az Adieu, amiről sosem gondoltam volna, de a soktízezer integető emberrel ebben a formában komolyan meghatóra sikerült. Visszatérve az elejére, az Armee der Tristen pulzáló kezdése tökéletes nyitódal, ahogy egyenként felsétálnak a színpadra a tagok, még egy adag színpadiasságot kölcsönöz az egyébként is őrületes show-ként funckionáló hangversenyhez. A Zick Zack pedig, ahogy korábban sejtettem, zseniálisan szólal meg élőben, igazi jellegzetes Rammstein-menetelés. Till Lindemann minden másodpercben szórakoztatja valamivel a nagyérdeműt, elég hozzá a színpadból előtörő szárazjeges füst, amit „lába közé” szedve minden irányból képes meghágni. De ne is gyere Rammstein-koncertre, ha ilyen altesti poénokon fennakadsz.

A koncert elején itt is kérte a zenekar, hogy lehetőleg ne videózzunk a dalok alatt, persze kérhetik, a telefonok folyton a levegőben voltak, noha korántsem annyi és annyiszor, mint gondoltam, és utólag visszanézve arányaiban tényleg kevesebb felvétel van fent a YouTube-on, mint más helyszínekről. Higgadt, szófogadó nép a norvég, na! Bár a higgadtságot vissza is vonom, RENGETEG idősebb arcot láttam, és most értsd, hogy hatvan körüli nők-férfiak, akik csápolva (!) énekeltek végig, van, aki a gyerekével jött és lelkesebben ugrált a sarjnál. Ez az extra lelkesedés persze rám is átragadt és mivel most tényleg nem kellett semmi mással foglalkoznom, csak arra, hogy élvezzem a koncertet, a látványt, hamar beleéltem magam a színpadon történtekbe. Meg hát ott voltak ugye a lángok. Amiből hálistennek volt sok most is, és minden egyes kisebb-nagyobb lángcsóvának (bár többnyire gigantikusak, amit Till a hátára erősített cuccból ereget, az is brutál nagy) mindenki sikongatva, extázisban örült, és még az sem zavart, hogy a Sonne alatt a jobb oldali lángcsóvasor valami hiba folytán nem működött. Pár szám után kicsit hátrébb-középebbre is sétáltam, ott kevésbé süketültem meg (teljesen jól szólt arra), a színpadi pompát egészében láthattam, és még mindig láttam emberi méretben a zenészeket.

Ez a monumentális színpadkép másodszorra is egész elképesztő élményt nyújtott, és ahogy a sötétedés is beállt, még hatásosabbá vált a fényorgia, meg persze akkor jöttek sorban a nagyágyú szerzemények. A dupla ráadásos két dalcsokor egybefüggő, mámorító transz-élmény, és sokkal intenzívebb élményt nyújtott nem messziről látni a konfettiesőt helyenként, hanem benne-alatta állni, és hagyni, hogy rám hulljanak a fekete (amikor a nyomasztásból csinálnak eufóriát), meg fehér papírdarabok. Tudom, ez mind a körítés, de a Rammstein élő előadása csomagban érkezik, ahol minden egyes tagnak megvan a maga karaktere, szerepe, ahol minden mozdulat számít, ahogy a másodpercre kiszámított fények, tüzek, egyebek is. Kár is lenne veszni hagyni ezt a színpadképet, bár elképzelésem sincs, hány turnékört lehet még lefuttatni vele (és meddig bírják ezt a strapát fizikailag). Remélhetőleg sokat, sűrűn, és remélhetőleg a Rammstein tagjai is élvezik újra a zenélést – bár a helyenkénti spontán összevigyorgások láttán titkon remélem, hogy igen, noha most már némi kis fáradtságot így az európai turnékör vége felé észre lehetett venni rajtuk. Mindamellett fogalmam sincs arról sem, hogy mennyi rásegítést kap Till hangja, sokszor túl jól énekelt, olykor meg kicsit alá vagy fölé intonált, így legalább biztos, hogy a részek élőben mentek. De mindegy is, az élményfaktorból nem von le semmit egy kis gépi segítség.

Két és negyed óra eufória, hatvanezer norvéggal összeterelve egy lóversenypályán, és a KISS-koncert után már hasonló érzések tomboltak bennem, ez az este azért a koronaékszert felhelyezte a nyári eseménysorozatomra. A pár éve ígért DVD-felvételt meg azóta várom, de hátha most kibővítik az új dalokkal és jön egy még kompaktabb kiadvány. Kár lenne kihagyni ezt a ziccert. Nálunk utoljára 2011-ben jártak, még az Arénában (!), és csak titkon merek belegondolni, most hány arénányi ember jönne el rájuk, abban pedig megállás nélkül reménykedem, hogy jövőre nálunk is fellépnek valamelyik stadionban**. Mert ahogy az elején említettem: ezek a közösen eltöltött percek a kedvenceinkkel felbecsülhetetlenek. Szeretlek, Rammstein!

*Ne feledjük, 2005. augusztus 27-én volt egy százhúszezer embert vonzó a-ha-koncert a Frogner Parkban, de az ingyenes volt.

**A zenekar utolsó idei európai állomását a kivetítőn egy kicsit másképp zárta: „And now for something completely different" - szólalt meg John Cleese hangja a kivetítőkből, majd a See you in 2023 felirat után jöttek a zászlók, ahova elér az új turné, és bizony ott volt a magyar is, amit széles vigyorral nyugtáztam.

Fotó: Jens Koch Photography & Fabian Ferdinand Fallend